2017. október 15., vasárnap

Óbányai geotóposkodás

Rendhagyó módon - az utóbbi hónapok túrázási szokásait nézve - tegnap csak egy könnyed, kellemes sétát tettem a többiekkel az Óbányai-völgyben és környékén. Aki nem hallott még róla, létezik egy Geotóp Napok elnevezésű rendezvény, melyet az országban ugyanazon a napon, több helyszínen tartanak meg, bevezetendő a lelkes érdeklődőket a hely földtörténeti múltjába. Erre a Mecsek e kedvelt völgye igencsak alkalmas, így nem is csoda, hogy sokan eljöttek nézni, látni, hallani és érteni.


Óbánya közepén gyülekeztünk késő reggel, hogy a Duna-Dráva Nemzeti Park és a Magyar Földtani Védegylet Egyesület képviselőinek bevezetője és tájékoztatója után nekivágjunk a Kisújbányáig vezető útnak. Hosszú, laza sorban indultunk meg nyugatnak, a pisztrángos tavak felé, amelyek után hamarosan meg is álltunk az első állomáson, az ösvény mellett, a falból kikandikáló sziklatömbnél. Kalauzunk rövid, frappáns előadást tartott az óbányai mészmárga kialakulásáról, geológiai jelentőségéről, aztán már mentünk is tovább. Nem rohantunk, volt idő meg-megállni, fényképezni, nagyokat szippantani a friss, őszi levegőből - két mondat között -, és rácsodálkozni a sárguló leveleken táncoló napfényre.


A következő megálló a Csepegő-szikla előtt késztette megtorpanásra a csapatot. A patak mellett hallhattunk néhány szót az egykori, az Öreg-patakon létesült malmokról, újabb kőzetet ismertünk meg (óbányai mészkő), és miután mindenki kipózolta magát a vízesések mellett-előtt, tovább kapaszkodtunk az egyre vastagodó avarral borított ösvényen.

A Csepegő-szikla morcosan sötétlett a patak túlpartján - nem is csoda, hiszen - ahogy vezetőnk is említette - alig maradt rajta és körülötte valami az egykori gazdag növényvilágból. Néhány kisebb gímpáfrány csüngött fölötte a falon, a moharéteg is megfogyatkozott. A hozzám közelebbi sziklákon megörökítettem egy májmoha-telepet, mielőbb az is eltűnik az idő sodrában...


A Ferde-vízesést nem kell bemutatni azoknak, akik akár csak egyszer is jártak az Óbányai-völgyben. Most a belehullott levelek színesítették a környezetét, amiken elidőzhetett a szem, míg a fonyászói mészkő kialakulásáról és jellegzetességeiről hallgathattunk kiselőadást. Dani - a kalauzunk - szétkalapácsolt a kedvünkért egy kisebb követ, hogy kiszagolhassuk, valóban kovaszaga van-e. (Az ősemberek közelebbi tapasztalatokról is be tudtak volna számolni...)

Nem kellett messzire mennünk a következő megállóig - a Bodzás-forrásnál nem csak hasznos tudnivalókat kaptunk, hanem - aki akart - ihatott is a friss vízből, mely vékonyan csordogált a kifolyóból. Nem ittam, helyette inkább kis rákokat keresgéltem a patakban - annyira kicsik voltak, hogy majdhogynem nagyító kellett hozzájuk. Azért sikerült felfedeznem egyet-kettőt, amint a köves aljzaton iszkoltak ide-oda, de lefotózni nem tudtam őket. Helyettük a vízbe pottyant fahasábon tenyésző gombákat kaptam lencsevégre.


Egy újabb patakon való átkelés után már be is értünk Kisújbányára. Itt sem először jártunk, őszi égbolt sem először borult fölénk a szépen karbantartott házak között. A "központban" álltunk meg, hogy átismételjük, milyen kőzetekkel is ismerkedtünk meg az út során, majd megköszönve túravezetőink munkáját, elváltunk a csoporttól. Nem akartunk ugyanarra visszamenni Óbányára, de mielőtt nekivágtunk volna a déli ösvénynek, tettünk egy kis kitérőt a Klumpás konyha felé - persze felfelé haladva -, ahol elköltöttünk némi ebédet.

Az emésztésre fordított energia nem bágyasztott el annyira minket, hogy ne tudtunk volna megmászni egy kisebb dombot, nem sokkal az után, hogy Kisújbánya keleti végénél letértünk a kék négyzet jelzésre. Szemünket a színesedő erdőn legeltettük, mely félkaréjban vette körbe az út menti legelőket, lábunkkal pedig a korábban megismert mészkövön tapostunk fel, egészen a Somos-hegy oldalába. 

Innen - egy újabb emelkedő leküzdése után - kényelmes utunk volt az Ötös-úti kunyhóig. Hol balról, hol jobbról szegélyezte az ösvényt szakadék, festői meredélyekkel zuhanva le a mélybe. Szerencsére mi nem zuhantunk sehová - széles, kijárt szekérút vezetett tova, néhol kissé összeszűkülve, de mindenhol jól járhatóan.


A kunyhó után letértünk az északkeletre tartó zöld kereszt jelzésre, hogy a Döngölt-árok mentén érjünk el Óbánya alá. De mielőtt begyalogoltunk volna a faluba, ismét felfelé kapaszkodtunk néhány métert - szerettünk volna kilátni a völgyre a nem meglepő módon Óbányai-kilátónak nevezett műtárgyról.

Nagy volt itt a forgalom - mint az Óbányai-völgyben is egész nap, egyébként -, alig fértünk a kilátóra a sok nézelődőtől. Azért sikerült megszemlélni az őszülő erdők szegélyezte falut, nem hagytuk ki a csoportkép készítését sem, aztán lekászálódtunk a keskeny lépcsőfokokon. Az utolsó akadályt a villanypásztor jelentette, mellyel elkerítették a közutat, de szerencsére az előttünk járók leakasztották a vezetéket a kapuról, és átmehettünk rajta a faluközpont felé.


A busz már várt, rövid tollászkodás után be is szálltunk, és a hasznosan és kellemesen töltött nap érzetében megnyugodva útnak eredtünk hazafelé...

Köszönet a programért a szervezőknek és a túravezetőknek!

(Fotóalbum az albumos helyen - katt a linkre!)

2017. október 11., szerda

Papi pipák helyett

Nem vagyok híve a füstbodorításnak, se pipával, se cigarettával, és a pipák is csak mint kézműves termékek tudnak érdekelni. Ennek ellenére - igazán elítélendő módon - vasárnap nem néztem meg harmadszor is a pipamúzeumot Ibafán, pedig telt volna rá az időmből.
A csapat nagyobbik része a rövidebb távot választotta, én maradtam a 30 kilométeresnél - ha már korán felkeltem vasárnap...

Az útvonal egy része ismerős volt arról a bizonyos pár évvel ezelőtti túráról, de most ellenkező irányból közelítettük meg a Zselic legmagasabb pontját. Ibafáról Horváthertelend felé, a csípős reggelben végig a sárga úton gyalogoltunk, mint Dorothy, csak velem nem jött a kutya se. Elkelt a kabát, nem kívánkozott le a mellény még jó sokáig - felhős, hűvös délelőtt várt ránk, bár a hullámvasúthoz hasonlatos útvonal gondoskodott róla, hogy legyen módunk kimelegedni is.


A dombhátakról, oldalakból messzire elláttam, kutattam a színeket a fák lombján, a bokrok ágain, de még nem ömlött mindenre sárga meg vörös meg barna. Őszülnek az erdők, itt-ott megütötte a szemem egy sárga juhar, pirosló kökénybokor - kökény persze nem volt egy szem se sehol -, lábam előtt színes levelek hevertek az ösvényeken. Még várni kell néhány hetet, hogy valódi pompájában láthassam az őszt, addig pedig beértem az út mentén virágzó ördögszem vajszínével, az aszat lilájával, régi kedvencem, a varádics vidám sárgájával, a búcsúzó katángok kékjével. És aki jól kinyitotta a szemét, és nem csak előre meg felfelé nézett, az megláthatta az avarból kinyúló gombák kalapját is.


Hertelend után Szabás felé vitt az út, de a falunak épp csak elértük a szélét, ott vártak a pontőrök, hogy néhány kocka nápolyival kínálják meg a túrázót az igazolópecsét mellé. Nem maradtam sokáig, lekanyarodtam keletnek, a kék sáv jelzésre, hogy a következő falu, Felsőkövesd szélén rácsatlakozzak a Fekete István Emlékösvényre, amelyről már a korábbi beszámolómban is megemlékeztem. 

A pocsolyák még őrizték az esők nyomát, békát viszont már egyikben se találtam. Hiába, a kétéltűek nem szeretik a friss, októberi időjárást! Magasabb régiókban pedig az erdő madarai kísértek az úton, bár jól elbújtak, hogy véletlenül se tudhassam meg a kilétüket, csak kedves hangjuk szállt felém a fák között.

Az Ödön-forrás környékén feltűnt a Zselic leghíresebb növénye, a szúrós csodabogyó. Némelyik bokron már ott piroslottak a bogyók is. Kerestem a szép, telt gombócokat, de várni kell a tömeges megjelenésükre még.


Nagymáténál találkoztam a többiekkel, akik az arborétum esőbeállójában tartották szóval a pontőröket. Ott se időztem sokáig, ismerős ösvényen ballagtam el a vadászház mellett, és tértem rá hamarosan a Hollófészek felé vezető emelkedőre. 
A pontőr magában fázott a Zselic legmagasabb pontját jelölő oszlop mellett, én is egyedül érkeztem és távoztam - a körülöttem gyaloglók valahogy mindig lemaradtak. Bevallom, nem bántam - nem szeretem, ha a fotóimat rózsaszín dzsekik tarkítják, és a kellemes csendet vadidegenek számomra érdektelen - történetei törik meg...

Kán nem változott, ahogy Gorica sem, ahhoz képest, amilyen állapotban három éve láttam. Talán több lett az eladó ház, bambábbak a szürkemarhák, amelyek mozdulatlanul tűrték a fényképezést. Az útszéli két csacsi is csak éveik számát szaporította, ugyanolyan nemtörődöm módon legeltek az út szélén, mint anno...

Az egykori Ratkóczi-puszta helyét is ugyanaz az árva oszlop jelöli, mögötte biztosan nőtt a szép fenyő, de persze nem mértem le. A tetőn vezető széles útról messze láttam, és a nap erősebben tűzött, többször elővettem a vizespalackot.
A hosszú dűlőút után még egy kis ereszkedés a csemeték között, aztán emelkedő következett, nehogy elunjam magam. Kisibafán úgy mentem át - pillanatnyi megállót követően a pontőröknél -, hogy észre se vettem, hogy ott valaha település volt. 


Az Ibafa fölötti dombtetőről még körülnéztem egyszer, aztán lecsorogtam a faluba, hogy a célban átvegyem az újabb, pipával díszített jelvényt, és elfogyasszak egy karéj zsírosdeszkát lilahagymával. A jelvény mellé a kocsmába szóló italjegyet is kaptunk, amit hamarosan beváltottam egy üdítőre - volt rá idő bőven, a busz még nem került elő...


Szép napot töltöttem a Zselic dombjai között. Dicséret illeti a szervezőket, igazán kitettek magukért: a nevezési díjért az élmény mellé minden ellenőrzőponton járt egy kis energiapótlás, néhány jó szó, kedves mosoly.

Táv: 29 km, szint: 751 m
Teljesítés ideje: 5 óra 37 perc

Fotóalbum: Papi Pipa 30, 2017

2017. október 6., péntek

Papuki hepehupák

Mielőtt bárki a horvát útviszonyok miatt kezdene el sajnálkozni, jelzem, hogy a fenti cím inkább kívánt szójáték lenni, semmint közúthasználói helyzetjelentés. Bár, ami azt illeti, volt időnk megismerkedni a déli szomszédunk útjaival, míg Mattyról a Papuk alsóbb régióiba értünk. Nekem mégis csak annyi maradt meg emlékezetemben, hogy a buszsofőr igazán ért a szakmájához, mondhatni, legény a gáton, mert ahogy a szűk kis utakon kanyargott a hegyoldalban, súrolva a szakadék szélét - nem kanyarog úgy senki! Azért megkönnyebbültünk, amikor végre leszállhattunk Jankovacon, túránk starthelyén.

Egy kis szerelvényigazítás és fényszemcsék arcbőrbe szippantása után kialakult, hogy ki melyik távon és útvonalon szeretné bejárni a Papuk tájait. Több, mint negyvenen választottuk a hosszabb távot, melynek közepén ott csücsült a hegység második legmagasabb pontja, az Ivacka Glava mind a 913 méterével.
A kapaszkodást egy szűk, kidőlt fákkal tarkított ösvényen kezdtük meg. Olyannyira szűk volt, és annyira behatárolta mozgásterünket a meredek hegyoldal, hogy az ösvényre hanyatlott, csúszós kérgű termetes fatörzseket kénytelenek voltunk megmászni, ha tovább akartunk menni. Szerencsére ez a szakasz nem volt hosszú, és hamarosan elértünk egy széles, kényelmesen járható - bár nem kevésbé meredek - utat. Itt tartottuk meg első hosszabb pihenőnket, mely valójában pihenőnek álcázott várakozás volt a lassabban haladó, lemaradt túratársakra. Addig is, míg csatlakoztak hozzánk, jól kifényképeztük magunkat, és elteltünk a sudár fák látványával.


Be kell valljam, annak ellenére, hogy az erdő az út egész hosszán gyönyörű volt - leginkább egyenes, szürke kérgű bükkökből állt, és csak a magasabb régiókban vegyült bele fenyő és tölgy is -, a virágok garmadája nélkül kopárnak hatott. Hol voltak a tavaszi erdő élénk színei, az egymásba gabalyodó  és formák, a virágszirmok fölött döngicsélő méhek! A leggyakoribb virág, amit láttunk, az enyves zsálya volt, színt pedig a bokánk körül ágaskodó kenderkefű lopott az ősz eleji nyugalomba. Helyenként átszállt az orrunk előtt egy kis gombaillat is, de ehető fajtát nemigen találtunk.

Kilátás a hegyoldalból

Az út javarészt nem okozott gondot, egy-egy meredekebb szakasz kivételével szinte egyenletesen emelkedtünk a csúcs felé. Kivéve azt a néhány tíz métert, ami közvetlenül a hegytetőre vezetett: meredek is volt, csúszott is, és telis-tele volt kisebb-nagyobb kövekkel, sziklákkal, melyek igencsak hajlamosak voltak kigördülni a lábunk alól...

No de nem adtuk fel, senkit sem tántorítottak el a nehézségek, és mindannyian feljutottunk az Ivacka Glavára. A kilátás igazán megért minden fáradozást! Hála a ragyogó napsütésnek, az alig párás levegőnek, olyan messzire láttunk el, amennyire a szemünktől tellett. Balra, a Papukon (magát a legmagasabb csúcsot is Papuknak hívják) magasodott a katonai radar hófehér gömbje, előttünk és jobbra pedig a környező hegyvonulatok hullámzottak sötétebb vagy világosabb zöldben - attól függően, hogy éppen hová sütött oda a nap.


A csúcsot borító sziklákon gyíkok rohangásztak összevissza - bizonyára meglepte őket ez a hirtelen támadt embertömeg. Mi pedig - hozzájuk hasonlóan - letelepedtünk a sziklákra, és ebédszünet közben süttettük magunkat a nappal. Közben persze készült csoportkép is, hogy sose felejtsük el, hogy együtt voltunk a Papuk második legmagasabb csúcsán:

(Nagy Balázs fotója)

A csúszós, meredek ösvényt lefelé is megjártuk, hiszen más útvonalon nem tudtunk volna lejönni a hegytetőről. Az első elágazásig gyalogoltunk ugyanazon az ösvényen, amelyen odafelé mentünk, majd - ismét egy kis várakozás után - elkanyarodtunk jobbra, a Lapjak felé vezető útra.


Annak ellenére, hogy elvileg már csak lefelé kellett mennünk, bizony, útba akadt még néhány nagyobbacska emelkedő. Útban a Nevoljas nevű csúcs felé, végre megpillanthattam az út mentén - életemben először élőben - a fecsketárnics királykék kelyheit, az apró gombvirág csalán közé keveredett bokrait. A műút szélén magasodó sziklafalon itt-ott magányos harangvirág bólogatott az enyhe szélben.
Egy kanyar után szomorú emléktábla álldogál: a háborúban fiatalon elhunyt katonákra emlékezteti az arra járót. Némelyikük még annyi idős sem volt, amikor odaveszett, mint most a nagy fiam...


Feljutottunk még néhány kisebb tetőre, böngészgettük a kizárólag horvátul íródott, ötletes, szépen faragott tájékoztatótáblákat (én egy mukkot nem értettem belőlük, nem is értem, miért nem volt rajtuk legalább egy rövid, angol nyelvű szöveg is), és vártuk a többi látnivalót.

Mielőtt elértük volna a Lapjakot, "találtunk" egy kilátót, melyről ismét csodás kilátást élvezhettünk. Körülötte a sziklák között gyújtoványfű bokrai tátogtak felénk, vidám, sárga színükkel még jobban feldobták amúgy is kellemes napunkat.


Ahogy tovább haladtunk, hol egy út menti, mohos szikla, hol a holdviola ovális, hártyaszerű termése, hol a bogyói nélkül maradt, út menti áfonyás vonta magára a figyelmünket. A Lapjakon ismét tartottunk egy rövid pihenőt - ami persze megint azoknak lett csak igazán rövid, akik később értek oda -, majd a közeli sziklás csúcs támasztott előttünk izgalmas akadályt.
A kiszögellésen álló kereszt tövében a sziklákon át vezetett tovább az út, szó sem lehetett arról, hogy megkerüljük. Kőszáli kecske-üzemmódba kapcsolva, igencsak óvatosan, lábunknak a legjobb alátámasztást keresgélve araszoltunk le az ösvényre, mely Velica váráig vitt minket.


Körbejártuk a vár megmaradt falait - a vállalkozó szelleműek fel is másztak rájuk -, kószáltunk az udvaron, ahonnan alaposabban meg lehetett nézni a kereszt mellől is látható kőfejtőt. Innen már nem volt messze a hegy lába, ahová meredek lejtőn jutottunk le. Mire mindenki elérte a műutat, a buszok is megérkeztek, és megkezdtük hazafelé tartó, álmosító buszozásunkat.
De mielőtt elszundíthattunk volna, megálltunk Kaptolban, mely település jó állapotban megmaradt középkori várral büszkélkedhet. Sajnos, bemenni nem lehetett, ezért csak körbejártuk, míg a többiek tettek egy kis frissítő kitérőt a kocsmába.

Sötét volt már, mire - hosszas határon való megváratás után - megérkeztünk Mattyra, ahol elbúcsúztunk a természetbarát találkozó többi résztvevőjétől. Mert, ha még nem mondtam volna, az utat a Dél-dunántúli Természetbarát Találkozó szervezőinek köszönhettük - a találkozó második napjának programja volt ez, amihez mi is csatlakoztunk. Még egyszer köszönet a lehetőségért!

Már tervezzük, hogy visszatérünk a Papukba, hogy a rövidebb túrát is végigjárjuk - a vízeséses és tavak kedvéért...

Megtett táv: kb. 15 km, legmagasabb csúcs: 913 m
(Sajnos, az útvonalrögzítőm időnként elvesztette a jelet, így nem tudok pontos adatokkal szolgálni.)

(A többi képet ebben az albumban találod.)