2018. december 12., szerda

Kehidai Mikuláskereső túra

Rendhagyó módon autóval keltünk útra, és kétszer négy keréken gurulva értünk épp időben Kehidára, hogy a képzeletbeli startpisztoly eldördülésénél nekivághassunk a nem egészen 15 kilométernyi útnak.
A rajtként és célként egyaránt szolgáló művelődési házból kisebb kanyarral dél felé vettük az irányt, és bemelegítésként mindjárt fel is kapaszkodtunk egy kisebb hegyre. Mire az aszfaltot felváltotta a sáros földút, kellemesen bemelegedtünk a hűvös reggelben.
Balról friss vetés, jobbról erdősáv kísérte utunkat, aztán fordult a kocka, és jobbra került a vetés - villanypásztorral védve -, balra az erdő. A pocsolyák miatt a táj helyett a lábunk alá néztünk, nehogy közelebbi kapcsolatba kerüljünk az alant terjengő vízzel.


A kisütéssel próbálkozó napot időnként eltakarták az arra kószáló felhők, és ezt a játékot egész nap folytatták. Melegünk nem volt, de nem is fáztunk, miközben beértünk a rozsdás lombjukat vesztett tölgyek alá.
Hamarosan már a kallósdi pincesor felé vezető emelkedőről tekintgettünk visszafelé, ahol a domb aljában - az alkalomhoz illően - télapósapkát viselő társaink épp kiértek az erdőből.
A pincesort követő útról felkapaszkodtunk a partra, inkább választottuk a magas füvet, mint a sáros földet. Körülnézve hol egy szépen karbantartott, hol egy omladozófélben lévő házon pihent meg a tekintetünk. Az egyik ház előtt még egy ki tudja, hogyan odakerült vadveszélyre figyelmeztető közlekedési tábla is helyet kapott...


Mielőtt ismét délnek kanyarodtunk volna a hatodik kilométer tájékán, pecsétet kaptunk az itinerünkre a frissítőponton. Megkínáltak minket mindenféle földi jóval: nápolyival, itókával, és aki nem sietett, nyugodtan megpihenhetett az ott összegyűlt jókedvű társaság mellett. Mi csak egy-két fotó készítése erejéig lassítottunk, aztán tovább-ballagtunk a közeli házak felé.
Be kell vallanom, úgy elbeszélgettünk, hogy itt egy kissé tovább mentünk az úton, mint kellett volna. Mire elfogyott alólunk az út a domb teteje felé, rádöbbentünk, hogy elfelejtettünk lekanyarodni valahol. Rutinos túrázó ilyenkor nem esik kétségbe, hanem visszafordul és megkeresi - esetünkben - az utolsó szalagot. AZ út ugyanis végig ki volt szalagozva, tekintve, hogy a környék nem igazán bővelkedik turistajelzésben.

Csak egy fej lóg ki az árokból, épp nem sapkás...

Sikeresen megtaláltuk az elágazást, és bevettük magunkat a keskeny, gazzal gazdagon benőtt kis horhósba. Amint felkanyarodtunk a dombtető felé, visszanézve mulatságos látványt nyújtottak az utánunk jövők - sok is mikulássapka kandikált ki a horhó széle fölé a hasadékból... Az emelkedő tetejéről szép kilátás nyílt a nem túl rég elhagyott ellenőrzőpontra és egy kicsit odébb, Kallósdra.

Ismét kisütött a nap, meleg fénnyel árasztva el a közeli temető hegyes tetejű halottasházát, és a megművelt földeket. Kényelmes séta és pár kilométer után jött a következő domb, és míg felfelé kaptattunk rajta, egy fotón megörökítettem az egyik oldalon zöldellő vetés, a másikon a felszántott föld képezte kontrasztot. 


Ezen a szakaszon az útvonal hurkot képezett, melynek tetején egy "magánkilátó" magasodott, vele átellenben levert karón függött a kódot tartalmazó papírlap. Gondosan felírtuk - az első mellett úgyis olyan ügyesen elhúztunk, hogy észre se vettük -, majd a repülőmodell szélkakassal ékesített házat is elhagyva, a szalagozást követve jutottunk le az erdőn át a völgybe, a Deák-kúthoz, ahol várt ránk a Mikulás.


A pecsét mellé virslit és lekváros, illetve mézes meg mindenféle finom kenyeret kapott a vándor - bár egy kis fennakadást okozott, hogy a kenyér épp elfogyott, és piros ruhás vendéglátónk kénytelen volt telefonos segítséget kérni a hiba kiküszöbölésére. No de nem zavartattuk magunkat, evés-ivás közben - mert ott gőzölgött a forró tea és a forralt bor a bográcsokban - megörökítettük a környéket, a kutat, amit kis kapu óvott, és Lajosunkat, aki fáradhatatlanul készítette videóit most is.

A völgyből kifelé vezető néhány lépcsőfok után nemsokára ismét megálltunk, hogy közelebbről is megnézzük a Kerékgyártó-család által emelt kis kápolnát, ahová bemenni sajnos, nem tudtunk, csak az ajtóból kukkanthattunk be a színes üvegablakra.


Innen már közel volt a falu, lankásan ereszkedő utunk volt vissza a művelődési házig. Egy pillanatra még megálltunk a lyukakkal tűzdelt - talán homokkő - fal mellett, azt találgatva, milyen madarak vájhattak bele lakótelepet.
A falu északi végéről érkezve elhaladtunk a templom és a - vélhetően korábban iskolaként működő - emeletes épület között, és a patak hídján átkelve be is értünk a célba.
A kedves mosoly mellé megkaptuk az emléklapot és a kitűzőt, elmajszoltunk egy lekváros kenyeret, és mire végeztünk vele, megérkeztek a többiek is. A csapat itt kettévált - nem véletlenül mentünk két kocsival -, mi hazafelé, a többiek a gyógyfürdőbe mentek tovább.

Az útvonal. Ott fent, az a kis ficak az "eltévedés"

Kellemes séta volt, nem a szokásos gyors tempóban, december eleji hűvösben, jó hangulatban. Legközelebb talán én is maradok, hogy megkóstoljam a gyógyvizet...

Táv: 14,5 km, szint: 250 m
Teljesítési idő: 3 óra 35 perc

Fotóalbum: ide kattints

Szervező: Zöld Bakancs Klub

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése