2017. május 28., vasárnap

Éjszaka az erdőben - Simonfától Simonfáig

Éjszakai túrára a hangulatért megy az ember. Minden más ugyanolyan, mint egy nappali túrán: adott a táv, adott az idő, az útvonal. De egy éjjeli túrán extrákat is kapunk: az erdő csendjét, valódi csendjét, a szikrázó csillagok látványát. És ha fogékony vagy rá (és van fantáziád), még egy kis borzongást is - mi lenne, ha...

Rég voltam ezen a túrán, már nem is emlékszem. Valahogy mindig elmaradt, hogy részt vegyek rajta. De tegnap eljött az ideje, és az időjárás is megemberelte magát - gyönyörű, kora nyári délutánunk volt, felhő csak átutazóban, a szél enyhe, a hőfok épp túrázásra való. Ráadásul nem kellett messzire utaznunk, csak átautóztunk Simonfára a Meteor kulcsosházhoz. Ott találkoztunk (merthogy kivételesen V. is jött velem) a többiekkel, és egy kis csúszással ugyan, de együtt is rajtoltunk kilenc és fél tíz között valamikor.

A falut a zöld sávon haladva hagytuk el. A Banya-hegyi horhóban már sűrűsödött a sötétség, kissé botladozva kapaszkodtunk felfelé a köves, vízmosta vájatban. A dombtetőn, az erdő szélén, mielőtt lekanyarodtunk volna kelet felé, még elkaptuk a lemenő nap utolsó, kósza sugarait. A Hold csak halvány sarlót villantott felénk, és magunkra hagyott a csillagokkal.

A terep nem volt nehéz, csak a jelzésekre kellett figyelnünk. Sosem voltunk egyedül, vagy előttünk, vagy mögöttünk világított egy lámpa, úszott felénk beszédfoszlány. No és mi is beszélgettünk barátnőmmel, mert végre arra is volt időnk...

Csurgó-kútnál aszfaltozott úton gyalogoltunk kis ideig, és valahogy egyáltalán nem bántam, amikor végre le kellett térni róla. Szívesebben néztem az eget a fák lombján át, lépkedtem át a talpam alá guruló köveket, mint hogy kövezett utat tapossak.
Majdhogynem fülledt meleg volt, a hőmérséklet a széltől védett helyeken csak lassan kúszott lefelé. Völgybe érve, Cserénfa előtt, a patakkal együtt csordogálva viszont megborzongott hátizsák alatt kiizzadt hátam. Az ösvényre hullott faágakat kerülgetve, be-bekukkantva a mellettünk leszakadó domboldalra, V.-vel magunkra maradva értünk be a faluba, az első ellenőrzőponthoz. A szokásos mozzanatok - pecsételés, a juttatásként kapott csoki átvétele - után vártunk kicsit, míg barátnőmék is megérkeztek. Innen még mindig a zöld sávot követve értünk ki a faluból, el a harangláb és a magára hagyott tábortűz mellett, át a hajdani vasút nyomvonalára.

Az erdőszéltől néhány tíz méterre vitt tovább az út. Sehol senki, csak mi négyen. Nem motoszkált a fűben semmi, nem daloltak éjjeli madarak - csak egy nagyobb termetű szárnyas rebbent fel egy útszéli fáról és távozott sértődötten észak felé... Csend volt. Már, ha nem beszéltünk.

Kis galibát okozott, hogy az utat villanypásztor zárta le, de nem hagytuk magunkat, átmásztunk a zsinórok között, és meg sem álltunk Kaposgyarmatig, ahol az ellenőrzőpont szomszédságában éppen lakodalmas nép hallgatta a talpalávalót...

Rövid kapaszkodó után - balról elhagyva a farmot - jutottunk a Sipos-hegy aljába, ahonnan újabb horhó után völgyben vitt tovább az út. Immár a kék sávot követtük, hol utolérve és megelőzve, hol a hátába kerülve egy-egy másik csapatnak. Mert akadtak helyek, ahol elveszett a jelzés, és tettünk néhány méteres kis kitérőket, mire megtaláltuk - vagy mások megtalálták...

Úgy értünk be Simonfára, hogy észre se vettük. Egyszer csak ott világított előttünk a lámpa az oszlop tetején, jobbról feltűnt a templom sötét tömbje, és már ismét a turistaháznál voltunk. Elrepült ez a pár óra, porral és harmattal festett bakancsokat, bodzaillattal teli szaglószőröket és szembogárba fészkelt csillagfényt hagyva maga után...

Miután átvettük az emléklapot és a kitűzőt, váltottam néhány szót rég látott ismerősökkel, nem utasítottuk vissza a zsírosdeszkát és a forró teát. Jólesett. Akkor is, ha hajnali félkettő körül már nem szoktam enni...

Talán nem meglepő, hogy nem készült sok képes fotóalbum erről a túráról, amit mégis elsütöttem, az itt található.

Táv: 22 km, szint: 310 m, teljesített idő: kb. 4 óra

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése