2018. augusztus 16., csütörtök

Égi túra

Megint egy rendhagyó bejegyzéssel jelentkezek. Múlt pénteken a felhők közül ereszkedtem alá, mint valami ejtőernyős Mary Poppins, bár nem volt a kezemben feneketlen táska, tele mindenfélével. Sőt, semmi sem volt a kezemben, egy rövid időt kivéve...
A sokadik szülinapomat akartam emlékezetessé tenni, ezért aztán úgy határoztam, hogy kiugrok egy repülőből ejtőernyővel, tandemben. Egy éve készültem rá, fontolgattam, utánaolvastam, megpróbáltam elképzelni. Persze, azt nem lehet... Végül belevágtam: jelentkeztem, időpontot és helyszínt egyeztettem, és 10-én elautóztunk Fehérvárra, ugrani.

Nem féltem, már jó előre elhatároztam, hogy fantasztikus lesz és minden rendben megy majd. Tudtam, hogy Gregóban megbízhatok, anélkül bele se vágtam volna az egészbe. 
Gyönyörű nap volt, olyan meleg, hogy rövid ujjú pólóban lehetett ugrani. Szél alig, itt-ott egy kósza felhő a reptér fölött, ahová kanyargós, leharcolt úton jutottunk el az egykori laktanya roggyant épületei között.
Nem én voltam aznap az első, és míg a soromra vártam, a fűből felbukkanó ürgéket lestem. Először csak egy jött, cikázva futkosott a réten, át az úton, bebújt az ott állomásozó repülőgép árnyékába. Aztán érkezett még egy, és később többet is észrevettem a zöldben. Ürgeöntést azért nem rendeztem...

Nem látszik, de ott ürgék is vannak

És végre eljött az én időm! Felhúztam a szép, narancssárga nadrágot, megkaptam a hevedert is, és Grego részletesen elmondta, mi fog történni, mi hogy zajlik majd. Hogy a készülő videó teljes legyen, azon nyomban, még felszállás előtt váltottunk néhány, vigyorgásba torkolló szót a kamera előtt. 
A kis Cesnába egy másik párossal együtt szálltunk be, az ülések helyén helyezkedtünk, el a gép aljában. Épp csak annyi hely volt a pilóta mögött, hogy négyen, két sorban, kényelmesen elfértünk. 
Remek volt a kilátás, életem első repülése - mert abból is az első alkalom volt ez - során élvezettel figyeltem, hogyan tárulkozik ki alattunk a táj, lesz minden egyre kisebb és távolabbi. Hamarosan már a Velencei-tavat is láttam, fölötte a hegyet, ami olyan kicsinek látszott, hogy el se tudtam képzelni, hogy gyalogoltunk ott 25 km-t nem is olyan régen...
A párás levegőből úgy emelkedtek ki a felhők, mint jéghegyek az óceán vizéből - éppen azt a látványt adták vissza, csak nem a kétharmaduk volt lég alatt...

Fejet hátra, és ugrás!

Elértük a 4 km-es magasságot, eljött az ideje, hogy elhagyjuk kies repülőnket. A másik pár ugrott előbb, aztán ránk került a sor. Ide lépj, hátra a fejet, kapaszkodj a hevederbe, és hopp! már kint is voltunk. Egy pördülés - nini, lent van az ég! -, de már vissza is fordultunk, és könnyed arcmasszázst vettünk a levegőben. (Na jó, ránézésre úgy tűnhetett, mintha épp öblögetnék...)

Kint vagyunk

Szabadesés... nem tudom igazán érzékeltetni, milyen fantasztikus élmény volt. Az abszolút szabadság, csak te és a levegő, az ég és a föld, nem is éreztem a zuhanást, csak valami hihetetlen felszabadulást. Ebben az állapotban csak nevetni lehet, mintha magassági mámor kapott volna el. Semmi hányinger, semmi rossz érzés, csak a lebegés.

Szabadesés!

Aztán kinyílt az ernyő, egy rántás - itt egy picit azért felkeveredett a gyomrom -, és immár "felfüggesztve" lebegtünk lefelé. A fülem bedugult, hát kifújtam, és csak nézelődtem. Ahogy ereszkedtünk lefelé, lassan kisimult a Föld görbülete, eltűnt a látóterünkből a Velencei-tó és már a Balatont se találtam. Kezembe kaptam a zsinórokat - most te irányítasz! -, de hamar rájöttem, hogy nem olyan jó buli egyfolytában balra pörögni, úgyhogy inkább visszaálltunk egyenesbe. 

Én irányítok :)

Közeledünk

Alant már földet értek Balázsék (?), mi tartottunk egy főpróbát leérkezésből, és nemsokára már élesben húztam fel a térdem és nyújtottam előre a lábam, hogy gond nélkül füvet fogjunk.
És lent voltam. 

Pacsi!

Lekerült a fejemről a szemüveg - ami nélkül valószínűleg semmit se láttam volna, mert a szememet se tudtam volna kinyitni -, pacsi és utolsó mosoly a videóba, aztán fölcihelődtünk és elvonultunk kivetkőzni.

Mennék újra, bármikor. Mindenkinek ajánlom, ha teheti, próbálja ki. Semmihez nem fogható élmény!

Köszönet a bonyolításért, a "szállításért" és az élményért, Grego Tandem!

2018. augusztus 4., szombat

Három az egyben

Mivel az utóbbi időben valahogy minden fontosabb volt, mint a blogolás, és nem tudósítottam az utolsó három túránkról, ezért most egyben megkapjátok mindegyiket. (Kicsit hosszabb a szokásosnál, csak elszántaknak!)

06. 30., szombat: Zselic turistája, 3. szakasz: Bőszénfától Gálosfáig

Öten vágtunk neki a Zselicnek, miután Bőszánfán leszálltunk a buszról. A kocsmánál pecsételtünk, magunkhoz vettünk némi frissítőt, és a régi vasúton gyalogolva nekivágtunk az aznapra rendelt 14 kilométernek. Ismerős tájakon gyalogoltunk, tudtuk, mire számíthatunk. Azt is sejtettük, hogy nem ússzuk meg száraz lábbal - és amint beértünk az erdőbe a domb aljában, már láttuk is az előttünk nyújtózó, pocsolyákkal izgalmassá tett utat. A Pálinkás-gödröt bízvást nevezhettük volna aznap Pocsolyás-gödörnek...

Előre a régi vasúton

Kicsit szusszantunk, mielőtt nekivágtunk az emelkedőnek a Kis-Pap-domb oldalában, melynek tetején szép gombákkal lepett, kidőlt farönkökre akadtunk. Nem szedtünk belőlük egy szálat se, csak jól körbefényképeztük a laskát is, a tuskógombát is.


Mire Sasrétre értünk, már erősen tűzött a nap, jólesett megpihenni kicsit a vadászház melletti padoknál. Az éppen befutott kisvonatról érkező kirándulók életet vittek a szinte kihalt helyre, mert rajtunk kívül alig lehetett embert látni ott.

Kisvasút végállomás, Sasrét

Az út hátralevő része a gombázás jegyében telt. Itt is volt gomba, ott is volt - annyi eső után igazán nem lepődött meg rajta senki. Mi pedig lelkesen szedtük az ehetőnek tippelt kalaposokat, és szagoltuk az erdőalja gombaillatát.


Az utolsó nehézség a Szamár-dombon várt ránk - lejtmenetben. Aki már járt ott, az tudja, hogy nem könnyű terep se fel-, se lefelé. Mivel az ösvény, ami amúgy is alaposan kikopott a használattól, most a szokottnál is csúszósabb volt, inkább a szélén, fától fáig kapaszkodva araszoltunk rajta lefelé. Kellett is ennyi kis izgalom aznapra, nehogy elunjuk magunkat a zsongítóan szép nyári erdőben...


Gálosfára érve - tudva, hogy értünk jönnek kocsival - már nem izgatott annyira minket, hogy a menetrend szerint jópár perce elment a busz. Azon azért meglepődtünk, hogy kiderült - mégse. A sofőr helyi lakos lehetett, mert vagy negyedórás késéssel húzott ki a faluból Szentbalázs felé. Mi viszont inkább befelé húztunk, a "központban" lévő kocsmáig, ahol pecsételéssel egybekötött kortyintgatást tartottunk, míg megjött a "taxink".

E kellemes nap fotóalbumát itt tudjátok megnézni.

Megtett táv: kb. 14 km, idő: nem számít :) (kb. 4,5 óra)


07. 14., szombat: Inotai keringő, avagy barlangtól-barlangig a Kelet-Bakonyban

Olyan rég jártam arrafelé, hogy már el is felejtettem. A Bakonynak ez a keleti-délkeleti része valahogy kiesik a túraláthatárból, úgyhogy hipp-hopp, összehoztunk egy autónyi érdeklődőt, és elgurultunk a dr. Tarsoly Péter-szervezte kis sétára Inota körül.
Maga a túra nem volt hosszú, de igen érdekes területen vezetett keresztül. A városból a Hideg-völgy felé indultunk, és míg az egykori bunker bejáratához nem értünk, kimerítő tájékoztatást kaptunk Pétertől a környék növényvilágáról, a (gyógy)növények hasznáról. Legtöbbjüket már ismertem, bár nem ástam bele magam ilyen mélységig a felhasználásukba, így ezt a hiányosságot legalább a hallgatással pótoltam.
A bunkerben hűvös és sötét volt - de hát nem várhattunk fűtést és világítást egy rég elhagyott építményben, amelyet már évek óta nem gondoz senki, lassan az enyészeté lesz villamos központjával, víztartályával, zegzugos labirintusával együtt. Nem szeretnék ilyen helyen védelmet élvezni...

Befelé a bunkerbe

Innen a Síkvargya szigorúan védett sziklái mellett vezetett el az utunk, messziről megcsodáltuk a szintén védett uhuk "lakásait" a sziklafalban, aztán elkanyarodtunk kelet felé, hogy megmásszuk a hegyoldat. Tettünk egy kis kitérőt egy aprócska barlanghoz, amely valóban aprócska volt, csak nézni tudtuk, be nem fért senki. A Bakonykúti-barlang névre hallgat, mert e falu felé néz a bejárata.

Síkvargya sziklái

Jártunkban-keltünkben azért gépvégre kaptam egy-egy virágot is, mert igaz ugyan, hogy többségüket ismerősként köszönthettem (volna, ha köszönök nekik), de azért akadt egy-két ritkábban látott példány is, mint a fehér len vagy a ligeti zsálya. A később, az egyik hegytetőn elénk kerülő Szent István-szegfűről nem is beszélve.

Balról jobbra és fentről le: ligeti zsálya, fehér hamuka, oregano, Szent István-szegfű, ékes vasvirág, elvirágzott réti imola, kövirózsák, fehér len, macskafarkú veronika

A vállalkozókedvűek a nehezebb utat választva jutottak fel a Baglyas-hegyre, sziklát mászva, mi Erikával és néhány helyi útitárssal inkább a lankásabb ösvényt választottuk. Így legalább beszélgethettünk egy jót...
Leóvatoskodva a hegytetőről, bemásztunk a borsókövekkel díszített kis barlangba, melyben guggolva szívhattuk magunkba az idő szagát.

Ahol bemásztunk

A következő hegytetőn gyönyörű kilátás nyílt minden irányban. Meg akadt ott egy háromlábú állvány is, vasrudakból szerkesztve, melyen remek mászógyakorlatot mutattak be a hozzáértők.
Ezután a gerincen baktatva közelítettük meg a másik két barlangot. Azért megálltunk fölöttük is, a hegyen, ahol Anikó és Péter segítségével felidéztük a Titanic ikonikus hajóorr-jelenetét...

Az utolsó, általunk meglátogatott barlang a Rombarlang volt, mely nevét összerogyása okán kapta: a szikla lecsúszott, maga alá nyomva a barlangot, és csak egy kis üreget hagyott "állva", melyet érdekes karfiolra hasonlító képződmények borítanak.


Innen már nem volt messze a cél, besétáltunk Inotára, és a közeli egységben vettünk magunkhoz némi itókát kávé és üdítő formájában. A remek túravezetést - melyet a rengeteg ismeretanyag mellett humor fűszerezett - megköszönve, elbúcsúztunk Pétertől, és kissé felmelegedett autónkba visszaülve hazazötyögtünk.

Táv: 6,3 km, szint: 200 m

Fotóalbum itt.


07. 22., vasárnap: Zselic turistája, 5. szakasz: Lipótfától Szilvásszentmártonig

Esős vasárnap reggel vitt ki minket a fiam Lipótfára, hogy ott kezdjük meg a Zselic turistája-mozgalom egy újabb szakaszának végigjárását. Kicsit tétováztunk, hogy egyáltalán nekivágjunk-e, mivel egész délelőttre esőt jósoltak a jósok. De mivel nem szakadt, épp csak esegetett, bátraké a szerencse-alapon elindultunk.


A falut és a víztározót meg a bányai tavakat magunk mögött hagyva elkanyarodtunk az erdőszélen, jobbról, a mezőn legelésző fiatal őzet csodálva. A sárga sáv jelzést követve értünk a görgényi vadászházhoz vezető út csatlakozásához. Csinos kis útjelzőtábla mutatja az utat arrafelé, és elmerengve úttörőkoromon, idéztem fel a valaha itt létesült vándortábori állomáshelyet, ami mi Kuckósarokként ismertünk...
Az aszfalton továbbgyalogolva egy másik őzre lettünk figyelmesek: őkelme is épp a tízóraiját fogyasztotta, míg észre nem vett minket és el nem ugrált a túloldali erdő felé.


Hamarosan lekanyarodhattunk az aszfaltról, mert elértük a Feneketlen-kút nevű forrást, melyen tavat duzzasztottak hozzáértők valamikor. Az esőbeállóban megpihenve mi is tízóraiztunk egyet, majd - az időközben elállt esőnek hála, száraz fejjel - nemsokára megérkeztünk a Mátyás-kúthoz, ahová meglehetősen sáros út vezetett.
A kút környéke is épp olyan szépen karban van tartva, mint a Feneketlen-kúté, meg is örökítettük néhány fotón. Innen kénytelenek voltunk ismét a sáros, csúszós útra visszakanyarodni, hogy megmásszuk a dombot, mely felvitt Szilvás fölé.

Mátyás-kút

Az út mentén vízcseppesen bókoltak a harangvirágok, itt-ott gombát is láttam, de ezúttal nem álltunk meg gombázni. Az erdő szélén, a dombtetőn, és kicsit odébb, a learatott búzatábla után is szederbokrok ágaztak el mindenfelé, érett és félérett gyümölcsöt ringatva. Persze nem hagyhattuk ott mindet, amit értünk, ettük.

Szarkalábak parlagfű közt

Ragyogó napsütésben fejeztük be a túrát - pontosabban, befejeztük volna, ha lett volna mivel hazajutni Szilvásból. De a busz épp néhány perce ment el, a következőre vagy másfél órát kellett volna várni, úgyhogy inkább továbbmentünk az országúton. Szennában csapatunk megfogyatkozott - Veráék bevárták a buszt, mi ketten pedig hazagyalogoltunk. Legalább megvolt a minimum kilométer aznapra...

Három a kislány...

Teljes táv: 15,8 km, szint: kb. 200 m

Fotóalbum itt.