2017. július 30., vasárnap

Vándortáborozók nyomában

Nem tudom, utoljára mikor jártak vándortáborozók a Mecsekben. Amennyire emlékszem - márpedig a memóriám jól működik még -, nekem kimaradt annak idején. Mi a Somogy-Zselic, és a Mátra-Kékes fedőnevű túrák során tapostunk ösvényeket úttörő korunkban (régi, szép idők!).
Mindenesetre ma megismerkedtem a Mecseknek egy olyan útvonalával, melyen anno hasonszőrű ifjak tapostak. Körtúrát tettünk a Kardos úti kulcsosháztól néhány völgy és hegytető, Orfű és a Mandulás érintésével.

Bevallom, szeretem a Mecseket. Nem csak azért, mert közel van hozzánk, hanem végtelen erdei miatt is. Az ember csak megy hosszú kilométereken át, fák jobbról, fák balról, itt egy patak, ott egy kis vízesés, nyelvlógatós emelkedő, köves lejtő - és mindez sose fogy el.

Azt is bevallom, hogy mostanában leginkább magamban élvezem az erdei gyaloglást. Néha persze jólesik beszélgetni a többiekkel, viccelődve, sztorizva, de valahogy jobban érzem magam, ha senki nincs velem. Legalábbis testi valójában nincs...

Ahogy gyalogoltam át a Petnyák-völgyön, érintve a kis vízesést, körülnézve a Nagy-Mély-völgyön, megrohantak az emlékek. Igen, erre is vele jártam utoljára... A család még teljes létszámban állta körül a Barátság-forrást, amit most egyedül támasztottam. Orfű felé is együtt baktattunk azon a bizonyos karácsonyi családi pihenőn, együtt nézegettük, mi épül a falu szélén - azóta elkészült a Malom Múzeum. Én láttam, ő már nem...




Jól látjátok, most nincs kedvem pontról pontra, kilométerről kilométerre ismertetni a túra útvonalát, ami mellesleg ez volt: Kardos úti kulcsosház - Kantavári-forrás - Fehér-kúti kulcsosház - Vágotpuszta - Mecsekrákos - Orfű - Büdös-kúti kulcsosház - Remete-rét - Kardos úti kulcsosház. Akinek van térképe, nézzen utána, akinek nincs, az is.


Csak mentem, hegynek fel és völgynek le, átlépkedve a vihar kidöntötte fákat, melyek némelyike csupaszon meredező gyökérzettel hevert az út mellett. Számba vettem a nyár virágait, az ismerőseket és azt a néhány új ismerőst is, amikkel most találkoztam először-újra. Mert némelyiket oly régen láttam utoljára, hogy szinte újdonságszámba mentek.

Hallgattam az erdő hangjait: a mellettem, a völgyben csobogó patakot, az avarban motoszkáló gyíkot és bogarakat, a közelben röpködő madarak füttyét, a távolból hangzó déli harangszót. Megálltam meglesni a fatörzsön lespirálozó csuszkát, a gyors őszapót, aki bebújt előlem a bokrok közé. Megilletődve fogadtam a fiatal őzet, aki a Mandulás felé gyaloglás közben hirtelen előttem termett az ösvényen, alig pár méterre. Megállt, én is megtorpantam, egymásra néztünk, aztán már ott se volt. Nem volt időm bekapcsolni a fényképezőgépet, hogy portrét készíthessek róla... Úgy éreztem, ez a találkozás a természet ajándéka volt, egyensúlyteremtés - azért a másik kis őzért, mely Orfű után, az út szélén hevert az erdőben, felfúvódva, holtan...



Nem hagytam rápillantás nélkül az útszéli sziklákat sem, melyeket vastag moharéteg fed, oldalukon vadvirágok és gímharaszt nő. A Vágotpuszta felé vivő emelkedőt pedig gyönyörű, gömbölyű kövek tarkították - bizonyítékául annak, hogy arrafelé sok víz lefolyt már...


Így telt el ez a nap, az erdőnek hála, aránylag hűvösben, csak a rétek, mezők mellett elhaladva főve a napon, ahol a lagymatag szellő sem csökkentette jelentősen a harmincvalahány fokos hőséget. Kicsit visszahúzódósan, emlékezve, gondolatban dúdolászva.




A szervezőket dicséret illeti, nem hagyhattunk el úgy ellenőrzőpontot, hogy ne kaptunk volna valamit. Bár, csoki helyett jobban esett volna egy kis víz, mondjuk Orfűn... A célban pedig kifejezetten üdítő volt a dinnye.


Ha most lennék vándortáborozó, örülnék egy ilyen útvonalnak. Bár sejtem, hogy ők ezt két napra terveznék, legalább.


Táv: 29,7 km, szint: 896 m

Teljesítés ideje: 6 óra 30 perc

(A fotóalbumért kattints ide!)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése