2017. január 22., vasárnap

Kincsesbánya 10.

Mínusz tizenkét fokban indultunk Kaposvárról Kincsesbányára tegnap hajnalban. A busz nehezen melegedett fel az egész éjszakai fagyban állástól, az ablakokat sokáig takarta az üvegháznyi jégvirág. Ahogy melegedett a levegő bent és kint, és amikor a nap is felkelt, már egyáltalán nem bántam a korai kelést. Szép napnak néztünk elébe.

Fehérvár közelében egy kicsit megszeppentünk - alig volt hó a földeken, és attól tartottunk, hogy az erdőben se lesz. Ahhoz képest, amit otthon megszoktunk, ez szinte semmi sem volt. De miután megtaláltuk az iskolát Kincsesbányán, regisztráltunk és a szokásos szerelvényigazítás után elindultunk, leküzdve az első, jeges métereket, az erdőben lágy hótakaró fogadott. No, nem olyan vastag, mint nálunk - bár az is néhány centire apadt a múlt hétvégi olvadás után -, de azért hótakaró. Az úton megfagyott pocsolyák nehezítették a haladást, de szerencsére mindig volt annyi hely az út szélén, hogy ki tudjuk kerülni őket.


A Szeg-hegyen annyira belemerültem magamba, hogy majdnem felmentem a csúcsra ahelyett, hogy elkanyarodtam volna balra. Még időben utánam szóltak, így egy napos, kopárabb hegyoldalra fordultam - a piros jelzés is erre vitt magas, magányos fák és csupasz bokrok között.
Valahol errefelé kezdtem elszakadni a többiektől, és mire megkerültem a Vontató-hegyet, és a Vaskapu-hegy északi oldalán befutottam az első ellenőrző pontra, már jó néhány percre lemaradtak tőlem. Itt, az ellenőrzőponton - ahol a pecsét mellé banán is járt - találkoztunk újra, megcsodáltuk a befagyott és - talán - rianással tarkított felületű fehérvárcsurgói víztárolót. Kicsit továbbhaladva, közvetlenül a vízparton, le is fotózkodtunk vele. Addigra magunk mögött hagytuk a meredek, tükörjéggel fedett aszfaltos szakaszt, mely az Üdülőtől vezetett vissza a piros jelzésre.


Hamarosan ismét műútra értem, és, hogy ne kelljen túl sokat azon gyalogolnom, inkább lehúzódtam az útszélre, a ropogós fűcsomókra. Jól is tettem, mert erre volt némi autóforgalom is, így megspóroltam magamnak az állandó, útról való letérést, amikor szembe jött valaki.

Az aszfaltot a Zseri Vadászházhoz vezető emelkedő bejáratánál cseréltem fel egy erdészeti műútra. Hosszú kaptató vitt egészen a szállásig, ahol forró teával várta a 2. ellenőrzőpont legénysége a túrázókat. Aki igényelte, meg is ebédelhetett - én csak elrágcsáltam egy zabszeletet, apasztottam a kulacsom tartalmát (forró tea!), és mentem is tovább (a szokásos fotók elkészítése után).


A kék négyzet egy erőteljes jobb kanyarral vezetett a Keresztes-hegy oldalában. Kellemes, kicsit vastagabb hóréteggel borított völgyben bandukoltam, mindössze egy futó került el, bizonyítva, hogy vannak még túrázók körülöttem. Az út mellett, annak szintjétől kissé magasabban, egy kereszt emelkedett a fák között. Felkapaszkodtam hozzá. A kis tisztáson néhány pad, egy tájékoztató tábla és a kereszt mellett egy oszlop állt - sajnos, valakik letépték róla az információs táblát, így - míg nem pótolják - rejtély marad az Erdei Szentély története...
Visszatértem az ösvényre, és nemsokára megérkeztem a Pisztrángos-tó melletti rétre. Itt nemcsak teljesítménytúrázókkal, hanem kirándulókkal is összeakadtam, miközben megkerültem a tavat, megcsodáltam a befagyott Gaja-patakot, és óvatoskodtam a jeges ösvényeken.

Az út nemsokára meredekebbé vált - egészen addig vezetett az ég felé, míg az Öreg-hegy tetejére nem értem. A kilátás megérte az izzasztó emelkedőt - bár párás volt a levegő, elláttam a Vértes felé.


A hegyről hamarosan - egy kis kanyargás után -, immár a piros sáv jelzésen gyalogolva, beértem a fehérvárcsurgói szőlőhegybe. Hétvégi házak között tértem át a kék sávra, majd a víztároló mellé kanyarodtam - ismét egy rövidebb aszfaltos szakasz következett. A nap olyan melegen tűzött, hogy levettem a sapkámat, és a kesztyűben izzadt a kezem. A víztároló mellett felmásztam a gátra, ahonnan jól ráláttam a tóra. A jeges felszínt érdekes képződmények tarkították - a már az Üdülőtől látott hosszú, rianásra emlékeztető sáv, rejtélyes körök, megfagyott hullámok. 
Gyönyörködés és fényképezés után, a szalagozást követve balra kanyarodtam a gát végén, ahonnan az egykori Károlyi-kastélyig kellett volna mennem. De megint elbámészkodtam kissé, és nem vettem észre, hogy a szalagok jobbra vezetnek tovább, a csatorna partján, így besétáltam a faluba, és egy előttem haladó - szintén figyelmetlen párt követve - a felső vége felől közelítettem meg a kastélyt és a parkot. De így legalább volt alkalmam látni a szépen felújított házakat és a kis, fatornyos templomot.


Már csak néhány száz méter választott el a kastély oldalában állomásozó pontőröktől, akik felhívták a figyelmünket arra, hogy alig fél óra múlva tárlatvezetésen vehetünk részt a kastélyban. Tétováztam néhány percig, hogy maradjak vagy menjek, végül a távozás mellett döntöttem. Hosszúnak tűnt a várakozással töltendő idő, és még kb. öt kilométer várt rám a célig. Búcsút mondtam a kastélynak, és - újra felfedezve a szalagokat - visszakanyarodtam az útra. (A későbbiek ismeretében akár várhattam volna is, a többiek csak fél órányira maradtak le mögöttem, és ők bezzeg nem hagyták ki a kastélyt - ha nem is járták végig a termeit, legalább megkóstolták a sörét...  :) )


Miután a kék sávot újra felváltotta a szalagozás, egy darabig a víztároló fölötti domboldalban vitt az út. Egy veszélyesebb szakaszon korláttal védik a kirándulót a lezuhanástól - engem pedig elbizonytalanított, hogy szemből is jött néhány túrázó. De szerencsére mögöttem többedszerre teljesítők érkeztek, akik megnyugtattak, hogy jó felé megyek, ez az egyetlen út visz a célba, csak menjek tovább.
A víztároló jegén vállalkozó szellemű emberkék korcsolyáztak, a közelből hangos zene szólt, és néhány autó ácsorgott a völgyzáró gát melletti parkolóban. Láthatóan szeretnek arrafelé szórakozni a környék fiataljai - annak ellenére, hogy a hely megközelítését nehezítette a lefagyott, rettentően csúszós út. Itt is inkább a padkán haladást választottam, és kis megszakításokkal egészen addig ott mentem, míg el nem jutottam a Kincsesbánya szélén az erdőbe kanyarodó szalagozásig.

Innen már csak néhány kanyar és pár száz méter várt rám, és megérkeztem az iskolához. Elnyervén teljesítésem jutalmát - a szép jelvényt és az emléklapot (mely bizonyítja, hogy részt vettem a jubileumi, tizedik Kincsesbánya teljesítménytúrán, melyet Bükiné Törő Ágnes emlékének ajánlottak), rátaláltam a "lányokra", akik a tíz kilométeres résztávon neveztek, és órák óta kornyadoztak az iskola folyosóján ránk, többiekre várva. (A jutalomvirslit kihagytam, akadtak mások, akiknek jólesett ez a célbeli juttatás.)

A várakozásból aztán nekem is kijutott, jó egy óra múlva futott be a csapat maradékja. Emléklapok átvétele, evés-ivás, és az ilyenkor szokásos, hazaútra való felkészülés után visszamásztunk a jól lehűlt buszba. A hazaúton egy előttünk az úton átszaladó vadmalac rázta fel a társaságot, "aki" velünk párhuzamosan rohanva végül bevette magát egy közeli erdőbe. Szerencsére nem követték mások...

Míg hazaértünk, el-elbóbiskoltam a visszamelegedett buszban, aztán ki-ki leszállt a szokásos megállójában. Mi is átültünk az autóba, amely - egy kis kalamajka után elindulva - hazavitt minket, négyünket is.
Szép időben, szép tájon gyalogolva jólesett ez a néhány kilométer. Nem panaszkodhattunk a 900 Ft-os nevezési díjért kapott juttatásokra, aránylag jó volt a jelzés is, bár néhány helyre elkelt volna még pár szalag. Ha legközelebb megyek, már nagyobb biztonsággal kanyarodom le itt-ott a járt útról...



Túratáv: 21,2 km, szint: 336 m, szintidőm: 4 óra 50 perc.

A fotóalbum linkje: itt. Kattints az első fotóra a nagy képekért és leírásokért!)





Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése