2018. október 22., hétfő

Apró gyöngyszem Zalában

Elhatároztuk, hogy többet rendezünk nem-teljesítménytúrázós hétvégéket. Mert jólesik együtt lenni, beszélgetni, nevetni, nem rohanni. Ennek jegyében látogattunk el 14-én a Kőszikla-szurdokba, ehhez az általunk még fel nem fedezett természeti csodához. Persze, busszal, hogy ne legyünk tömegközlekedéshez kötve. Meg kényelmesek is vagyunk...

A szurdok Nagybakónak szomszédságában mélyült a homokkő sziklák közé valamikor nagyon régen. A faluban tábla tájékoztatja róla az odautazót, turistajelzés mutatja az utat hozzá.


Napsütésben indultunk arrafelé, és bár a hőmérséklet nem kényeztetett el sok fokkal, jól éreztük magunkat. Annyira, hogy nem hagytuk ki a forrásokat, melyek a szurdok felé vezető útról leágazó ösvényen közelíthetőek meg (jól megmondtam...). Meglepetésünkre egy tágas völgyet találtunk a patak mellett, asztalokkal, padokkal, felújított forrásokkal - és egy energiaparkkal. A két eszperantó forrás az út végén csorgatta vizét az árokba, közöttük a víz nélküli "emlékforrással". 



Az energiát adó Szent György-vonalak áldásos hatását nem sokáig élvezhettük, mennünk kellett tovább. De érdemes lenne ide tavasszal visszatérni, feltöltődni, amikor már mindenkiből kifogy az "elem"...

Visszakanyarodtunk a főcsapásra (lefényképeztünk néhány gombát), és hamarosan elértük a szurdok bejáratát, a tévétorony alatt elterülő domb aljában. Az aljnövényzetben még nyílott a keserűcsucsor, szálldosott néhány nappali pávaszem, ám a szurdok kezdetét jelző táblával a napsütést is magunk mögött hagytuk. 


Keskeny, domboldalba vágott lépcsőn kapaszkodtunk fel a szurdokhoz, melynek homokkő- és márga falai vizet könnyeztek körülöttünk. Nem ártott a lábunk alá nézni, a keskeny ösvény néhol csak épp lábnyomnyi széles. Balról májmohával borított, gyökerekkel támasztott fal, jobbról sziklás szakadék, mely egyre mélyült, ahogy beljebb értünk a szurdokba. A kilátást nehezítette a sok bedőlt fa, melyek néhol "faltól-falig" értek.



Ahhoz, hogy a szurdok izgalmasabb részét elérjük, egy kicsit feljebb kellett kapaszkodnunk. Szerencsére ismét segítségünkre voltak a lépcsők. Nem mondom, hogy a kissé nedves talajon könnyű volt feljutni, de nem szólhattunk egy szót se - esős időben az egész szurdok veszélyesebb terep lett volna.

És hamarosan ott voltunk az út végén, hiszen az egész szurdok nem hosszabb egy kilométernél. Óvatosan megközelítettük a kifelé vezető létrasort, mely meredeken nyúlt fel a dombtetőre. Mivel egyszerre csak egy ember mászhatott fel rajta, türelmesen kivártuk a sorunkat, ki fényképezve, ki beszélgetve, kommunikációs felelősünk pedig mozgólép formájában dokumentálva a haladást.


A meredek sziklafalak sárgán, ki-kiszögellve fogják közre a létrákat, leginkább torkos gyerekek által kivájt vaníliajégkrém-tömbre emlékeztetve. Mintha egy időalagútban másztunk volna felfelé.
Az utolsó néhány métert egy szép, sárga lépcsőn tettük meg, aztán elkanyarodtunk a tévétorony felé. Fölénk boruló fák alatt jutottunk ki a mezőre, onnan egy éles balkanyarral a faluba vezető útra. Nem álltam meg, hogy a lankás horhót le ne fényképezzem - mert a horhómánia, ugye, gyógyíthatatlan...


Felmelegedett az idő, erősen tűzött a nap, miközben visszaértünk a buszhoz, elhaladva a helyi turistaház mellett (is). Úton Zalakaros felé kifújtuk magunkat egy kicsit, aztán hamarosan ismét leszálltunk, hogy végrehajtsunk egy kis toroköblögetést az egyik borozónál a sok közül, a karosi szőlőhegyen.


Innen már nem volt messze az Erdészkilátó, ahonnan elláttunk a Balatonig, és bár a Keszthelyi-hegység vonulatát pára takarta, nézelődtünk egy kicsit fentről is.


A kilátó közelében kezdődik a Csiga-túra tanösvény, egy egy kilométeres sétaút, igen szép szálfák között vezetve le a városba. Mivel azt terveztük, hogy a napot kellemes fürdőzéssel fejezzük be, néhányan inkább a tanösvényt választották, így itt kettévált a csapat. Döntését senki se bánta meg: a sétálóknak tetszett a környék, a fürdőzőknek jólesett a meleg víz. (No meg nem felejtkezhetünk el Lajos önkéntes alapon nyújtott talpmasszázsáról sem.)

Még egy utolsó napfürdőzés a padokon, a fürdő mellett - míg mindenki előkerült -, aztán visszaültünk a buszba, és meg sem álltunk hazáig. Kellemes nap volt, ismétlés következik - csak más tájak felé.


(A Bikecomputer szerint helyenként repültünk - nem tudta pontosan követni a szurdok "nyomvonalát". Elnéztem neki. Az egész túra hossza kb. 5 km volt, szintemelkedés 190 méter.)

(Fotóalbum itt.)

2018. október 6., szombat

Vinye, Cuha, szurdok, ősz

A napkelte még erősen várakozó állásponton volt, amikor mi már a buszban ültünk és suhantunk Vinye felé. Olyannyira, hogy kilencre oda is értünk, és - hála az előnevezésnek - negyedóra múlva nekivághattunk a vállalt húsz kilométerecskének.

A Hódos-ér mellett

Néhány száz, országúton megtett méter után már be is kanyarodtunk az erdőbe - galádul lehagyva a lányokat, kettesben túrázva tovább Marikával -, és a sárga sáv jelzést követve gyalogoltunk tova a Hódos-ér mellett. Víz alig csörgedezett benne, de a környezete kellően nedves volt ahhoz, hogy megtelepedjen mellette a bíbor nebáncsvirág. először csak egy-egy szálat vettem észre, aztán jött csőstül: helyenként dús bokrai virítottak az út mellett, alacsonyabb, magasabb szálakat növesztve. Csak csodáltam, ahogy rájuk tűzött a nap, szinte áttetszővé halványítva rózsaszínes szirmait.

Bíbor nebáncsvirág

Mire az első ellenőrzőponthoz értünk - ami valójában egy fára függesztett papírlap volt a felírandó kóddal -, már átkeltünk néhányszor a patakon. Szerencsére mindenhol megfelelő mennyiségű kő hevert a mederben, néha egy-egy vastagabb faág is, de nem ártott vigyázni: minden csúszott. Legalább akadt egy kis izgalom is útközben.

Az egykori vasút helyén haladva eleinte még hűvösnek éreztem az időt, nem bántam a pulóvert és a dzsekit, de amint kiértünk az árnyékból és az út napsütötte rétbe torkollott, megálltam és megszabadultam a pulcsitól. Annál is inkább, mert húzósnak látszó emelkedő meredezett előttünk, fel, a Kopasz-hegyre. Talpunk alatt töredezett talaj, mellettünk víztől mélyre mosott árok, szellő se rezdült, csak a következő lépésre koncentráltam, véletlenül se néztem fel, hogy mennyi van még vissza...

Meg kéne pucolni azt a lencsét...

Az emelkedő tetején balra tartottunk, immár a sárga kereszt jelzésen, amely egészen a Porva-Csesznek vasútállomásig mutatta nekünk az utat. Ott aztán üdvözöltük egyesületünk elnökét, aki egy másik túrán vett részt: a Piros vándorlást teljesítette épp néhány hasonszőrű vállalkozóval. Néhány perces beszélgetés után már mentünk is tovább - ki erre, ki arra. Mi konkrétan északnak fordultunk, immár a Cuha völgyében.

A terep igazán nem volt nehéznek mondható, széles, jól karbantartott úton vitt előre a lábunk, s hol jobbról, hol balról kísérte utunkat a vasút. A helyenként magasra épített támfal tetején pedig még egy alagutat is felfedeztünk, árkádos építményével, ívelt oldalnyílásaival.

Az alagút eleje


A tanösvény mentén meg-megálltunk elolvasni a kihelyezett táblákat, no meg kerülgettük a bennszülött kirándulókat, akik hirtelen megszaporodtak ezen a szakaszon. Ki a kutyáját, ki a gyerkőcét hozta magával, és némely társaság nem átallott letelepedni valamelyik pihenőhely mellett, és a tűzrakóhelyen gomolygó füst tanúsága szerint ebédelni is ott szándékoztak. Hiába, a gyönyörű környezet és az enyhe idő, ugyebár...

Ha nem lett volna ez a sok ember, még nagyobb lett volna a csend az erdőben. Hiányzott egy kicsit a nyár zsongása, nem motozott gyík az útszéli gazosban, madárból is jóval kevesebb csipogott a bokrok és fák között. Itt-ott még zümmögött valami sokáig ébren lévő rovar, utolsókat szippantva a seprencékből. Azért az ősz még nem üzemel teljes gőzzel - a csodás sárga, vörös, rozsdabarna, mélyvörös színek, amelyek varázslatossá tudják tenni az őszi erdőt, váratnak magukra…

Bevallom, a második kódot, amit a rajtlapunkra fel kellett volna vésni, nem találtuk meg (a többiek megsúgták). Az itiner egyébként is meglehetős szabadságot hagyott nekünk az értelmezésben: oda volt írva ugyan, hogy a kódot a sárga és a piros sáv elágazásában keressük, de hiába kerestük, nem láttuk sehol. Az Ördög-réten kihelyezett matricát is csak azért sikerült gyorsan megtalálni, mert az előttünk haladók - helyismerettel rendelkezvén - magabiztosan ballagtak a kis faházhoz, aminek az oldalára fel volt ragasztva a matricás zacsi...

 A Cuha zöldben

No de kissé előreszaladtam, hiszen az Ördög-rét előtt még várt ránk a szurdok, ahová érdekes módon - vajh, miért? - nem szabadultak be annyian. Rajtunk, teljesítménytúrázókon kívül nem is láttam mást. Mi pedig csak cikáztunk előre a szeszélyesen kanyargó úton, ki tudja, hányadszor kelve át a patakon - egy idő után már nem számoltunk -, sziklákon átmászva, kidőlt fákat kerülgetve.
Ide már nem ért be a nap fénye, csak a fölénk hajoló fák koronáján kandikált át, meg-megcsillanva a patak vizén. Elfogytak a nebáncsok, még a korábban felbukkanó nappali pávaszemek és más lepkék is messze elkerülték a szurdokot. Miért is jöttek volna, ha nem volt miből nektárt szopogatni…?

Ha nagyobb lett volna a vízállás, nem sétáltunk volna ilyen kényelmesen...

Végül elértük a szurdok végét, meredek emelkedőn kapaszkodtunk ki belőle. Valahonnan össze kellett jönnie annak a 459 méter szintnek…

Az előbb emlegetett Ördög-rétig megszáradt a bakancsom - jól van, na, nem sikerült mindig száraz lábbal átkelni a Cuhán! Átverekedtük magunkat a réten összegyűlt dzsemborizókon - jó sokan voltak -, beszereztük azt a bizonyos matricát, és innen már könnyű utunk volt vissza, Vinyéig.
A fenyvesben jó mélyeket lélegeztem a rég érzett gyantaillatból, az út szélén még rákattintottam egy picurka kisvirágú nebáncsvirágra (halványsárga apróság), és hipp-hopp, már ott is voltunk Vinye határában. A széles útról rákanyarodtunk a falusi aszfaltra, és az illatokat követve (balról valami káposztás, távolról a beígért lángos, közelebbről benzin) befutottunk a célba.

Bedőlt fák, összetorlódott hordalék is akadt

Jónéhányan üldögéltek már az asztalok mellett, várták a lángost, mely minden sikeres teljesítőt megilletett. Mi is átvettük az emléklapot, jelvényt, sorba álltunk, aztán sorba ültünk, hogy a még sosem kóstolt tönköly lángos elmajszolásával zárjuk le ezt a szép napot.
Míg vártunk megérkeztek a többiek is, és a délután derekán teljes létszámban indulhattunk hazafelé, lábunkban 20 kilométerrel többel, szívünkben a Bakony iránti, megerősített szeretettel.

Táv: 19,3 km, szint: 459 m
Teljesítési idő: 5 óra 10 perc

Rendező: Hit Pajzsa Nemzeti Egylet