2017. május 21., vasárnap

Hegyről hegyre a Balaton-felvidéken

Azt ígérték, jó idő lesz. Napsütés, egy kis szellő. Azért vittem esőköpenyt, sose lehet tudni...
De már akkor meleg volt, amikor Badacsonytördemicen kiszálltunk a buszból. Az előnevezésnek hála, gyorsan túlestünk a bejelentkezésen, és a rajtlapok nyomatása során keletkezett kis keveredés után már indulhattunk is. Legalábbis én és a gyorsabb lábú túratársak. Mert minek annyit ácsorogni, amikor már mindennel kész vagyunk...
Már az út elején valahogy elvesztettük sporttársnőnket, és ketten vágtunk neki az első nagyobb próbatételnek, a Bujdosók lépcsőjének. A hol nagyobb, hol kisebb lépcsőfokokon való felkapaszkodás megdolgoztatta a tüdőnket, és lassabb tempóra szorított minket. Kaptatás közben azért volt idő szemrevételezni a környező flórát, lekattintani egy-két szegfűt. Az első pihenőnél pedig a hátizsákba száműztem a pulóvert. Valahogy nem volt rá szükség már...



A tetőre felérve kifújtuk magunkat, míg elolvastuk, ki is az a Czinka Panna, és lassan beállva megszokott tempómra, elgyalogoltunk a Ranolder-kereszt felé. Azért egy-két fotó kedvéért megálltunk Mária Henrietta királyné emléktáblájánál, mert a kilátást minden lehetséges helyről meg kellett nézni...
A keresztnél, ahol az első ellenőrző pont volt, többen összegyűltek, megpihentek kicsit. Ránk ez nem volt jellemző, nyakunkba vettük a lábunkat, és a lefelé is meglehetősen köves ösvényen baktattunk tovább a következő e.p., a Hertelendy-emlék, majd tovább, a Klastromkút felé.
Ezen a szakaszon még mindhárom táv (50, 30, 20) útvonala megegyezett, így akadtak kisebb torlódások az ellenőrzőpontoknál, az ösvényeken. Ha gyorsabban szerettem volna menni, meg kellett várni, míg előzésre alkalmas szakaszra érünk, mert a helyenként összeszűkült ösvény erősen egysávos volt...
A második pontnál csak a pecsételés erejéig időztünk, kivárva a sorunkat, és az útra - még a kék sávon gyalogoltunk - visszakapaszkodva északi irányba fordultunk. Amint beértünk egy szűk, valamikor talán rakodónak használt ösvényre, meglepetésszerűen csapott ránk a hideg szél - hiába, már az északi oldalon jártunk.De innen már nem volt messze a Klastromkút, mely után megkezdtük az ereszkedést Badacsonytomaj felé.
Úgy belemerültünk a beszélgetésbe, hogy jó tempóval elrohantunk az elágazás mellett, ahol Józsinak le kellett volna fordulnia észak felé, a szalagozást követve. Helyette lejött velem a negyedik e.p.-ig, a tomaji Sörpatikáig. Míg én beszereztem a következő pecsétet az igazolólapomra, ő infót szerzett be, és elköszöntünk egymástól. Innen - a csapatból - egyedül várt rám az a plusz 10 kilométer, amennyivel többet kellett mennem, mint a többieknek...

Szépen felújított pince valahol Badacsonyörsön...

A sárga úton mentem tovább Badacsonyörs felé - mint Dorothy, csak nekem nem volt kutyám -, az országút mellett, míg a szalagozás be nem vitt a faluba, egészen a Varga-pincészetig. A szívélyes kínálást megköszönve kihagytam a borkóstolást, és már gyalogoltam is tovább, meg sem állva a Folly Arborétumig. Na jó, azért a remek kilátást meg kellett örökíteni: a csodás napfénynek köszönhetően jól látszottak szemben Fonyód hegyei, és a szőlők mögött tisztán látszott a Badacsony a szomszédban.


Az arborétumot akkor se tudtam volna kihagyni, ha akarom - az útvonal átvezetett a területén. Kicsit lassabbra fogtam a tempót, és megcsodáltam a virágokat, a cédrusokat és fenyőket, az ötletes "kerti bútorokat", melyekkel gyerekbaráttá tették a helyet.


Aztán a hegytetőn, a szalagozást követve, lekanyarodtam a piros jelzésre, melyen egészen a salföldi kolostorromig mentem. Mint túrákon általában, felváltva kerülgettük egymást más sporttársakkal, akikkel nagyjából megegyezett a tempónk. Bár beszédbe nem elegyedtünk, egy-egy üdvözlő mosolyt küldtünk egymás felé, amint a tavasz illatú erdőben, madárcsicsergéssel körülvéve értük utol és hagytuk le egymást...

A kolostorromnál hosszabb pihenőt tartottam, hiszen a rekonstruált, itt-ott kipótolt maradványokat jobban meg kellett nézni. Egy gyerekcsapat éppen számháborút játszott a sokat látott falak között - mondom, számháborút! Vannak nevelők, akik még tudják, mi az, és amennyire láttam, a gyerekek élvezték a játékot. Az ellenőrzőponton beszereztem a soros pecsétet, és pihenőm elteltével folytattam az utat Salföld felé.

Az intenzíven illatozó akácos árnyékában értem ki a Delló-völgybe. A poros utat magas fű és vidáman nyíló magyar szegfű szegélyezte, ha felemeltem a fejem, elláttam a távolabbi hegyekig is. Nem mondom, hogy csupa élvezet volt háromnegyed tizenegykor, erősen tűző nap alatt végigcaplatni a porban, nyílt terepen, de ez is a túrához tartozott. Az arcomat finom homokréteg vonta be - ha már napolajat nem kentem rá...
Salföld határában, a kőtengert alaposan benőtte a fű, de azért a köveket nem tudta láthatatlanná tenni. Szerencsére. Egy kattintás jobbra, egy balra, és már a faluban jártam, szépen felújított, régi házak között, egészen a majorig, ahol újabb pecsét, néhány szem nápolyi elfogyasztása és a flakonból való kortyintás után ismerős terepre kanyarodtam.


Ismerős volt, bizony, hiszen majdnem egy éve már jártunk ezen a szakaszon, csak az ellenkező irányból: a Gulács felől érkeztünk Salföldre, ezen a túrán. Tudtam tehát, mire számítsak, már előre készítettem a lelkemet a Tóti-hegy meredek feljáratára, a Gulács ingó-bingó kövire...
De addig még kanyarogtam egy kicsit a szigorúan védett területen, követve, majd lehagyva egy kutyás csapatot, míg el nem értem a Tóti-hegy alját, a tetőre vezető köves járatot. 
Valahogy rövidebb emelkedőre emlékeztem. Nem volt az. Hetven métert emelkedtünk nagy hirtelen, egy kb. kétszáz méteres szakaszt magunk mögött hagyva, hol csúszós talajon kapaszkodva, hol gyökerek között lépkedve, hol kőről-kőre lépve. Ez az a fajta terep, amin se föl, se le nem jó menni. Felfelé meredek, lefelé meg baromira csúszik...
De a kilátás most is kárpótolt a nehézségekért! Ráadásul most tisztább volt a levegő, mint egy évvel korábban, remekül látszottak a környező hegyek. A hegytető - néhány bokortól és csenevész fától eltekintve - kopár, a kilátást nem zavarja semmi. Az ellenőrzőponton utánpótlást kapott vízből, aki már kifogyott - nem irigyeltem a szervezőket, akiknek fel kellett ide cipelniük az ellátmányt...
A szél olyan erősen fújt, hogy jól meg kellett vetnem a lábamat, míg készítettem néhány fényképet. Aztán nem is időztem ott tovább, hiszen hátravolt még egy hegy, még kilenc kilométer...

Lekanyarogtam a hegy lábáig, ahol az Istvándy-pincészetnél várták újabb borkóstolóval a résztvevőket. Meg zsírosdeszkával, egyéb enni- és innivalóval. Népes társaság gyűlt itt össze, a kihelyezett nyugágyakban még napozni is lehetett. Annak, aki nem sietett. Az nem én voltam. Tettem egy kört az állatok karámja felé, innen is megnéztem a fonyódi kúpokat, aztán visszamentem az útra, hogy hamarosan - átvágva az országúton - a Gulács lejtőjén galoppozzak tovább.

Ami a magasságot és meredekséget illeti, a Gulács sem marad el kistestvére mellett, ám míg a Tóti-hegyre "direktben" kellett felmászni, a Gulácson legalább egy kicsit kanyarodott az ösvény, némi fokozatosságot biztosítva a mászásban. A terepen kívül további bonyodalmat jelentett, hogy ezen a szakaszon ismét összeért a 20 és a 30 kilométeres táv, szinte minden méterre jutott egy-egy ember, aki vagy fel-, vagy lefelé tartott. Nem volt veszélytelen félreállni az ösvény szélére, hogy helyet adjunk egymásnak...
A kövekkel borított, egykori lávafolyás alatt területen már nem állt ott a tavaly még létező kis oszlop, és a riadtan az aljnövényzetbe menekülő gyíkok között se láttam egyetlen zöldet se. Valószínűleg olyan sokan voltunk, hogy jobbnak látták jó messzire rejtőzni...
Természetesen itt se hagyhattam ki az aktuális látványfotó elkészítését, miközben felfelé másztam, és a helyi virágkínálat egy tagjának megörökítését lefelé. (Közben persze újabb pecsét - immár az utolsó előtti - került az igazolófüzetbe.)

 
Szép kilátás nyugatra

Tarka koronafürt

A hegyről leérve visszakanyarodtam a kék sáv jelzésre, és hamarosan már a Ludámi-dűlő szőlőskertjei között tapostam az ösvényt - illetve a dűlőutat. Az országút felé csodás pipacsözön borította a rézsűt, melyet szarkalábak kékje tarkított. Az út másik oldalán felkapaszkodtam a lépcsőkön a Köbölkút felé, és onnan már el se lehetett volna téveszteni az utat a célig, a faluházig.

Mondanom se kell, a többiek már ott voltak. Az adminisztráció - emléklap és hűtőmágnes átvétele, meleg kézfogással körítve - után csatlakoztam hozzájuk, hogy hazaindulás előtt tartsunk egy kis sörözéssel, fagyizással egybekötött pihenőt.

Köszönet illeti a szervezőket munkájukért, az időjárásfelelőst a ragyogó napfényért és frissítő szélért, valamint Valkót a kölcsönsapkáért, amely megvédte kiálló orromzatomat a leégéstől...

Táv: 28,26 km, szint: 1275 m
Teljesített idő: 6 óra 30 perc

(Fotóalbum a helyén!)

5 megjegyzés:

  1. Minden alkalommal csodállak a helyszínért, a távért, a tempódért! Nekem ez már nem megy. :( Jó téged olvasni.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszi! Azt meg bele se írtam, hogy volt egy szakasz az Örsi-hegyen, a kolostorrom előtt, ahol a kellemes lejtőn lefelé futottam is egy kicsit. Valahogy adta magát... :)

      Törlés
  2. Olyan szemléletesen írod a történteket, hogy olyan, mintha én is ott lettem volna :-). Jó volt olvasni.

    VálaszTörlés
  3. Egy "kicsit" többen is ott voltunk, de a te menetidőd alatt mi csak 17,85 km/ 845 m-t mentünk.

    VálaszTörlés