2018. május 3., csütörtök

Káli - de nem az istennő, hanem a medence

Magunkhoz képest korán érkeztünk Ábrahámhegyre, hogy nekivágjunk tavaszi Balaton-felvidéki túránknak - átszelve a Káli-medencét. Az előrejelzés szerint meleg, szinte nyárias idő volt várható, semmi eső. Ennek igazán örültünk. Akkor még...
Az út első néhány száz méterét a többiekkel tettem meg, aztán beálltam szokásos tempómra, és nekivágtam az aznapi majd' 30 kilométernek.

A faluból kiérve nyugat felé kanyarodott az út, árnyas tölgyerdőben kaptattam a salföldi kolostorrom felé. Mintha csak egy mesében lettem volna: kettőt se pislantottam, és már fel is tűntek a fák között a már ismerős falak. Az ellenőrzőponton a pecsét mellé túrós csokit - ál-Túrórudi - is kaptam, amit eltettem madárlátta ajándéknak - majd megeszik a gyerekek otthon, gondoltam.


A kék sáv jelzésre térve először domboldalban, erdőben gyalogoltam tovább, aztán kiértünk a szépen zöldülő szőlők mellé. Amint az út letért a Tótik-hegy felé, mintha el is veszett volna, de megtaláltam, és immár ismét nyugat felé kapaszkodva kerülgettük egymást a velem egy irányba és a szembejövő túrázókkal. Szó se róla, volt tömeg rendesen!


Az erdőből kiérve, magunk előtt megpillantottuk a Csobánc lefejezett kúpját, aztán már ott is volt az útvonal réme, a Tóti-hegy, meredek kaptatójával, köves tetejével és a megunhatatlan kilátással a csúcsról.


Lefelé menet meg-megálltam egy-két kattintásra - még sosem találkoztam lila ökörfarkkóróval, most ennek is eljött az ideje.
A kék és a zöld sáv találkozásáig visszagyalogoltam az ösvényen, melyről egy helyütt kissé letértem, hogy a ligetesebb részen virágzó galagonyást közelebbről szemügyre vehessem. Fénylő, fehér virágait rajtam kívül a méhek is igencsak élvezték, lelkesen gyűjtötték róla a virágport.

Innen már nem esett messze Salföld, az erdőből kiérve szinte már ott is hevert a falu a szemem előtt. A major mellett népes sereg fogyasztotta az ellenőrzőpontnál kínált abrakot. A gyalogos résztvevők mellett rengeteg bringás is érkezett, akik a miénktől egy kissé eltérő útvonalon teljesíthették a túrát.
Miután igazolták, hogy ott jártam és megittam vagy két pohár szódát, egy kicsit bementem a faluba, ahol gyönyörűen felújított, régi házak ragyogtak a napfényben.


Ezzel az állomással nagyjából véget is ért a túra élvezetesebb szakasza. Ezután már nemhogy erdőt, de fákat és bokrokat is alig láttunk, kivéve a Kékkút körüli területet. Tudtam én, hogy mégis a fejemre kellett volna csapni reggel azt a szalmakalapot, de ott kezdtem igazán érezni, hogy mekkora ballépés volt nem megtenni...

A Kékkútra vivő poros útról még láttam az országúton észak felé elhúzó bringásokat, aztán a műutat keresztezve átvágtam a rétre, melyen át nemsokára beértem a faluba. Csak mentem az aszfaltra festett jelzések után, míg Kari bácsi - Székely Károly, a túra névadója - kilátójához nem értem Kékkút fölött, a hegytetőn. Népes sereg pihent a fák árnyékában, itta a fröccsöt és ette a zsírosdeszkát, míg egy padon hozzáértő kézben pendült a hegedű húrja, kedves színfolttal gazdagítva a túrát.

Be kell vallanom, hogy ha nem mentek volna néhányan előttem, a hegy másik oldalán leérve nem biztos, hogy elsőre megtaláltam volna a továbbvivő utat. Szalagozással segítettek ugyan, míg le nem értünk a rétre, mely szélesen terült el a hegy alatt, sármával és virágzó szamócával vidítva fel a napfénytől megfáradt szemet. De aki nem ismeri a terepet, nem járt még arra, az nem biztos, hogy magától tudta volna, merre is van a Theodora-forrás, melyet érinteni kellett. Szerencsére mindig volt valaki a közelben, összeért a tömeg, itt még együtt haladt a harminc és a hatvan kilométeres táv legénysége.

A műútról letérve a Theodora tanösvény nyomvonalát követtem, míg egy éles jobbkanyar után bele nem futottam egy hídba, melyen átkelve megkezdődött a túra emberpróbáló szakasza. Legalábbis számomra, aki inkább erdőben szeret gyalogolni, árnyas fák alatt, változatos terepen...
A Kornyi-tóig a vizesárok mellett vitt az út, mellette újabb lila virágokat fedeztem fel: pacsirtafű bokrai nyújtóztak az ég felé. Fölöttük, északra tekintve a Köveskáli-hegyen és társain legeltethettem a szemem.

Pacsirtafű

A Kornyi-tavat északról megkerülve egy mocsaras, vízátfolyásokkal tarkított területre értem, amely után kitárult előttem a Káli-medence "medencesége": rétek, legelők amíg a szem ellát, itt-ott egy facsoport, virágok, árvalányhaj mindenfelé. Árnyék sehol, csak a fullasztó meleg, forrás, vízvételi lehetőség nuku. De volt helyette agárkosbor, utolsókat nyíló tavaszi hérics, és a remény, hogy csak lesz víz a templomromnál legalább...


Nem volt. Bevallom, több vizet is vihettem volna, de voltam olyan optimista, hogy azt reméltem, a szervezők megtalálják az egyensúlyt az ellátmány mennyisége és elosztása között. Csalódnom kellett. A túra legkimerítőbb szakaszán, a második 15 kilométeren semmi nem volt. Hiába reméltem másokkal együtt, hogy legalább a Sóstókáli-templomromnál (mely autóval könnyen megközelíthető) lesz víz. Pontőr se volt, nemhogy víz! Miután a zsírkrétával rajzoltam egy hervadt ikszet a rajtlapomra, abban a reményben mentem tovább, hogy már nem vagyok messze a céltól. Addig csak kibírom az utolsó deci vízzel, ami nálam van!

A nap meg csak ontotta a meleget, több volt, mint harminc fok, kemény talaj, és hirtelen megirigyeltem az út menti karámban legelésző teheneket. Nekik jutott árnyék is, sovány testüket a fák alá fektetve vészelték át a déli órákat. Nem így a pónik, akik a lovastanya mellett álldogáltak elbambulva...

Kővágóörs után, dél fel fordulva igencsak nézegettem az itinert és a térképemet: alig vártam, hogy lekanyarodjak a Fülöp-hegy felé, no de melyik elágazásnál kell balra kanyarodni?! Volt ott nem is egy, és ha nincs a kisegítő térképem, jól elmegyek a mezőbe kapálni...

Nem éreztem igazán, hogy hegyre megyek fel, szinte egyenletesen emelkedett az út, balra néhol kiláttam a hegyek felé. És hirtelen feltűnt előttem a kilátó hengeres teste, mellette leánykák osztották a pecsétet és mutatták a lefelé vezető ösvényt. A kilátóba nem másztam fel, nem is álltam meg hosszasan pihenni, csak magamba döntöttem a maradék vizemet, és már zökkentem is lefelé, lépcsőfokról lépcsőfokra, meg-megállva, hogy a kilátásban gyönyörködhessek, míg le nem értem Révfülöp meleget lehelő aszfaltjára.


Másfél kilométernyi, utcáról utcára való kanyargás után jutottam el a célba, ahol a hotel udvarán, az árnyékban hűselő fiataloktól átvettem az emléklapot és a kitűzőt. A meleg kézfogás mellé más nem járt, mivel nem fizettem be a gulyásra az induláskor.

Bevallom, jártam már jónéhány teljesítménytúrán, de elég kevés olyannal találkoztam, ahol ennyire nem volt arányban a nevezési díj és a nyújtott szolgáltatás. A borsosnak mondható 1800 forintos nevezésért a második 15 kilométeren semmi sem járt, a célban sem várt minket a szokásos zsíroskenyér hagymával - azt már elosztogatták Kékkút fölött, a hegyen. Nem tudom, hogy a leghosszabb táv résztvevői és a bringások jobban el voltak-e látva, mint mi, de szerencsésebb lett volna, ha a szervezők arányosabban osztják el mindazt, amivel a túrázókat ellátták. Az elején kevesebb is elég lett volna, a végére semmi sem jutott...
Tudom, hogy az időjárást kiszámítani nem lehet, talán szerencsések voltunk, hogy sütött a nap és meleg volt, de ezen a terepen egy kora tavaszi vagy őszi túra - amikor hűvösebb az idő - több kellemes percet, szebb emlékeket eredményezhetett volna.

Táv: 28,57 km, szint: 534 m
Teljesítési idő: 6 óra 15 perc

Fotóalbum itt 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése