2018. december 12., szerda

Kehidai Mikuláskereső túra

Rendhagyó módon autóval keltünk útra, és kétszer négy keréken gurulva értünk épp időben Kehidára, hogy a képzeletbeli startpisztoly eldördülésénél nekivághassunk a nem egészen 15 kilométernyi útnak.
A rajtként és célként egyaránt szolgáló művelődési házból kisebb kanyarral dél felé vettük az irányt, és bemelegítésként mindjárt fel is kapaszkodtunk egy kisebb hegyre. Mire az aszfaltot felváltotta a sáros földút, kellemesen bemelegedtünk a hűvös reggelben.
Balról friss vetés, jobbról erdősáv kísérte utunkat, aztán fordult a kocka, és jobbra került a vetés - villanypásztorral védve -, balra az erdő. A pocsolyák miatt a táj helyett a lábunk alá néztünk, nehogy közelebbi kapcsolatba kerüljünk az alant terjengő vízzel.


A kisütéssel próbálkozó napot időnként eltakarták az arra kószáló felhők, és ezt a játékot egész nap folytatták. Melegünk nem volt, de nem is fáztunk, miközben beértünk a rozsdás lombjukat vesztett tölgyek alá.
Hamarosan már a kallósdi pincesor felé vezető emelkedőről tekintgettünk visszafelé, ahol a domb aljában - az alkalomhoz illően - télapósapkát viselő társaink épp kiértek az erdőből.
A pincesort követő útról felkapaszkodtunk a partra, inkább választottuk a magas füvet, mint a sáros földet. Körülnézve hol egy szépen karbantartott, hol egy omladozófélben lévő házon pihent meg a tekintetünk. Az egyik ház előtt még egy ki tudja, hogyan odakerült vadveszélyre figyelmeztető közlekedési tábla is helyet kapott...


Mielőtt ismét délnek kanyarodtunk volna a hatodik kilométer tájékán, pecsétet kaptunk az itinerünkre a frissítőponton. Megkínáltak minket mindenféle földi jóval: nápolyival, itókával, és aki nem sietett, nyugodtan megpihenhetett az ott összegyűlt jókedvű társaság mellett. Mi csak egy-két fotó készítése erejéig lassítottunk, aztán tovább-ballagtunk a közeli házak felé.
Be kell vallanom, úgy elbeszélgettünk, hogy itt egy kissé tovább mentünk az úton, mint kellett volna. Mire elfogyott alólunk az út a domb teteje felé, rádöbbentünk, hogy elfelejtettünk lekanyarodni valahol. Rutinos túrázó ilyenkor nem esik kétségbe, hanem visszafordul és megkeresi - esetünkben - az utolsó szalagot. AZ út ugyanis végig ki volt szalagozva, tekintve, hogy a környék nem igazán bővelkedik turistajelzésben.

Csak egy fej lóg ki az árokból, épp nem sapkás...

Sikeresen megtaláltuk az elágazást, és bevettük magunkat a keskeny, gazzal gazdagon benőtt kis horhósba. Amint felkanyarodtunk a dombtető felé, visszanézve mulatságos látványt nyújtottak az utánunk jövők - sok is mikulássapka kandikált ki a horhó széle fölé a hasadékból... Az emelkedő tetejéről szép kilátás nyílt a nem túl rég elhagyott ellenőrzőpontra és egy kicsit odébb, Kallósdra.

Ismét kisütött a nap, meleg fénnyel árasztva el a közeli temető hegyes tetejű halottasházát, és a megművelt földeket. Kényelmes séta és pár kilométer után jött a következő domb, és míg felfelé kaptattunk rajta, egy fotón megörökítettem az egyik oldalon zöldellő vetés, a másikon a felszántott föld képezte kontrasztot. 


Ezen a szakaszon az útvonal hurkot képezett, melynek tetején egy "magánkilátó" magasodott, vele átellenben levert karón függött a kódot tartalmazó papírlap. Gondosan felírtuk - az első mellett úgyis olyan ügyesen elhúztunk, hogy észre se vettük -, majd a repülőmodell szélkakassal ékesített házat is elhagyva, a szalagozást követve jutottunk le az erdőn át a völgybe, a Deák-kúthoz, ahol várt ránk a Mikulás.


A pecsét mellé virslit és lekváros, illetve mézes meg mindenféle finom kenyeret kapott a vándor - bár egy kis fennakadást okozott, hogy a kenyér épp elfogyott, és piros ruhás vendéglátónk kénytelen volt telefonos segítséget kérni a hiba kiküszöbölésére. No de nem zavartattuk magunkat, evés-ivás közben - mert ott gőzölgött a forró tea és a forralt bor a bográcsokban - megörökítettük a környéket, a kutat, amit kis kapu óvott, és Lajosunkat, aki fáradhatatlanul készítette videóit most is.

A völgyből kifelé vezető néhány lépcsőfok után nemsokára ismét megálltunk, hogy közelebbről is megnézzük a Kerékgyártó-család által emelt kis kápolnát, ahová bemenni sajnos, nem tudtunk, csak az ajtóból kukkanthattunk be a színes üvegablakra.


Innen már közel volt a falu, lankásan ereszkedő utunk volt vissza a művelődési házig. Egy pillanatra még megálltunk a lyukakkal tűzdelt - talán homokkő - fal mellett, azt találgatva, milyen madarak vájhattak bele lakótelepet.
A falu északi végéről érkezve elhaladtunk a templom és a - vélhetően korábban iskolaként működő - emeletes épület között, és a patak hídján átkelve be is értünk a célba.
A kedves mosoly mellé megkaptuk az emléklapot és a kitűzőt, elmajszoltunk egy lekváros kenyeret, és mire végeztünk vele, megérkeztek a többiek is. A csapat itt kettévált - nem véletlenül mentünk két kocsival -, mi hazafelé, a többiek a gyógyfürdőbe mentek tovább.

Az útvonal. Ott fent, az a kis ficak az "eltévedés"

Kellemes séta volt, nem a szokásos gyors tempóban, december eleji hűvösben, jó hangulatban. Legközelebb talán én is maradok, hogy megkóstoljam a gyógyvizet...

Táv: 14,5 km, szint: 250 m
Teljesítési idő: 3 óra 35 perc

Fotóalbum: ide kattints

Szervező: Zöld Bakancs Klub

2018. november 18., vasárnap

Szent Márton emlékére

Vannak helyek, ahová szívesen visszajár az ember. Meg én is. A környék, ahová múlt vasárnap - éppen Márton napján - mentünk, a szívem csücske, ide jártam főiskolára, és bármikor örömmel visszajövök. Most épp túrázni.

A Szt. Márton Emléktúrák nevű teljesítménytúrát céloztuk meg hajnali ötös indulással, hogy időben odaérjünk indításra. Hiába, Szombathely messze van Somogyból!



Hűvös, párás időben vágtunk neki a bevállalt húsz kilométerecskének regisztrálás és szerelvényigazítás után. Bevallom, megint elhúztam előre, hogy egyedül küzdjek meg a tereppel. Bár, ami azt illeti, az első pár kilométeren, úgy a dozmati játszótérig, nem volt nagyon mivel megküzdeni. Az Arany-patak partján vitt az út, aszfalton és füves ösvényen váltakozva, a város közelében megbúvó kis falvak mellett. A harmatos rétről felszálló pára mesebeli hangulatot kölcsönzött a tájnak, melynek hátterében ott magasodtak a dombok.



Mielőtt elértem volna azt a bizonyos játszóteret, Torony falu határába érve, az útról letérve - megfogadva az itineren tett ajánlást - lekanyarodtam az egykori Esterházy-kastély felé. Az épület hátsó felén épp felújítási munkák zajlanak, a homlokzati rész viszont már szépen fel van újítva, előtte kedves szobor, gyönyörű fák állnak. Érdemes legalább kívülről megnézni.
A már említett játszótéren kis pihenőt tartottam, és hálás szívvel elfogadtam egy pohár jó forró teát a
Dozmatért Egyesület tagjaitól. Míg felhörpölgettem a frissítőt, megszabadultam az immár fölöslegessé vált pulóvertől, és hamarosan már a zöld háromszög jelzésen tartottam felfelé, a Krisztina-kilátó irányába.

Végre erdő, végre színes fák! Sárga leveleken átszűrődő napfény, lenge szellő, egymást kerülgető sporttársak, fel-felhangzó madárdal - ebből volt a legkevesebb, sajnos. A tanösvény táblái mellett megálltam egy pillanatra, némelyikre csak egy pillantást vetettem, másokat el is olvastam, legalább nagyjából. Sajna, a késő őszi időpont nem kedvezett annak, hogy a kitáblázott madarakból vagy a gombákból többel találkozhassak...

Hamarosan feltűnt a fák mögött a Krisztina-kilátó kilövőállványhoz hasonlatos alakja. Mellette várt az első ellenőrzőpont, ahol helyes kis bélyegző került a papíromra. Persze nem hagytam ki a kilátást se, mert a turista, ha kilátó mellé ér, akkor arra felmászik. Megérte: gyönyörű, tiszta kilátás nyílt a hegyekre.



Innen kövekkel sűrűn teleszórt úton mentem tovább, először egy kicsit felfelé, aztán lefelé, az Életfának elnevezett parkerdő irányába. Széles, homokos, majd füves út vezetett át az erdőn meg mellette, hol színes szilek, hol magasra nőtt fenyők vagy tölgyek között. Újabb tanösvény akadt utamba, mely az erdő életét volt hivatott jobban megismertetni az arra haladóval.

A Halomsíroknál kódos ellenőrzőpont várt, no meg a tábla, amiről megtudhattuk, hogy mik is azok a halomsírok.
Innen szebbnél szebb, és jobbára (ártalmatlan) tölgyesekben gyalogoltam tovább, mélyen beszíva az erdő illatát, látványát, kerülgetve a többi résztvevőt. Akár percenként megállhattam volna fotózni, annyi szép fa, szemnek-szívnek kellemes látvány vett körül.



Hamarosan elértem a parkerdei büfét, ahol összeért a huszas és a tízes táv legénysége. A büfé előtt hosszas sorban állás várt (miután begyűjtöttem a második, aranyos bélyegzőt), míg hozzájuthattam némi gyümölcsléhez és az elmaradhatatlan "túracsokihoz". De kellett is ennyi megállás, még akkor is, ha nem vagyok kifejezetten tömegpárti.



A büfét magam mögött hagyva átvágtam a kis játszótéren, ahol kisgyerekes anyukák gardírozták mindenre felmászni óhajtó csemetéiket, és hamarosan rákanyarodtam az utolsó szakaszra, mely visszavitt Oladra, az iskolához. Volt szerencsém még lencsevégre kapni egy kedves kis gombacsoportot, rácsodálkozni a még mindig harmatos tölgylevelekre az út mellett, és fel-le hullámozni az ösvényeken, mert azért volt még egy kis szint is a távban.




A déli harangszót felém fújta a szél, mielőtt elértem volna az oladi templomot. Csak elballagtam mellette, aztán bekanyarodtam a buszállomás mellett is, immár célirányba. Onnan nem volt messze az iskola, ahol az emléklap és a jelvény mellé zsíroskenyér járt a sikeres teljesítőknek. Bevallom, ez utóbbiról lemondtam, és inkább némi édességet vettem magamhoz a szemközti pizzériában, a már beérkezett sporttársak társaságában...

Köszönet a szervezőknek, hála a gyönyörű időért. Talán visszatérünk még.

Táv: 21,27 km, szint: 356 m
Teljesítési idő: 4 óra 22 perc

A szokásos fotóalbumot itt tudod megnézni, akár diavetítés formájában is.

Szervező: Borostyánkő Természetbarát SE

2018. november 1., csütörtök

Aranylott az ősz

A Mecsek közel van. A Mecsekben vannak szintek. Nagyobb szintek, mint a Zselicben. A Mecsek szép. A Mecsekben is van ősz. Most. Meg túra is. Úgyhogy menni kellett.

Autóval, mert pont egy kocsinyi vállalkozó szellem gyűlt össze múlt szombatra. Na jó, még élünk. 
Épp kezdésre találtuk meg Szászváron a Vadrózsa Éttermet, mely elől a jelentkezők népes táborát útnak indították a szervezők az Aranyló Ősz fedőnevű teljesítménytúrára. A szokásos adminisztráció után a csapat egyik fele - vagyis E. és én - nekivágott a hosszabb távnak, míg a másik kényelmesen kivárta, hogy kinyisson az étterem. Rájuk majdnem feleannyi kilométer várt, mint ránk, arról nem is beszélve, hogy beérkezésük után ránk is várniuk kellett.

No de ne szaladjunk ennyire előre! Mi sem szaladtunk, igyekeztem magamhoz képest lassabban menni. Aznap sem annyira a teljesítmény került előtérbe, mint inkább az együtt gyaloglás, beszélgetés. A szemünk nyitva, fülünk kihegyezve, úgyhogy terefere közben láttunk is, hallottunk is. Ez nem akadályozott meg bennünket abban, hogy kritikusabb pontokon egy kicsit elkanyarodjunk rossz irányba, de szerencsére volt a közelben szemfüles sporttárs, aki utánunk szólt, hogy inkább kanyarodjunk vissza...


Színesedik, de még nem az igazi

Bár az útvonal szinttérképe elsőre riasztónak hatott - azért nem egészen 27 kilométeren 888 m szint nem kismiska! -, valójában nem éreztük annyira kimerítőnek a túrát. Az első szakasz egy kis emelkedő után gyönyörű völgybe vezetett, és a domboldalon kanyargás után meredek lejtővel ért véget. Bizony, kapaszkodtunk fába-bokorba, míg leóvakodtunk az aljára! Jó szolgálatot tett volna egy túrabot, de még öregapám fokosát is itthon hagytam (botom meg amúgy sincs).



Átkeltünk a patakon, és később még néhányszor. Nem ugyanezen, a terület ugyanis bővelkedik mindenféle folyadékban: patakok szelik keresztül-kasul az útvonalat, források csordogálnak mindenfelé. Már amelyik, mert például az Iharos-kútból csak a víz emléke lesett kifelé.

Az út során egészen a Máré-várig eljutottunk a Keleti-Mecsek hegyei között. A várnál tett rövidke szusszanás közben körbejártuk az épületet, készítettünk néhány fotót, és már mentünk is tovább, visszakanyarodva keletnek, majd északnak, hogy a startnál fejezzük be a túrát. 
De addig még állt előttünk néhány újabb hegy, amit természetesen völgy követett. Még mindig nem szeretek hosszasan leereszkedni, de mivel a szárnyam még mindig nem nőtt ki, térdem legnagyobb bánatára csak lebotladoztunk a köves, avarral borított lejtőkön. A kövek miatt akadtak olyan szakaszok, ahol az erdő szépségében nem tudtunk igazán gyönyörködni, mert ha nem akartunk bokaficammal félreállni, bizony, orrunkat a föld felé kellett fordítani és vizslatni a talajt a lábunk előtt.


Több helyen is láthatóvá váltak a gyökerek a víz által kimosott patakpartokon

(Időközben a GPS megint elvesztette magát, és csak néhány száz méterrel később vettem ezt észre. Így hát e túra útvonala is két részben marad meg.)

De szerencsére útba ejtettük a Cigány-hegyet is Kisújbánya fölött, ahonnan pazar kilátás nyílt a Mecsekre. Igaz, hogy a szél még a szavainkat is összekócolta, olyan erősen fújt, de megérte felmászni a toronyba és szétnézni. Délre egészen a tévétoronyig elláttunk, alattunk tarkállott a környék.
A kilátó falán pedig harlekinkaticák légiója sütkérezett a ki-kibukkanó nap sugaraiban (merthogy ott még borongós volt az idő, a ragyogó napsütés csak később tört ránk). Ezek az erőszakos kis rovarok sokáig társaink voltak az utolsó szakaszon, hol a karomról, hol a nyakamról söpörtem le őket. Némelyik még csípett is.


A Máré-vár környékén és főleg utána több útjelzőbe botlottunk

Lefelé a Cigány-hegyről végre madarak népesebb csapata is az utunkba akadt. Addig ugyanis olyan csendes volt az erdő - nem számítva a körülöttünk csicsergő túrázókat -, hogy már azt hittem, mindenki melegebb égtájra távozott. Itt azonban többen surrantak el fölöttünk, mások a bokrok gubancos ágai között bújócskáztak. A hangjukból ítélve cinkék és őszapók voltak. (Sajna, lefotózni egyet se sikerült.)

Az utolsó szakaszon várt ránk a legnagyobb emelkedő, a legmagasabb csúcs, a Szamár-hegy, mely után a Mézes-réten találtuk meg az utolsó, harmadik ellenőrzőpontot. Innen már ismét lankásabb útvonal vezetett tovább, egészen a faluig, melynek határában, a pincéknél nem várt "frissítőpontra" bukkantunk: egy élelmes, jó reklámérzékkel megáldott gazda kínálta borával és szörpjével a megfáradt túrázókat. A szörpöt mi is megkóstoltuk, és bár nem vagyok jó barátságban a bodzával, ez igencsak finomnak bizonyult.

A célban - a szép túra mellé - szép emléklapot és kitűzőt kaptunk, meleg kézfogással körítve. Az út - nem létező - porát az étterem teraszán ülve finom kapucsínóval öblítettük le, a társaság rég beérkezett tagjai körében. Aztán a lóerők közé csaptunk, és kellemesen elpilledve hazagurultunk.

Igazán szép túra volt, és még azt a rövid, aszfalton megtett szakaszt is megbocsátom, ami a Cigány-hegyig szalad alattunk a hegyoldalban. A szervezőknek nagy piros pont jár, nem hagyták éhezni-szomjazni a túrázókat, volt zsírosdeszka és ásványvíz dögivel, melléjük pedig kedves szó és mosoly.
Szerintem megyünk még Szászvárra túrázni, és ezt nem fenyegetésnek szánom...

Táv: 26,8 km, szint: 888 m
Teljesítési idő: 7 óra 5 perc

A teljes fotóalbumot itt tudod megnézni.

Szervező: Szászvári Mocorgók Szabadidő Egyesület

Süni

Az ősz nem csak a színesedő erdőt és a kipusztuló szúnyogokat jelenti, nem csak a korábban sötétedést és hűvösödő reggeleket, amikor kendőt kell kötni a nyakba. Az ősz elvonulást is jelent, bekuckózást, hibernációt - nekem talán lelkileg, egyes állatoknak viszont szó szerint.
Ilyen a süni. A süni amellett, hogy nagyon tüskés és imádnivaló állat (amíg közelebbről meg nem ismeri az ember), télen alvó üzemmódba kapcsol. Bevackolja magát egy alkalmatos helyen, és tavaszig elő se mászik.

No de amíg megtalálja az elvackolódásra alkalmas helyet, jó alaposan körülnéz. Itt is, ott is, nálunk is. Az elmúlt pár hétben már a harmadik sünt fedezte fel a kertben a kutyánk. Az első kettő lehet, hogy ugyanaz volt, csak átvándorolt a kert másik felébe.
A ma esti sün viszont csak fele akkora, kíváncsi és mozgékony. A rézsű oldalában találta meg Zserbó, ott szöszmötölt a mezei juhar és a csörgőfa lehullott levelei között. Mi pedig jól megnéztük magunknak. Még egy kis macskatápot is szórtam az orra elé, hátha kedve támad vacsorázni.
A sün azonban tett a vacsorára. Szaglászott kicsit jobbra is, balra is, hol behúzta az orrát (amikor elvettem egy-egy gazt a közeléből, hogy jobban lássuk), hol ismét kidugta. Megmosolyogtuk  nagy, ívelt fülét, belevakuztam szegényke gombszemébe, aztán hagytuk, hadd menjen, amerre akar.

Holnap viszont felülvizsgálom az egy hónapja épített sünmenedéket, és ha nem lakik még benne senki, átépítem. Hátha nem elég tágas vagy nincs elég gally és avar rajta, emiatt bóklásznak a sünik összevissza a kertben ahelyett, hogy jól belemásznának és álomba merülnének. Jó, tudom, még meleg van, de ha jön a lehűlés, tudniuk kell, hogy van hová iszkolni.

Mindenesetre a kutyát megint megkötöttük, hogy ne ugassa egész éjjel a sünt. És tudjunk aludni...


2018. október 22., hétfő

Apró gyöngyszem Zalában

Elhatároztuk, hogy többet rendezünk nem-teljesítménytúrázós hétvégéket. Mert jólesik együtt lenni, beszélgetni, nevetni, nem rohanni. Ennek jegyében látogattunk el 14-én a Kőszikla-szurdokba, ehhez az általunk még fel nem fedezett természeti csodához. Persze, busszal, hogy ne legyünk tömegközlekedéshez kötve. Meg kényelmesek is vagyunk...

A szurdok Nagybakónak szomszédságában mélyült a homokkő sziklák közé valamikor nagyon régen. A faluban tábla tájékoztatja róla az odautazót, turistajelzés mutatja az utat hozzá.


Napsütésben indultunk arrafelé, és bár a hőmérséklet nem kényeztetett el sok fokkal, jól éreztük magunkat. Annyira, hogy nem hagytuk ki a forrásokat, melyek a szurdok felé vezető útról leágazó ösvényen közelíthetőek meg (jól megmondtam...). Meglepetésünkre egy tágas völgyet találtunk a patak mellett, asztalokkal, padokkal, felújított forrásokkal - és egy energiaparkkal. A két eszperantó forrás az út végén csorgatta vizét az árokba, közöttük a víz nélküli "emlékforrással". 



Az energiát adó Szent György-vonalak áldásos hatását nem sokáig élvezhettük, mennünk kellett tovább. De érdemes lenne ide tavasszal visszatérni, feltöltődni, amikor már mindenkiből kifogy az "elem"...

Visszakanyarodtunk a főcsapásra (lefényképeztünk néhány gombát), és hamarosan elértük a szurdok bejáratát, a tévétorony alatt elterülő domb aljában. Az aljnövényzetben még nyílott a keserűcsucsor, szálldosott néhány nappali pávaszem, ám a szurdok kezdetét jelző táblával a napsütést is magunk mögött hagytuk. 


Keskeny, domboldalba vágott lépcsőn kapaszkodtunk fel a szurdokhoz, melynek homokkő- és márga falai vizet könnyeztek körülöttünk. Nem ártott a lábunk alá nézni, a keskeny ösvény néhol csak épp lábnyomnyi széles. Balról májmohával borított, gyökerekkel támasztott fal, jobbról sziklás szakadék, mely egyre mélyült, ahogy beljebb értünk a szurdokba. A kilátást nehezítette a sok bedőlt fa, melyek néhol "faltól-falig" értek.



Ahhoz, hogy a szurdok izgalmasabb részét elérjük, egy kicsit feljebb kellett kapaszkodnunk. Szerencsére ismét segítségünkre voltak a lépcsők. Nem mondom, hogy a kissé nedves talajon könnyű volt feljutni, de nem szólhattunk egy szót se - esős időben az egész szurdok veszélyesebb terep lett volna.

És hamarosan ott voltunk az út végén, hiszen az egész szurdok nem hosszabb egy kilométernél. Óvatosan megközelítettük a kifelé vezető létrasort, mely meredeken nyúlt fel a dombtetőre. Mivel egyszerre csak egy ember mászhatott fel rajta, türelmesen kivártuk a sorunkat, ki fényképezve, ki beszélgetve, kommunikációs felelősünk pedig mozgólép formájában dokumentálva a haladást.


A meredek sziklafalak sárgán, ki-kiszögellve fogják közre a létrákat, leginkább torkos gyerekek által kivájt vaníliajégkrém-tömbre emlékeztetve. Mintha egy időalagútban másztunk volna felfelé.
Az utolsó néhány métert egy szép, sárga lépcsőn tettük meg, aztán elkanyarodtunk a tévétorony felé. Fölénk boruló fák alatt jutottunk ki a mezőre, onnan egy éles balkanyarral a faluba vezető útra. Nem álltam meg, hogy a lankás horhót le ne fényképezzem - mert a horhómánia, ugye, gyógyíthatatlan...


Felmelegedett az idő, erősen tűzött a nap, miközben visszaértünk a buszhoz, elhaladva a helyi turistaház mellett (is). Úton Zalakaros felé kifújtuk magunkat egy kicsit, aztán hamarosan ismét leszálltunk, hogy végrehajtsunk egy kis toroköblögetést az egyik borozónál a sok közül, a karosi szőlőhegyen.


Innen már nem volt messze az Erdészkilátó, ahonnan elláttunk a Balatonig, és bár a Keszthelyi-hegység vonulatát pára takarta, nézelődtünk egy kicsit fentről is.


A kilátó közelében kezdődik a Csiga-túra tanösvény, egy egy kilométeres sétaút, igen szép szálfák között vezetve le a városba. Mivel azt terveztük, hogy a napot kellemes fürdőzéssel fejezzük be, néhányan inkább a tanösvényt választották, így itt kettévált a csapat. Döntését senki se bánta meg: a sétálóknak tetszett a környék, a fürdőzőknek jólesett a meleg víz. (No meg nem felejtkezhetünk el Lajos önkéntes alapon nyújtott talpmasszázsáról sem.)

Még egy utolsó napfürdőzés a padokon, a fürdő mellett - míg mindenki előkerült -, aztán visszaültünk a buszba, és meg sem álltunk hazáig. Kellemes nap volt, ismétlés következik - csak más tájak felé.


(A Bikecomputer szerint helyenként repültünk - nem tudta pontosan követni a szurdok "nyomvonalát". Elnéztem neki. Az egész túra hossza kb. 5 km volt, szintemelkedés 190 méter.)

(Fotóalbum itt.)

2018. október 6., szombat

Vinye, Cuha, szurdok, ősz

A napkelte még erősen várakozó állásponton volt, amikor mi már a buszban ültünk és suhantunk Vinye felé. Olyannyira, hogy kilencre oda is értünk, és - hála az előnevezésnek - negyedóra múlva nekivághattunk a vállalt húsz kilométerecskének.

A Hódos-ér mellett

Néhány száz, országúton megtett méter után már be is kanyarodtunk az erdőbe - galádul lehagyva a lányokat, kettesben túrázva tovább Marikával -, és a sárga sáv jelzést követve gyalogoltunk tova a Hódos-ér mellett. Víz alig csörgedezett benne, de a környezete kellően nedves volt ahhoz, hogy megtelepedjen mellette a bíbor nebáncsvirág. először csak egy-egy szálat vettem észre, aztán jött csőstül: helyenként dús bokrai virítottak az út mellett, alacsonyabb, magasabb szálakat növesztve. Csak csodáltam, ahogy rájuk tűzött a nap, szinte áttetszővé halványítva rózsaszínes szirmait.

Bíbor nebáncsvirág

Mire az első ellenőrzőponthoz értünk - ami valójában egy fára függesztett papírlap volt a felírandó kóddal -, már átkeltünk néhányszor a patakon. Szerencsére mindenhol megfelelő mennyiségű kő hevert a mederben, néha egy-egy vastagabb faág is, de nem ártott vigyázni: minden csúszott. Legalább akadt egy kis izgalom is útközben.

Az egykori vasút helyén haladva eleinte még hűvösnek éreztem az időt, nem bántam a pulóvert és a dzsekit, de amint kiértünk az árnyékból és az út napsütötte rétbe torkollott, megálltam és megszabadultam a pulcsitól. Annál is inkább, mert húzósnak látszó emelkedő meredezett előttünk, fel, a Kopasz-hegyre. Talpunk alatt töredezett talaj, mellettünk víztől mélyre mosott árok, szellő se rezdült, csak a következő lépésre koncentráltam, véletlenül se néztem fel, hogy mennyi van még vissza...

Meg kéne pucolni azt a lencsét...

Az emelkedő tetején balra tartottunk, immár a sárga kereszt jelzésen, amely egészen a Porva-Csesznek vasútállomásig mutatta nekünk az utat. Ott aztán üdvözöltük egyesületünk elnökét, aki egy másik túrán vett részt: a Piros vándorlást teljesítette épp néhány hasonszőrű vállalkozóval. Néhány perces beszélgetés után már mentünk is tovább - ki erre, ki arra. Mi konkrétan északnak fordultunk, immár a Cuha völgyében.

A terep igazán nem volt nehéznek mondható, széles, jól karbantartott úton vitt előre a lábunk, s hol jobbról, hol balról kísérte utunkat a vasút. A helyenként magasra épített támfal tetején pedig még egy alagutat is felfedeztünk, árkádos építményével, ívelt oldalnyílásaival.

Az alagút eleje


A tanösvény mentén meg-megálltunk elolvasni a kihelyezett táblákat, no meg kerülgettük a bennszülött kirándulókat, akik hirtelen megszaporodtak ezen a szakaszon. Ki a kutyáját, ki a gyerkőcét hozta magával, és némely társaság nem átallott letelepedni valamelyik pihenőhely mellett, és a tűzrakóhelyen gomolygó füst tanúsága szerint ebédelni is ott szándékoztak. Hiába, a gyönyörű környezet és az enyhe idő, ugyebár...

Ha nem lett volna ez a sok ember, még nagyobb lett volna a csend az erdőben. Hiányzott egy kicsit a nyár zsongása, nem motozott gyík az útszéli gazosban, madárból is jóval kevesebb csipogott a bokrok és fák között. Itt-ott még zümmögött valami sokáig ébren lévő rovar, utolsókat szippantva a seprencékből. Azért az ősz még nem üzemel teljes gőzzel - a csodás sárga, vörös, rozsdabarna, mélyvörös színek, amelyek varázslatossá tudják tenni az őszi erdőt, váratnak magukra…

Bevallom, a második kódot, amit a rajtlapunkra fel kellett volna vésni, nem találtuk meg (a többiek megsúgták). Az itiner egyébként is meglehetős szabadságot hagyott nekünk az értelmezésben: oda volt írva ugyan, hogy a kódot a sárga és a piros sáv elágazásában keressük, de hiába kerestük, nem láttuk sehol. Az Ördög-réten kihelyezett matricát is csak azért sikerült gyorsan megtalálni, mert az előttünk haladók - helyismerettel rendelkezvén - magabiztosan ballagtak a kis faházhoz, aminek az oldalára fel volt ragasztva a matricás zacsi...

 A Cuha zöldben

No de kissé előreszaladtam, hiszen az Ördög-rét előtt még várt ránk a szurdok, ahová érdekes módon - vajh, miért? - nem szabadultak be annyian. Rajtunk, teljesítménytúrázókon kívül nem is láttam mást. Mi pedig csak cikáztunk előre a szeszélyesen kanyargó úton, ki tudja, hányadszor kelve át a patakon - egy idő után már nem számoltunk -, sziklákon átmászva, kidőlt fákat kerülgetve.
Ide már nem ért be a nap fénye, csak a fölénk hajoló fák koronáján kandikált át, meg-megcsillanva a patak vizén. Elfogytak a nebáncsok, még a korábban felbukkanó nappali pávaszemek és más lepkék is messze elkerülték a szurdokot. Miért is jöttek volna, ha nem volt miből nektárt szopogatni…?

Ha nagyobb lett volna a vízállás, nem sétáltunk volna ilyen kényelmesen...

Végül elértük a szurdok végét, meredek emelkedőn kapaszkodtunk ki belőle. Valahonnan össze kellett jönnie annak a 459 méter szintnek…

Az előbb emlegetett Ördög-rétig megszáradt a bakancsom - jól van, na, nem sikerült mindig száraz lábbal átkelni a Cuhán! Átverekedtük magunkat a réten összegyűlt dzsemborizókon - jó sokan voltak -, beszereztük azt a bizonyos matricát, és innen már könnyű utunk volt vissza, Vinyéig.
A fenyvesben jó mélyeket lélegeztem a rég érzett gyantaillatból, az út szélén még rákattintottam egy picurka kisvirágú nebáncsvirágra (halványsárga apróság), és hipp-hopp, már ott is voltunk Vinye határában. A széles útról rákanyarodtunk a falusi aszfaltra, és az illatokat követve (balról valami káposztás, távolról a beígért lángos, közelebbről benzin) befutottunk a célba.

Bedőlt fák, összetorlódott hordalék is akadt

Jónéhányan üldögéltek már az asztalok mellett, várták a lángost, mely minden sikeres teljesítőt megilletett. Mi is átvettük az emléklapot, jelvényt, sorba álltunk, aztán sorba ültünk, hogy a még sosem kóstolt tönköly lángos elmajszolásával zárjuk le ezt a szép napot.
Míg vártunk megérkeztek a többiek is, és a délután derekán teljes létszámban indulhattunk hazafelé, lábunkban 20 kilométerrel többel, szívünkben a Bakony iránti, megerősített szeretettel.

Táv: 19,3 km, szint: 459 m
Teljesítési idő: 5 óra 10 perc

Rendező: Hit Pajzsa Nemzeti Egylet

2018. szeptember 12., szerda

Csak itt, a közelben bóklászva

Szép szeptemberi szombat reggel (van a szombatnak sz-szel kezdődő szinonímája?) vágtunk neki a ZsT 1. szakaszának (hivatalosan: Kaposvár - Tókaji-parkerdő - Kaposszerdahely - Töröcske - Kaposvár). A lányok Kaposvárról indultak, mi ketten a Tókaji-parkerdőben csatlakoztunk hozzájuk. Ha már ott lakunk szinte mellette...
Így aztán az első pár kilométert kétszer tettük meg Margóval: a reggel majdnem-hűvösében, ragyogó kék ég alatt értünk be a parkerdőbe, és csaknem percre pontosan ugyanakkor értünk a tavak mellé, mint a többiek. Nem hagytuk ki a lehetőséget, kattintottunk egy-két csoportképet a kis szigeten, a délre eső tavon, rácsodálkoztunk a fenyőkre repülő szürkegémekre, és visszakanyarodtunk Szerdahely felé, az aszfaltra.



Kicsit lemaradtam a többiektől. Az út széle mindenféle érdekes látnivalót kínált, amik mellett nem tudtam csak úgy elmenni. Volt ott sokféle gomba, épphogy sárguló levelek kispárnányi halma, bogarak, csiga. Ez utóbbi olyan komótosan vonszolta magát az út irányába, hogy kényelmesen készíthettem róla néhány fotót.



Kis falunkba érve megszabadultam a pulóvertől - látszott, hogy nem lesz rá szükség a nap során. Már kora délelőtt nyárias melegre fordult az idő. A boltban ki-ki vett magához egy kis frissítőt, ezt-azt, majd a templomnál bekanyarodva és végigsétálva az utcán, hamarosan elhagytuk a falut.

Az első emelkedő a horhóban várt ránk. Még neki se rugaszkodtunk a dombnak, máris megálltunk: rokonok érkeztek szemből, megcsodáltuk M. unokáit, aztán baktattunk tovább.
A földfalak sötét árnyékot vetettek az útra, mely csak mérsékelten volt sáros, és reméltük, hogy ez így is marad. Lestem a falat, de gyíkok már nem szaladgáltak rajta. 



A dombtetőn nem kanyarodtunk le balra, a töröcskei tóhoz vezető útra, hanem egyenesen továbbmentünk a gerincen. Jobbra, a fiatal akácosból kilesve, elláttunk a falu és az erdő fölött Szennáig is.

Magunk mögött hagyva az erdőt, sáros, egyhangú út állt előttünk, melyet jobbról fák és iszalaggal benőtt bokrok, balról kukoricatábla határolt. Majdnem Töröcske határáig ezen ballagtunk, míg az elágazásban le nem tértünk a jelzett turistaútról. Addig azért alaposan megnéztem magamnak a sárban hagyott vadnyomokat: borz koma sétált arra nem túl rég.

Töröcskére egy gyönyörű, mély horhón keresztül érkeztünk meg. A falu csendes volt, alig találkoztunk ott lakóval. Szerettünk volna pecsételni a túrajelentésbe, de sehol sem találtuk meg a Dél-dunántúli piros túra bélyegzőjét. Nem ártana bármikor elérhető, könnyebben meglelhető helyre rakni...



A faluból kivezető út mellett burjánzott a japán keserűfű, mintha nem is ősz, hanem tavasz lenne. Nem messze onnan egy másik kukoricatáblába torkollott az út, járhatatlanná vált, ezért inkább felkanyarodtunk a dombra, az erdő aljába. Mellettünk, a kukoricás szélén jókora mélyedést vájt a lezúduló eső. Itt-ott mezei tikszem picike feje nyújtózott a nap felé. Sajna, csak a narancssárga változat, kék nem látszott sehol.




Átküzdöttük magunkat egy szép nagy, kidőlt fa ágai között - néhányan inkább felmentek az erdőbe, hátha ott járhatóbb az út -, és a kukoricatábla másik végén visszakanyarodtunk a korábban elhagyott útra. Innen már nem volt messzire a tó, melynek partján ráérős horgászok foglalták el a jobb helyeket. A tó vize hihetetlen zöld színben pompázott, a jóformán mozdulatlan levegőben csendes hullámokat vetve. Néhány vadkacsa úsztatta magát a túlsó part közelében. 



A Töröcskei-tó felső végénél elbúcsúztuk a többiektől, és mi ketten, renegátok, visszafordultunk kies falunk felé. Nem láttuk értelmét a városba való begyaloglásnak, hogy aztán onnan autó- vagy lábbusszal menjünk haza. A kilométerünk így is megvolt. Azért tettünk egy kitérőt a Húsvét-forrás felé, bár a patakba bedőlt fák miatt magát a forrást nem láttuk. Viszont az út mellett, felfelé kapaszkodva szép bokor enyves zsályát és vidám rózsaszín borsfüvet találtunk. Az idei első őszi kikericsemről nem is beszélve.



Kellemes séta volt, szép időben, jó társasággal. Bátran nekivághat bárki, igazán nem nehéz terep. Talán érdemes lenne egyszer télen is végigjárni.

Táv (hivatalos): 17,9 km, szint: 290 m

Fotóalbum itt.

2018. augusztus 16., csütörtök

Égi túra

Megint egy rendhagyó bejegyzéssel jelentkezek. Múlt pénteken a felhők közül ereszkedtem alá, mint valami ejtőernyős Mary Poppins, bár nem volt a kezemben feneketlen táska, tele mindenfélével. Sőt, semmi sem volt a kezemben, egy rövid időt kivéve...
A sokadik szülinapomat akartam emlékezetessé tenni, ezért aztán úgy határoztam, hogy kiugrok egy repülőből ejtőernyővel, tandemben. Egy éve készültem rá, fontolgattam, utánaolvastam, megpróbáltam elképzelni. Persze, azt nem lehet... Végül belevágtam: jelentkeztem, időpontot és helyszínt egyeztettem, és 10-én elautóztunk Fehérvárra, ugrani.

Nem féltem, már jó előre elhatároztam, hogy fantasztikus lesz és minden rendben megy majd. Tudtam, hogy Gregóban megbízhatok, anélkül bele se vágtam volna az egészbe. 
Gyönyörű nap volt, olyan meleg, hogy rövid ujjú pólóban lehetett ugrani. Szél alig, itt-ott egy kósza felhő a reptér fölött, ahová kanyargós, leharcolt úton jutottunk el az egykori laktanya roggyant épületei között.
Nem én voltam aznap az első, és míg a soromra vártam, a fűből felbukkanó ürgéket lestem. Először csak egy jött, cikázva futkosott a réten, át az úton, bebújt az ott állomásozó repülőgép árnyékába. Aztán érkezett még egy, és később többet is észrevettem a zöldben. Ürgeöntést azért nem rendeztem...

Nem látszik, de ott ürgék is vannak

És végre eljött az én időm! Felhúztam a szép, narancssárga nadrágot, megkaptam a hevedert is, és Grego részletesen elmondta, mi fog történni, mi hogy zajlik majd. Hogy a készülő videó teljes legyen, azon nyomban, még felszállás előtt váltottunk néhány, vigyorgásba torkolló szót a kamera előtt. 
A kis Cesnába egy másik párossal együtt szálltunk be, az ülések helyén helyezkedtünk, el a gép aljában. Épp csak annyi hely volt a pilóta mögött, hogy négyen, két sorban, kényelmesen elfértünk. 
Remek volt a kilátás, életem első repülése - mert abból is az első alkalom volt ez - során élvezettel figyeltem, hogyan tárulkozik ki alattunk a táj, lesz minden egyre kisebb és távolabbi. Hamarosan már a Velencei-tavat is láttam, fölötte a hegyet, ami olyan kicsinek látszott, hogy el se tudtam képzelni, hogy gyalogoltunk ott 25 km-t nem is olyan régen...
A párás levegőből úgy emelkedtek ki a felhők, mint jéghegyek az óceán vizéből - éppen azt a látványt adták vissza, csak nem a kétharmaduk volt lég alatt...

Fejet hátra, és ugrás!

Elértük a 4 km-es magasságot, eljött az ideje, hogy elhagyjuk kies repülőnket. A másik pár ugrott előbb, aztán ránk került a sor. Ide lépj, hátra a fejet, kapaszkodj a hevederbe, és hopp! már kint is voltunk. Egy pördülés - nini, lent van az ég! -, de már vissza is fordultunk, és könnyed arcmasszázst vettünk a levegőben. (Na jó, ránézésre úgy tűnhetett, mintha épp öblögetnék...)

Kint vagyunk

Szabadesés... nem tudom igazán érzékeltetni, milyen fantasztikus élmény volt. Az abszolút szabadság, csak te és a levegő, az ég és a föld, nem is éreztem a zuhanást, csak valami hihetetlen felszabadulást. Ebben az állapotban csak nevetni lehet, mintha magassági mámor kapott volna el. Semmi hányinger, semmi rossz érzés, csak a lebegés.

Szabadesés!

Aztán kinyílt az ernyő, egy rántás - itt egy picit azért felkeveredett a gyomrom -, és immár "felfüggesztve" lebegtünk lefelé. A fülem bedugult, hát kifújtam, és csak nézelődtem. Ahogy ereszkedtünk lefelé, lassan kisimult a Föld görbülete, eltűnt a látóterünkből a Velencei-tó és már a Balatont se találtam. Kezembe kaptam a zsinórokat - most te irányítasz! -, de hamar rájöttem, hogy nem olyan jó buli egyfolytában balra pörögni, úgyhogy inkább visszaálltunk egyenesbe. 

Én irányítok :)

Közeledünk

Alant már földet értek Balázsék (?), mi tartottunk egy főpróbát leérkezésből, és nemsokára már élesben húztam fel a térdem és nyújtottam előre a lábam, hogy gond nélkül füvet fogjunk.
És lent voltam. 

Pacsi!

Lekerült a fejemről a szemüveg - ami nélkül valószínűleg semmit se láttam volna, mert a szememet se tudtam volna kinyitni -, pacsi és utolsó mosoly a videóba, aztán fölcihelődtünk és elvonultunk kivetkőzni.

Mennék újra, bármikor. Mindenkinek ajánlom, ha teheti, próbálja ki. Semmihez nem fogható élmény!

Köszönet a bonyolításért, a "szállításért" és az élményért, Grego Tandem!