2017. június 20., kedd

Olajos körút Bázakerettye körül

Amikor a rendes emberek épp a másik oldalukra fordulnak egy lusta szombat reggelen, a megszállott túrázó már a buszban ül, és - kissé még álmosan - zötyög a falu felé, aminek a nevét folyton Bázarekettyének akarom mondani... De a hajnali ötös indulásnak is megvolt a maga előnye: negyed nyolckor már fordultam is irányba, hogy végigjárjam a magam kis 33 kilométerét.

Gondoltam, jó lesz nekem egyedül, elmélázgatok, dúdolgatok, miközben egyik lábam rakom a másik után, és szememmel követem a turistajelzéseket. Egészen addig így is volt, míg a faluból kivezető piros kereszt jelzésen haladtam. Aztán egyszer csak elágazáshoz értem, ahol egy kőre festett kereszt megtréfált. Mire visszakanyarodtam a fő csapásra, már a nyomomban voltak a többiek. Több szem többet lát alapon velük mentem tovább a borongós ég alatt.


A Nagy-hegy és a Meretai-erdő széle után tágas legelőre értünk, ahol az első ellenőrzőpontnál kedves hölgyek pecsételtek a papíromra. Arról ugyan fogalmuk sem volt, merre visz az út tovább, de szerencsére a piros sáv jelzés elég feltűnően volt felfestve egy közeli oszlopra. Ezt a jelet követtem - kissé előreloholva a többiektől - egészen a vasútig, ahol is kérdőn felvontam szemöldököm: na, innen merre? Az itiner szerint "felérve balra". Ahogy körülnéztem, hol is van az a felérve, egy, a dombot beborító, szépen zöldellő gabonatáblát láttam magam előtt. Balra aszfaltos út kanyargott tova, rajta - a lábam előtt - egyetlen jelzés, mely nem mutatott semerre... Láttam én már olyan utat, amelynek nem jelentett akadályt a bevetett szántó, és mivel szépen letaposott sáv szelte keresztül, nekivágtam a gabonatáblának. Ilyen volt:


Ám mivel az út - melyet nem turisták lába taposott oly szépre - elfogyni látszott, ide-oda kanyargott és nem vezetett sehová, rá kellett döbbennem, hogy hagytam magam csőbe - búzába? - húzni. A domb tetején ott szürkéllett az országút aszfaltsávja, és a GPS szerint nekem azt kellett volna elérnem - csak épp nem ebből az irányból. Nosza, tegyünk egy kanyart a búzatábla mellett, keressük meg azt a jelzést! Mire leértem a dombról, ismét ott tempóztak a többiek, én pedig újfent csatlakoztam hozzájuk...


Együtt hagytuk magunk mögött a falu szélső házait, majd hamarosan egy kerítés mellett vezető, alig járt ösvényt is, míg el nem értük az olajfúrót, ahol a elkészültek a szinte kötelező csoportképek - mindenkinek a fényképezőgépével... Az erdőszélen, az út menti tisztáson áll az Olajos Emlékmű, ahonnan - a fára rajzolt jelek papírra történő felvésése után - kikanyarodva néhány méter erejéig rátértünk a kék kereszt jelzésre, hogy a műúton baktatva érjünk be a következő faluba, a fura nevű Lispeszentadorjánba.

A bágyadt szombat délelőtt senkit nem kergetett ki a házból - úgy mentünk végig a falun, hogy helybélivel szinte nem is találkoztunk. Helyettük megmosolyogtuk a kisvonatba ültetett hogyishívjákokat, a szépen felújított templomot, és a régi házakat, földet söprő pinceajtajaikkal.



Az útvonal eddig szinte sík vidéken vitt keresztül, alig akadt egy-egy hegymenet, és már hiányoltuk a nagyobb emelkedőket - hogy fog itt összejönni a rajtlapon beígért 750 méter? Kár volt aggódnunk: Szentadorjánt elhagyva megkezdtük az emelkedést a Maróci-hegy felé, hol poros, meredek ösvényeken, hol kellemes domboldalban haladva. A kilátásra igazán nem panaszkodhattunk: az immár fényesen ragyogó nap alatt messze láttunk a dombtetőkről, el magasan a zalai dombok fölött.

Bevallom, ezen a szakaszon már vágytam egy kis gyorsításra, és Lispe után a jelzések is mintha varázsütésre megjavultak volna, úgyhogy kissé kiléptem. A Maróci-hegy elhagyatott, kidőlt-bedőlt házai között már egyedül kanyarogtam át, és magamban érkeztem el a harmadik ellenőrzőponthoz, amely néhány, V alakban elhelyezett pöttyöt jelentett egy fa törzsére festve. Úgyszólván minimál rendezésű túra volt: pontőrt csak az első és az utolsó két ellenőrzőpontnál láttunk, még a frissítőpontnál is magukra hagyatva várták a túrázót a vizes palackok...

Eme bizonyos, a vadkerítés és a fák közé beszorított vizes állomás után elhagytam a piros sávot, hogy a kereszt jelzésen és műúton tovább-ballagva érjem el ismét, néhány száz méterrel délebbre. Kedvencem, az erdő hűsítően vett körbe, de sajnos, nem sokáig. A dombról leérve ismét a fejemre tűzött a nap. Magasra nőtt páfrányok között érkeztem meg a völgybe, ahol széles, murvával felszórt sztráda vezetett két-három kilométer hosszan, míg bele nem futott a Maróc és Kiscsehi közötti műútba. De addig még sokat kellett gyalogolni, egyedül, dudolászva - még jó, hogy nem hallotta senki -, néha kicsit elszontyolodva... Sporttárs is csak szemből érkezett - a negyven kilométeres táv résztvevői közül akadtak néhányan az utamba. Rajtuk kívül élő emberrel nem találkoztam. Szerencsére nem élővel se...

Mielőtt átvágtam volna az úton a budafai arborétum felé, pár perces pihenőt tartottam a 2015-ös Év Fája, egy gyönyörű kocsányos tölgy mellett. Aztán ismét aszfaltot koptatott a bakancsom, és alig vártam, hogy végre újra puha erdei talajt érezzek a talpam alatt. 
Szerencsére nem kellett sokat várnom, az útról lekanyarodva vadregényes erdőbe vitt a jelzés. Egy kis emelkedő után úgyszólván fától fáig haladtam lefelé az alig látható ösvényen: lehullott faágak, bőségesen burjánzó aljnövényzet rejtette a valaha talán kijárt ösvényt maga alatt.


Sajnos, az arborétumba nem tudtam bemenni - zárva volt. Viszont az arborétum kapujától - ami mellett megállva ismét felrajzoltam a pontokat a papíromra - nem messze zsírosdeszkával és vízzel várták a megfáradt turistát. Össze is gyűlt itt egy kisebb tömeg - a rövidebb távon nevezőknek is erre vitt az útja. 
Amúgy is ebédidő volt, úgyhogy bekebeleztem egy kenyeret némi hagymával, hörpintettem rá egy pohár ásványvizet, és már mentem is tovább - rögtön rossz irányba... Szerencsére, a dombtetőre felérve gyanús lett a dolog, és még időben visszafordultam, hogy a magányos kék kereszt helyett, a - láthatóan helybéli - sporttársak nyomában délkelet felé  kanyarodjak a még együtt haladó kék kereszt-piros sáv jelzést követve. 

Nem csak a jelzések szaporodtak meg ezen a szakaszon, hanem a túrázók is. Egymást kerülgetve értünk el a kistolmácsi vasútállomásra. De addig még legyűrtük azokat a hegyeket, amelyeket addig hiányoltam. Mintha ebbe a szakaszba sűrítették volna be mindet. Az útvonal felért egy vasút nélküli hullámvasúttal...


A nap ekkortájt vett tőlünk búcsút, csöpögni kezdett az eső. A pontőrök a kis állomás teteje alá húzódva vártak ránk, vidám pecsételés után, az egyre jobban hulló esőben eredtem neki az utolsó kb. két kilométernek, a műúton, egészen a művelődési házig, ahonnan indultunk. Mint megtudtam, én voltam a negyedik vagy az ötödik - valaki elfelejtett pecsételni -, aki a harmincas távon célba ért...

Átvettem a jelvényt és az emléklapot a lelkes segítőktől, és megkerestem a többieket, akik a húszas távon már beértek. Bőven volt időnk kipihenni magunkat, míg a magam mögött hagyottak - és az eltévedtek - is célba értek. Megnéztük Rekettye - bocs, Kerettye - templomát, ettünk-ittunk, és aztán csak hazajöttünk...

Bevallom, az útvonal első része leginkább bosszankodással telt: kevés volt a jelzés, hiányoltuk a kritikus pontokról a megerősítést akár szalagozás, akár bármi más formájában. Többször be kellett üzemelnem a GPS-t, hogy a helyzetemet összevessem a térképpel - no, nem az itinerével, hanem a mobilos alkalmazáséval, amelyen jobban látszott az útvonal...

Mezei csormolya

De ettől eltekintve nem panaszkodhatok, az erdő és a táj szép volt, "levadásztam" néhány virágot és lepkét, és kiszellőztettem a fejem. Legközelebb, ha erre járok, már könnyebb lesz a tájékozódás.

Táv: 33 km, szint: 750 m
Teljesített szintidő: 7 óra

(Az albumot ide kattintva nézhetitek meg.)



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése