2017. szeptember 5., kedd

Vártámadás: Tátika és Rezi...

8 mm. Ennyi esőt ígértek aznapra, úgyhogy eltettem az esőköpenyt is a hátizsákba. Nem akartam ronggyá ázni, főleg nem huszonöt kilométer legyaloglása közben.
Mire kiszálltunk a buszból, kibújt a nap a felhők mögül Zalaszántó házai fölött. Nagyon reméltük, hogy ott is marad, és bár hűvös volt a levegő - elkelt a dzseki vagy a pulóver -, túrázáshoz nem kívánhattunk volna jobbat.
Az iskola udvarán még összeálltunk egy-két csoportkép erejéig - mert manapság mindent dokumentálni kell, ugyebár, azt is, hogy elindultunk -, aztán uccu, neki! bakancsorral a sztupa felé! Mire a falu végére értem az Országos Kék sávját követve, már egyedül voltam magammal.


A falut egy kis, hangulatos környezeten átívelő hídon átballagva szeltem át a vízimalom mögött, és hamarosan - elhagyva a szőlőskerteket - már a sztupához vezető utat tapostam. Amely út egy helyütt ketté ágazott, mire szellemi kottaállványomra ugrott a "Két út van előttem..." kezdetű nóta dallama, és gondolatban már dúdoltam is. Velem maradt a célig, bár a szövegén néha módosítottam egy kicsit...

Ahogy haladtam az első ellenőrzőpont felé, egyre sokasodtak az út mentén a kisebb-nagyobb, kőből épített gúlák, gúlácskák, kőhalmok... Ha nem a fákra festett jelzéseket követtem volna, a kövek mutatták volna az utat a sztupáig.


Amikor utoljára jártam ennél az építménynél - sok éve már annak! -, még épp csak elkészült, a környezete magán viselte az építkezés nyomait. Sehol sem volt még a meditációs központ, se a padok, zászlócskák, információs- és ajándékházikók. Ráadásul nem is ezen az úton jöttünk fel, hanem pont szemből. (Szép emlékű Vasas Nagy Nyolcas!)

Körbejártam, vettem néhány mély lélegzetet, néztem, hallgattam. Aztán továbbmentem - a kötelező pecsételés már megvolt -, még mindig a kéken, észak felé.


Átszeltem egy katángokkal teleaggatott rétet, mely fölött árnyasan magasodtak a hegyek, balra kanyarodtam a kerítés csücskénél, lekerültem néhány előttem bandukoló túrázót, és már ki is értem az erdőből, a laposan elterülő Kovácsi-mező sarkába. A puha talajt felváltotta az országút, szerencsére nem hosszú időre, mert Tátikahidegkút déli sarkánál újra bevehettem magam az erdőbe - miután vetettem néhány pillantást az út mellett álló táblára. (Megjegyzem, ezekből a táblákból jó néhány termett az ösvények mentén, hol egyes erdőfajtákra, hol az állatvilágra - a kígyóknak külön táblája volt! -, hol a növényekre híva fel a kirándulók figyelmét. Tetszettek.)


Ám sok bámészkodásra nem volt idő: közeledtem a nap első vára, a Tátika felé. Nem holmi szél mentén való közeledés volt ez, inkább mondanám hosszú hegymenetnek. Egymás felé hajló fák alatt, hol kövesebb, hol akadályokkal nehezített - kidőlt fatörzsek - ösvényen kapaszkodtam egyre feljebb, míg végül megláttam az egykori vár maradványait.
Bevallom, maga a vár nem hatott meg annyira. Kevés maradt belőle, azt is jobbára a lelkes várvédőknek köszönhetjük - már, hogy helyre pofozták, amennyire lehetett. Viszont a kilátás...! A napsütésben odafehérlett a sztupa teteje, és dél felé tekintve a következő célt, Rezi várát is felfedezhette a figyelmes bámészkodó.

Az a távoli kis, fehér pötty a sztupa

Aztán nekiindultam lefelé, kékről kékre, hol az útra dőlt fákat kerülgetve - újra -, hogy széles völgyben tekeregve, míg le nem értem a hegyről. Innen szalagozás segített megtalálni a szomszéd vár felé vezető utat.


A Gombás-erdő sarkában, lekerített legelőn kecskék és birkák nyírták a füvet békés egyetértésben. Közeledtemre beljebb húzódtak a kerítéstől - pedig becsszó, nem néztem rájuk csúnyán! -, és biztos távolból bámultak vissza rám, amint megálltam fotózni. Utánuk kilométereken át csak rét volt, telehintve őszi kikericsekkel, imolával, bakszakállal, sóvirággal, sok-sok napsütéssel.


A Lápos-rétet magam mögött hagyva, mielőtt beértem volna az erdőbe, a táj leginkább valamiféle magyarosodott pampára kezdett hasonlítani szélfútta, alacsony fáival és gubancos bokraival, a szárazságtól félig kiszáradt fűvel. Csak a zsiráfok meg a zebrák hiányoztak közülük.


Rezi várához se vezetett lankásabb út, mint Tátikára, viszont hosszabban kanyargott akadályokkal nehezítve, melyek között kenderkefű nevetett felém rózsaszín állát mutogatva. Az erdő alját beterítették a fatörzsek, melyek megadták magukat a kornak, a viharnak vagy mindkettőnek. Az ösvényt hol avar, hol kövek borították, így aztán kedvemre gyakorolhattam a többféle talajon járást...
A harmadik ellenőrzőpontot - ahol zsíros- vagy lekvároskenyérrel várták a megfáradt turistát, bár ezt mintha kissé titkolták volna - a vár szomszédságában, egy esőbeálló alatt találtam. A szokásos "adminisztráció" elvégzése után pedig meglátogattam a várat.
Olyan rég jártam itt utoljára, hogy ámulva néztem a bejáratot, ami anno még sehol se volt, a kipofozott falakat, a tető alá hozott szobákat - a régészek munkájának nyomait. A nap ekkorra már visszahúzódott a felhők mögé, sötétlő felhők lepték el az eget, hűvös szél fújt. Annyira nem siettem, hogy ne jártam volna körbe, ne keresgéltem volna a hajdani kiránduláson itt látott követ, melyet ismerős név "díszített", de már sehol se látszott. A furcsán ismerős-idegen várrom elfedte a régi emlékeket, hogy újakat építhessek helyettük...


A várból a tanösvényt követve jutottam le a faluhoz. Bevallom, ez a szakasz tetszett legkevésbé. Hosszú volt és unalmas, talpamat próbára tette a kővel felszórt út. Alig vártam, hogy végre a kocsmához érjek, és felébreszthessem magam egy kapucsínóval...
A kocsma előtt rokonszenves fiatalember nyomta bele az utolsó pecsétet az igazolófüzetbe, váltottunk néhány szót, és tényleg ittam egy kellemesen forró kapucsínót az "egységben". Mire kijöttem és folytattam az utat, csöpörögni kezdett az eső. Reménykedtem benne, hogy ezt a néhány kilométert, ami még hátravan, megúszom nagyobb zuhé nélkül...

A faluból kiérve szántóföldek között vitt az út, hol kukoricatáblák, hol kókatag napraforgók között gyalogoltam, csak néhány száz méterrel nyugatabbra attól az úttól, mely levezetett a vártól. Nagy örömömre hamarosan ismét fák borultak fölém, és egészen Zalaszántó határáig maradt körülöttem az erdő. 
De az esőt nem úsztam meg: olyannyira nekieredt, hogy kénytelen voltam elővenni az esőköpenyt, eltenni a fényképezőgépet, és a nadrágszáron egyre magasabbra kúszó nedvességgel dacolva, helyenként csúszóssá váló, elkeskenyedő - néhol határozottan szűk - ösvényen siettem tovább. Nem bántam volna, ha a rendezők előzetesen lekaszálják legalább az egyik oldalon az embermagas aranyvesszőt, csalánt és egyéb növényzetet, hogy könnyebben lehessen haladni, netán lássuk azt is, hogy mi van a lábunk előtt... (Tudom: nem a gaz volt magas, én vagyok alacsony...)

Mire beértem a faluba, csillapodott az eső, és miután átvettem az emléklapot a jelvénnyel, szinte el is állt. Annak ellenére, hogy nem vagyok az a célban egytálételt habzsolós fajta, azért nem bántam volna, ha a meleg kézfogás mellé legalább egy csokival jutalmazzák a teljesítőket...

Bár a kiírásban 26,5 km szerepelt erre az útvonalra, bizony, tényleg megvolt az 29,5! Most először mértem végig GPS-szel, és bár a vége felé mintha bemondta volna az unalmast és újra kellett indítanom, a két szakasz hossza kitette az igazolófüzeten jelzett távot. 
Az időjárás ellenére szép túra volt, és szívesen végigjárnám újra - mondjuk, októberben, amikor már színesednek a falevelek és kihaltak a gyomok...

Táv: 29,5 km, szint: 650 m
Teljesítés ideje: 6 óra 24 perc

(A teljes fotóalbumért ide kattints!)

2 megjegyzés:

  1. Most is tetszett az írásos, mint mindig. Ahogy olvasom szinte a szemem előtt látom a tájat.
    Itthon is elkelne legalább kettő fűnyíró kecske, vagy birka ��
    Gratulálok a táv teljesítéséséért. Tőlem kapsz egy csokit ��

    VálaszTörlés