2017. április 30., vasárnap

Mecsek 30 - az emlékek útján...

Esőmentes nap ígéretével indultunk útnak a Mecsekbe tegnap. Csak addig éreztük hűvösnek a levegőt, míg el nem indultunk - a csapat nagyobbik fele a kisebbik távon, ketten a harminc kilométer legyaloglására vállalkozva.

Más túrákhoz képest elég korán indultunk, nyolckor már el is hagytam Zobákpusztát - és a Vargánya-tanyát, mely a start és a cél szerepét egyaránt betöltötte - a kék négyzet jelzést követve (sporttársam technikai okokból lemaradt, és csak a Bazsarózsa kulcsosháznál ért utol).
Alig vártam, hogy erdőt lássak, hogy a hideg kikelet után hirtelen kizöldült ágak fölém boruljanak és érezhessem az alattuk pompázó virágok illatát.



A Cigány-forrást elhagyva egy kicsit még felfelé kapaszkodtam, aztán a műúttal párhuzamosan futó ösvényen gyalogoltam tovább - és kiderült, hogy az előző napi esőzések meglehetős sarat hagytak maguk után. No meg a patakok. A túra során nem is tudom, hányszor keltünk át rajtuk, ingó köveken, csúszós farönkökön egyensúlyozva, kockáztatva a beleesést és a vizes zoknit.


(Werstroh János fotója)

De a sárért - melynek mennyisége szerencsére nem tudta überelni a Lepke 40-en leküzdöttet - kárpótolt a táj, a madárdal, a virágzó medvehagyma erős illata és a tempós gyaloglás élménye. 
Gond nélkül jutottam el a Bazsarózsa kulcsosházig, Püspökszentlászló keleti végébe. Forró teával, kaláccsal fogadták a beérkezőket, és nem is hagytam ki, hogy óvatosan fel ne hörpintsek egy pohárnyit. Persze teát. 
Épp folytattam volna utamat, amikor János megérkezett, és hamarosan együtt ballagtunk tovább, elhaladva a szépen rendbe hozott kastély és parkja mellett. A kastély szélesre tárt kapuval várja a látogatókat, és ha nem teljesítménytúrán lettem volna, biztosan nem hagyom ki, hogy belülről is megszemléljem.


Továbbra is a kék négyzeten haladva először megmásztunk egy kisebb hegyet, később még egyet, miközben a Bodzás-völgyben kanyarogtunk talpnyi széles ösvényeken, néhány méterrel a patak szintje fölött. Az útvonal helyenként csúszós volt, máshol napos, eső szórványosan sem volt várható...

A Réka-kunyhó ismerős völgyében, a második ellenőrzőponton a pecsét mellé nápolyit kaptunk ellátmányul, no meg kedves szavakat a János ismerősi körébe tartozó pontőrtől. Néhány kattintás a fényképezőgéppel, és már mentünk is tovább, egyenesen a sárosabb úton, be a gyönyörű Réka-völgybe. 
A több, mint 5 km hosszú völgyben a patak szeszélyesen kanyarog az ösvény mellett - vagy az ösvény a patak mellett, nézőpont kérdése. Mindenesetre itt kereszteztük legtöbbször a vizet, próbára téve egyensúlyérzékünket az átkelés során. És hogy az izgalmak se maradjanak el, az aszfaltos úton egy kissé tovább találtunk menni, mint tanácsos lett volna, megnövelve ezzel a távot úgy 6-800 méterrel, ami egy 30 kilométeres túrán igazán elhanyagolható eltévedési faktor. Szerencsére időben rádöbbentünk, hogy az irány valahogy nem az, amerre haladunk kéne, és visszafordultunk. Megtaláltuk az erdőbe élesen bekanyarodó ösvényt, melyen egy nagyobb csapathoz csapódva gyalogoltunk el az óbányai útig, a Skóciai Szent Margit-kereszttel átellenben létesített pihenőhelyig.

Mire odáig jutottunk, az emlékek már csípték a szememet, és minden hessegetés ellenére egymás sarkát taposva tolultak lelki szemeim elé... (Mert Veled jártam arra utoljára, L. - meg a "kicsikkel" -, de veled már soha többé nem taposhatom azokat az ösvényeket...)
Nem is akartam ott sokat időzni, nézni a padot, ahol ülve csoportfotót készítettünk másfél éve, inkább nekivágtam a zöld sávnak fel a meredeken, a Réka-vár felé. Nagypapám mondása, miszerint lefelé is csak olyan gyorsan menj, mint felfelé, megfordult - felfelé se menjek gyorsabban, mint lefelé... No, nem is bírtam volna, mert azért a meredek, az meredek. Ez a pár száz méteres szakasz pedig különösen az volt. Ám a dombtetőn újra kinyújtóztathattam a lábam, és mellette lehaladtomban nézhettem az egykori várat jelző halmokat. Azért nem hagytam ki a kis emlékhelyet, melyet a vár nyugati sarkában emeltek Szent Margit emlékére.


A Hosszú-tetőnek kb. a felét magunk mögött hagyva, egy újabb emelkedő után leltünk rá az ösvényre, mely levezetett a nemrég épült Óbányai-kilátóhoz. S ha már kilátó, nem hagyhattuk ki, hogy ki ne lássunk róla - fel is másztunk, és kiláttunk. Alattunk a völgy szélesre tárult, megmutatva Óbánya egyetlen, hosszú utcáját. Néhány fénykép elkészítése után neki is vágtunk a lejtőnek a falu felé.
Valahol ezen a távon hagytam el Jánost, a faluba már egyedül értem be. Itt nem volt ellenőrzőpont, de aki akart, megpihenhetett a kocsmában. Na, az nem én voltam. Nyílegyenest baktattam tovább, bele a völgybe, el a parkoló mellett, ahol a kis huligán üldögélt anno egy teherautó volánjánál...

Az Óbányai-völgyet nem kell bemutatnom senkinek, azt hiszem. Egy csoda.


Hol kitáguló, hol összeszűkülő völgyében kisebb-nagyobb csobogókon át fut a patak, medrét kövek szaggatják, az ösvény hullámosan követi a domboldal hajlatait. Itt-ott bedőlt fák akasztják meg a gyalogtempót - mint a túra egész útvonalán több helyen is -, szembejövő turisták mosolya felel a köszönésre. Egy vérből valók vagyunk - a természet szerelmesei...

Kisújbánya után, kiválasztva a meredekebb irányt, felkaptattam a sárga sávon a Cigány-hegyre. Itt kissé gondolkodóba estem, merre is kell mennem a piros jelzésig, de szerencsére nálam tájékozottabb sporttársak útba igazítottak, és velük a nyomomban el is értem a következő szakaszig. Lankásabb úton, egyenletes tempóban, többé-kevésbé egyedül (mert akit utolértem, azt lehagytam) jutottam el a Pásztor-forrásig, a negyedik e.p.-ig. 


Itt sem maradtam sokáig, hiába a csábító kekszek és sütemények, inkább nekivágtam az utolsó szakasznak a Szent Márton úton, mely a kék sávba (Dél-Dunántúli Kék Túra) torkollott. Egy farakás melletti szerelvényigazítás és némi víz magamhoz vétele után folytattam az utat - nem balra, amerre indultam volna, hanem tovább délnek (hála a mögöttem jövő sporttársnak, aki időben szólt, hogy nehogy arra menjek), Zobák felé. Egy kicsit felfelé, egy kicsit lefelé, át a Szürke-réten, és már be is értem a következő völgybe, mely a Hidasi névre hallgat.
S ha már völgy, akkor patak is, s ha patak, akkor átkelés megint. Már fel se vettem, ha lecsúszott a lábam a kőről, és beletoccsantam a vízbe. Nem volt mély, a bakancs is bírta, és különben is - csak víz!
A völgyből kifelé tartva egy újabb jelzés ütötte fel a fejét a fákon - ez a szakasz már a Mecseki bányász emlékút része volt. De nekünk nem kellett végigmenni rajta, hiszen amint a kék sáv kiért a műútra, néhány tíz méter után ismét becsalogatott az erdőbe, és vitt el egészen Zobákig, a Vargánya-tanyára. Mielőtt odaértem volna, még lencsevégre kaptam néhány szagos mügét - mert amilyen pici, olyan nehéz fotózni -, hogy teljes legyen a mecseki tavaszi virág-paletta. (Nagyjából, mert nem szerepel rajta se az indás ínfű, se a sárga árvacsalán, se a kutyatej, amely a Hidasi-völgyben dúsan tenyészik.)

(Fentről le és balról jobbra: erdei szamóca, borbálafű, mogyorós hólyagfa virága, 
hagymás fogasír, erdei nefelejcs, piros mécsvirág, szagos müge, valamelyik boglárka, medvehagyma)

Emlékeimbe feledkezve kissé túlmentem a bolton, amellyel szemben kis bejáró vitt a tanyáig, de visszataláltam, és átvehettem a szép emléklapot és választhattam kitűzőt a készletből. Szerencsére a buszt és a ránk váró többieket gond nélkül megtaláltam, és egy kis levezető nyújtás és beszélgetés után, amint János is befutott, indultunk is hazafelé. 

A borongósra fordult idő - mely esőt azért nem eredményezett - tükröt vetett bennem is, olvasás helyett inkább befelé fordultam, míg Kaposvárra nem értünk. És nem, az idő nem gyógyít meg semmit...

Köszönet a szervezésért a Mecseki Kóborlóknak! Megyek jövőre is - talán az ötvenes távon...

Táv: 30 km, szint: 700 m, teljesített idő: 6 óra 50 perc

(Fotóalbum a szokott helyen, itt.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése