2017. július 10., hétfő

Kisvonattal Holdnézőben

A szombati teljesítménytúrát felcseréltem egy vasárnap esti kisvonatozásra - csak, mert... Akad olyan helyzet, amikor az ember szervezete nem enged mást. Így hát elautóztunk Almamellékre, ahol néhány vállalkozószellemű sorstárssal felkapaszkodtunk az ország legkeskenyebb nyomtávú vonatára. Az állomáson - kihagyva az épületben látható kiállítást - jegyet váltottunk, és hamarosan kattogtunk is észak felé, Sasrét irányába.


A halastó mellett elhaladva - melynél a rekkenő hőséggel mit sem törődő horgászok vertek tanyát -
a Lukafapusztai-patak völgyében zakatoltunk tova. Balról kukoricatábla, jobbról - a kerítés túloldalán - erdő kísérte utunkat. Egy kis, apadófélben lévő tóban néhány gém ácsorgott, ki tudja, mire várva...


Bár nem haladtunk valami irdatlan nagy sebességgel, azért ahhoz elég volt, hogy ennél jobb képet ne tudjak készíteni róluk. A fedett vagonban zötykölődve ízelítőt kaptunk abból, hogyan utaztak valaha régen a környék gyerkőcei iskolába...

A 6 kilométeres út megtétele után az erdei iskolával átellenben szálltunk le a vonatról, ahol már várt minket a Mecsekerdő - házigazdánk - képviseletében Fridrich Ágnes. Az ő tolmácsolásában ismerkedtünk meg Sasrét, az iskola, Biedermann Rezső báró és családja történetével. 

A filagóriában lezajlott mini történelemóra után sétára indultunk az ősbükkösbe. A lemenő nap még bekukkantott a fák közé, megvilágította nekünk az ösvényt, mely mellett apró virágaival rengeteg erdei varázslófű nyújtózkodott. Az Almás- és a Kis-Almás-források határolta pihenőhelyen közelebbről ismerkedtünk meg egy unkával, ami szégyenlősen rejtette előlünk sárga hasát, és hidegvérrel tűrte a vakus fényképezést...
Az erdőt és lakóit kevéssé ismerő látogatók nem panaszkodhattak: kalauzunk bemutatta nekünk a környék fáit, a közelben élő gyógynövényeket - melyek ugyan már elnyíltak, de levelükről, illatukról felismerhetők maradtak az ilyesmiben járatosak számára. 
A nap egyre alább szállt, mi pedig a szürkületben visszafordultunk az erdei iskola felé, hogy a sötétedésig hátralévő időt a tanterem felfedezésének szenteljük. A gyermeklelkű tinik - értsd: a Leányzó és a Kis huligán - ki nem hagyták volna, hogy kipróbálják a drótkötélpályát, amit mintha pont nekik telepítettek volna az út mellé...


A szépen felújított iskola tantermében - miközben leróttuk a túra díját, merthogy az is volt neki - ötletes játékokkal ismerkedtünk. Ha gyerek lennék, és engem vittek volna el néhány napra oda, ugyanolyan élvezettel nyomkodtam volna a homokba a vadállatok lábnyomát illusztráló pecséteket, mint a velünk lévő gyerekek. Nagy ötlet, érdemes lenne máshol is megvalósítani. Mennyivel érdekesebb lenne a környezetismeret óra!

Mielőtt elindultunk volna a rétre, Holdnézőbe, még végigszagoltuk a gyógynövénykert ismerős és ritkán látott lakóit. Míg a rozmaringra és a zsályára csak legyintettem - á, van otthon is! -, addig kíváncsian szagolgattam a colát - és nem nyerte meg a tetszésemet...

Sétánkat az egykori lukafai elágazásnál - amely már afféle vasúti holtág, nem vezet sehová - jobbra kanyarodva, a kerítéssel védett vadetető mellett folytattuk. A néhány száz méterrel távolabbi erdő szélét hiába vizslattam, egy szál szarvast sem láttam kikíváncsiskodni a fák közül. Jobbról a kisvasút sinei húzódtak, lábunk alatt durva köves út, fölöttünk sötét felhők és még világos sáv - amerről a Holdnak kellett kelnie. A csillagászati bemutató elmaradt ugyan, de anélkül is láttuk a sötétedő égen felbukkanó csillagképeket. 
Mire elértünk egy újabb forráshoz egy kis kanyar megtétele után, a Hold is kidugta kerek fejét az erdő immár fekete tömbje fölött. Fénye árnyékot vetett a sötétebbik oldalunkra, miközben visszafelé sétáltunk a vonathoz. Az ősbükkösben hallott kabócákat felváltották a tücskök, és rajtuk kívül - meg persze rajtunk kívül - egy fia állat sem nyikkant meg az egész kirándulás alatt. A fülledt, bár kissé lehűlt levegőben a brummogó mozdony keltett csak zajt, miután elköszöntünk kalauzunktól és édesapjától, és nekivágtunk az újabb félórányi útnak az állomás felé.
Csak a sötét, az illatok, a csillagok és a fényes Hold volt körülöttünk, miközben hol lassítva, hol nekiiramodva gurultunk Almamellék felé. Valahogy rövidebbnek tűnt az út, mint odafele. A horgász már a lakókocsiban világított, mire a tóhoz értünk, és féltizenegyre - nagyjából - befutottunk az állomásra. 


Köszönet a kalauzolásért, az érdekes információkért Ágnesnek, a világításért a Holdnak, és remélem, legközelebb azért tényleg lesz velünk csillagász is...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése