2016. október 29., szombat

Kerteltem

A természet nem csak az erdőt jelenti - legalábbis nekem. A természet ott él, buzog, csiripel és integet már a küszöbön is, és elénk jön, amint kitesszük a lábunkat a házból. Bevallom, nem bánom, ha a "házi természet" olyan, amilyennek szeretném. Azt legalább alakíthatom, ha az erdőt nem is...

Kihasználva a jó időt és a hosszú hétvégét - ami azért hasznos, mert az ember lánya pihentetheti a kertészkedéstől megroggyant, fájó tagjait -, ismét elzarándokoltunk a közeli kertészetbe, és beszereztünk még néhány svéd madárbirset meg örökzöld orbáncfüvet. És ha már ott voltunk, szert tettünk egy árpaérő körtefára is, hogy kiválthassuk az érésbe belefáradt és kiszáradásba fogott öregecske körtefánkat.
Az persze egy dolog, hogy megvesszük a növényt és hazacipeljük, el is kell ültetni! Aránylag könnyű feladat: az ember (gyereke) fog egy ásót, ás vele annyi gödröcskét, amennyi kell, aztán jól beletemetjük a növényt, persze nem egészen.No de ha rézsűbe kell ültetni, az már nem olyan egyszerű!
A lényeg ugyanaz, csakhogy ilyenkor a rézsű okozta meredekséggel is meg kell küzdeni. A kiásott göröngyök legurulnak, nem lehet mindet visszatemetni, az ember lánya folyvást le akar (dehogy akar!) csúszni a lejtőn, és állandóan egyensúlyozni kell, hogy ne guruljon le a kihuzigált és ledobált gyomok közé... A kis huligán nyüszög, hogy nem tudja megtartani a pucoktúrással teli vödröt - aminek tartalma a legurult göröngyöket hivatott pótolni -, a víz meg, amivel a végre-valahára elültetett madárbirseket akarjuk beöntözni, lefolyik...

No de nem adtuk fel, szívós kétórányi munkával elültettük a körtefát, a madárbirsek nagyját - maradt belőlük néhány holnapra is -, és most már csak szuggerálni kell őket, hogy gyorsan nőjenek, és ilyen szépen befedjék a marha meredek és magas rézsűnket, mint ezek itt:



Kivételesen nem fogok sopánkodni, ha elered az eső...

(Most ilyen a rézsűnk:




2016. október 10., hétfő

A gánti kövek meséje

Ködös reggelen vágtunk neki az útnak Gánt felé, hogy részt vehessünk a "Miről mesélnek a kövek?" fedőnevű teljesítménytúrán. Autópályát elkerülve, kissé talán lassabban, de biztosan értünk célba kora délelőtt, és némi kóválygás után meg is találtuk a gánti művelődési ház-iskola komplexumot, ahol leróttuk a nevezési díjat, és megkaptuk a teljesítéshez szükséges itinert. A csapat egyik fele a hosszabb távot választotta, ők azon nyomban útra is keltek, mi ketten vártunk egy kicsit, míg megérkezett a baráti társaság Fehérvárról.

Gántot az orvosi rendelő után hagytuk el, felkapaszkodtunk egy enyhe dombon, és sziklás talajon, sziklákkal tarkított hegyoldalak között ballagtunk tovább. Az erdő alig mutatott őszi színeket, a cserszömörce is épp csak vörösödni kezdett, és csak a nyírfák itt-ott felsárgálló ruhája jelezte, hogy hamarosan eltűnik a zöld a természetből.
Helyenként akadályugrókat megszégyenítő szökkenésekkel tudtunk magunk mögött egy-egy szélesre hízott pocsolyát vagy épp ragaszkodó kökénybokrok karmai közül szabadulva kerültük meg a sártengert. Az időre egy rossz szót sem mondhattunk: a nap sütött, a szél alig fújt, a lég langyos volt, ahogy októberhez illik is. Éppen túrázásra való idő volt.

Első állomásunk a Gánt határától nem messzire létesített Bauxitföldtani Park szélén várt minket, ahol egy kedves geológus elmesélte nekünk, milyen pech, hogy nem maradtak a fránya kőzetlemezek a helyükön, mert ha így tettek volna, ez a terület máig is az Egyenlítő közelében lenne, és ott szívhatnánk magunkba a napfényt... De mivel nem ez történt, a melegebb égtájakon keletkezett dolomit- és bauxitrétegeket megnézhetjük kicsit beljebb, az egykori bánya területén.
Nem kérettük magunkat, végigsétáltunk a következő állomásig vezető vörös ösvényen, meg-megállva, hogy lencsevégre kapjuk a szemközti, vörösben vagy sárgában játszó falakat.


A "gödör" fölötti magaslatról alaposan megcsodáltuk a Marsra hajazó tájat, és miközben újabb tudást szippantottunk magunkba a minket fogadó leányzó jóvoltából, megnyalogattuk a bauxitot, melynek íze enyhén a krétáéra emlékeztet. S hogy miért nyalogattuk? Hogy megtapasztalhassuk, hogyan vonja ki a vizet a nyálból, és tapasztja magát a nyelvünkre.
Olyan szerencsém volt, hogy találtam egy "mázas" bauxitdarabot, melynek felületén az erős hőhatására egy kis részen "megsült" a kőzet.


Nem hagyhattuk, hogy a látványt eltemesse fejletlen memóriánk, a biztonság kedvéért készítettünk még néhány fotót, aztán lesétáltunk a kupacok közé, és - többnyire - a kijárt ösvényeken, kőből kirakott üzenetek között jutottunk el a következő állomásig, ahol a megkövül csigákkal, kagylókkal és szinte láthatatlan egysejtűek nyomával köthettünk közelebbi ismeretséget.
Onnan már csak egy ugrás volt a vetődés, mely látványos ferdeségével támasztotta a szomszéd sziklafalat.


A természet jól halad a terület visszafoglalásával, kisebb-nagyobb facsoportok, bokrosok húzódnak a bauxitos börcök között, hosszú szálú fű burjánzik a mélyedések alján.


Ugyanazon az úton, amelyen bejutottunk a tanösvényre, ki is találtunk belőle, hogy a bejáratnál található bányamúzeum termeit is meglátogathassuk. Fiúknak talán izgalmasabb a téma, mint nekünk, lányos csapatnak, de azért jókislányosan végigvizslattunk mindent.

Rövid ebédszünet után, ismét átvágva az országúton, rákanyarodtunk a kék háromszög jelzésre, és ezen araszoltunk egészen Gántig. Végre egy kis emelkedő is utunkba akadt, hogy meglegyen az a papíron jelzett 150 méter szint is...
Az Anger-rétnél még vetettünk egy-két pillantást a felhagyott külszíni fejtésre az egyik oldalon, az egyenesre gyalult dombtetőre a másikon, majd tölgyesben folytattuk az utat a falu fölötti emlékhelyig.

Természetesen nem tagadtam meg magam, és az élettelen természet mellett a száraz földön szanaszét kúszó levélcsillagokat ugyanúgy megörökítettem, ahol a tölgylevelek között megbúvó gubacsot, az ördögszem szirmai között alvó katicákat, az utolsó langyos napokon kinyílt harangvirágokat...


A Meleges tetejéről gyönyörű kilátás tárult elénk nyugat felé, amit csak az időközben megérkezett esőfelhők árnyékoltak be némiképp.


A Kitelepítési és Bauxitbányászati Emlékhely (hogy lehetne ezt értelmesen rövidíteni?) mellett a bányászat történetéről hallhattunk néhány mondatot, majd leereszkedtünk a faluba, hogy a célban átvegyük a lelkes geotúrázónak járó jelvényt, és - aki akarta - megkóstolhattuk minden turista kedvencét, a zsírosdeszkát hagymával...

Köszönet a lelkes szervezőknek, akiknek jelentős mennyiségű információt sikerült ebbe a 10 kilométerbe szuszakolniuk, és köszönet a szalagozásért, ami nélkül egyes helyeken lehet, hogy letértünk volna a vörös útról...
Ha lesz még mesélős köves túra, megyünk!

(Az album többi képéért kattint ide!)