2016. július 10., vasárnap

Ságvári Löszölő

Borongós időben indultunk Ságvárra tegnap reggel, és ugyanilyen ég alatt ért minket a megérkezés. A ságvári iskola udvarán sürgő-forgó szervezőktől - miután eldöntöttük, hogy a tizennégy fős csapatból ki melyik távon indul - megkaptuk az igazolófüzetet a tudnivalókkal, és hamarosan neki is vágtunk a - négyőnk részéről - 35 kilométeres túrának.
Már az első percek kalandosan teltek, mert néhány tévesen bevett kanyar után - értsd: nem arra indultunk, amerre kellett volna - a falu szélén, rádöbbentünk, hogy nem erre van az arra, tehát visszafordultunk a falu felé, és hamarosan megláttuk magunk előtt a korábban magunk mögött hagyott túratársakat... 
Az út hamarosan egy szurdokban vezetett tovább, miután jobbról elhagytuk a gondosan bekerített horgásztavat. Jobb kézről, a szurdok másik oldalán magas löszfal emelkedik, benne kis pincét fedeztünk fel. 


Hogy ne szokjuk meg a kényelmes, domboldali ösvényt, az út meredekre váltott, és jó szolgálatot tett a felfelé kapaszkodásban a fákra rögzített kötél. Fent száraz, poros útra értünk, amely megőrizte az előttünk járók lábnyomát. Meglepetésünkre egy telken jól rögzített hajót vettünk észre - valaki hétvégi ház helyett hurcolhatta fel a hegyre...
Innen már nem volt messze az első ellenőrzőpont, ahová löszfalak között kanyarogva ért ki az út. Az erdő szélén üldögélő lányok társául szegődött néhány kiskecske, akiket megcsodálva szusszantunk egyet, majd az erdőbe betérve, szalagozással vezetve folytattuk az utat.
A kellemes erdőből kiérve, a Jaba-patak völgyében elterülő széles réten kellett átkelnünk. A patak partján dúsan virágzott az orvosi kecskeruta, és egy virágon szöszölő rózsabogarat is sikerült lencsevégre kapnom, bár a szél minden megtett, hogy ez ne jöjjön össze...

Orvosi kecskeruta

A patakon átkelve rátértünk a sárga barlang jelzésre, és nemsokára újra felfelé kapaszkodtunk, lejtős oldalban mászva közelítettük meg a következő ellenőrzőpontot a Betyár-barlangnál. Pecsételés után megvártam, míg kijön a barlangból az előző, lámpával rendelkező versenyző, majd magam is bemásztam az alacsony járatba.
Az egykori betyárbarlang "szobái" maguk sem túl magasak, az őket összekötő folyosókban pedig helyenként csak négykézláb vagy nagyon lehajolva lehet közlekedni. A kifelé vezető néhány métert én sem úsztam meg négykézlábazás nélkül...

Méretkülönbségek

Ezután a domb tetejéig várt ránk még egy kis emelkedő, amit kipihenhettünk a következő, vízszintes szakaszon. A kellemes ösvényen gyalogolva nyomát láttuk a helyi vadgazdálkodásnak is: egy elszáradt fa törzséből ötletes nyalósó-kihelyező objektumot készítettek a vadászok. 
Ahhoz, hogy a következő pontot elérjük, le kellett térnünk a piros kereszt jelzésről a sárgára, de nem bántuk meg - a pontőrök hűs szódavízzel és hagyományos zsírosdeszkával vártak mindenkit. 
Utunk folytatásához vissza kellett térnünk a piros keresztre, amely ismét löszfalak közé vezetett minket - nem véletlenül hívják a túrát Löszölőnek, ugyebár... Amint elértünk egy útelágazásban álló keresztet - meg az útvonalon kihelyezett útjelző táblák egyikét -, letértünk a sárga sávra, és ezen ballagtunk - na jó, igyekeztünk - egészen a következő ellenőrzőpontig, a Nyim-patak völgyébe.
A jó turista persze nem csak a jelzéseket figyeli a fák törzsén, esetenként pedig a szalagokat vizslatja aggódva, hanem a lába elé is néz. Aki pedig lát is, nemcsak néz, az észreveszi a porban gubbasztó szarvasbogarat, néhány szakasszal később pedig a "női" megfelelőjét is, amit unottan araszol tova.
Az erdőszélben gyalogolva a tücskök-bogarak mellett a virágzó természet jeles példányait is szemrevételezi az ember. Dúsan nyílt az orbáncfű - az élelmesebbek meg is szedtek egy-egy zacskót maguknak belőle -, kedvencem, a kis ezerjófű, és a bogarak buzgón látogatták a harangvirág bókoló fejét és a szurokfű útra hajló ágait is.


A következő dombra felmászva nemsokára ismét kiértünk az erdőből, és a szépen érő búzatábla mellett elhaladva kiértünk egy tágas völgybe, majd hamarosan északnak kanyarodva, kerítés mellett tempózva jutottunk vissza az erdőbe.




Innen az egykori földvár, a Kási-vár maradványaiig újra élvezhettük az erdő hűvösét. 
A sáncok mellett tábort vert pontőröktől megkaptuk a következő pecsétet, körülnéztük-fényképeztük a maradványokat, és ismét szalagozott szakaszon ereszkedtünk le a völgybe. Ösvény nem volt, úgyszólván szalagtól szalagig haladtunk előre, kerülgetve a letört faágakat, növekvő cserjéket.
(A sáncok mellett felállított tájékoztatótáblát kicsit megmosolyogtam: Nyim helyett Nyámnak jelöli a helyszínt.)


Kellemes séta után értünk vissza az előző ellenőrzőponthoz, amely mellett átvágtunk a piros sáv jelzésre, és megkezdtük a kapaszkodást a következő dombra. A száraz patakmeder mellett haladva kidőlt, talán harkályok által kivájt fatörzset vettem észre, később békalencsével benőtt pocsolya terjengett egy völgyecske végében.


A szép szakasznak csak addig örülhettünk, míg ki nem értünk az erdőből, és ismét át nem váltottunk egy száraz, legelőn át vezető útra. A nap ekkorra már mind a nyolc ágával sütött, én pedig elméláztam azon, miért is hagytam otthon a szalmakalapot...
Alacsony löszfalak között jutottunk el a Flóra-hegyre, ahol a geodéziai torony árnyékéban pecséttel és frissítővel vártak minket. Itt értük el túránknak körülbelül a felét. 
A toronyba csak bajosan lehetett feljutni, veszélyes voltára a falra festett intelem is figyelmeztetett - meg a pontőrök -, de volt, akit ez nem zavart. Mi inkább a kilátásban gyönyörködtünk, hiszen a Balatont nagyon jól lehetett látni a hegytetőről.


A következő szakaszon újra hiányoltuk az erdőt és az árnyékot. Nem bántuk volna, ha a néha előúszó felhőket valaki a nap elé ragasztja... Lulla előtt, az egyetlen árnyas szakaszon néhány elhagyott ház áll az erdőben, csakúgy, mint szépen felújított, gondozott társuk.

A leghosszabb pihenőt talán Lullán tartottuk. A falu szélén gólya vadászott ebédre, lovak ropogtatták a szénát, igen kevés érdeklődést tanúsítva irántunk. Lekanyarodtunk a tájházhoz, ahol egyebek mellett hideg dinnyével vártak minket, amit nem haboztunk elfogyasztani. A kiállítás megszemlélése után - melyhez egy épp ott munkálkodó helyi "idegenvezetőtől" kaptunk háttérinformációt - ismét hátunkra vettünk a zsákunkat, és nekivágtunk a böre-vári ellenőrzőpontig tartó szakasznak.
Amivel nem is lett volna sok bajunk, főleg, miután leküzdöttük a kezdeti napsütéses kilométereket, és az erdőszélen rátértünk a sárga L jelzésre. No de az az utolsó néhány méter, amit a hegytetőig kellett megmásznunk! Látjátok ezt az ötven méternyi, de szinte függőleges szakaszt itt? Na, hát ez volt a túra legnehezebb része. Csak a következő lépésre figyelve, lassan kapaszkodtunk fel a gerincre, ahonnan kis séta után értük el a pontot. 


Utána lefelé sem volt piskóta a haladás, akadt, akinek ez csak a hátsóján csúszva tűnt biztonságosnak. Mi inkább a porhanyósabb talajú, ösvény menti erdőrészt választottuk, és fűbe-fába kapaszkodva araszoltunk le, míg el nem értünk egy lankásabb részt. Meg az aszfaltozott utat, amelyen jó hosszan gyalogolva jutottunk el a Bögöcse aljába, amelyet megmászva körpanorámán csodálkozhattunk a szomszédos dombokra.
A dombtetőn pedig, napernyő alatt hűsölve vártak pontőreink, azzal vigasztalva hőségtől és dombmászástól tikkadt versenyzőiket, hogy már csak egy ellenőrzőpont és néhány kilométer van hátra a célig.
Nem hagytam ki a dombtető száraz füve között hajladozó bunkós hagymát sem a lefényképezendő flórából, aztán uzsgyi, a többiek után! Bár olyan nagyon nem kellett rohannom, mert a kezdeti lendület ekkorra már kissé megtört, hála a remek időnek és a sok emelkedőnek...

A Bújó-liknál - ahová vadcsapáson, lejtőn leereszkedve, majd a széles völgyön átjutva, ismét felfelé kaptatva jutottunk el - borral és kaláccsal vártak mindenkit. Aki megkóstolta, azt mondta, jó volt. Aki meg nem iszik, az szódát hörpölt...

A környék újabb nevezetességéhez értünk el a túra végére: a Bújó-likhoz, melyet a tájékoztató tábla szerint a XIX. században ástak a helyiek.

Az utolsó löszfalak között végigbandukolva hamarosan beértünk a faluba, és a célban mindenki megkapta a teljesítése számához passzoló jelvényét és oklevelét. S mivel az idei volt a 10. a Löszölő-túrák sorában, minden résztvevőnek emléklappal kedveskedtek a szervezők.

Azt kell mondjam, igazán jól megszervezett túra volt, részletes útvonal-ismertetővel - amely helyenként kissé túlságosan, zavaróan bő lére sikerült, de jól használható volt -, bőséges juttatásokkal, és legfőképp kedves, mosolygós szervezőkkel, pontőrökkel. Ha majd elfelejtem azt az emelkedőt, talán megyek jövőre is...

Az utazás szervezéséért köszönet Balázsnak.

(Az album képeiért ide kattints!)

5 megjegyzés:

  1. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Megnéztem a hivatkozást, tök jó! Visszarakod? (Nekem nem volt ma erőm plusz infókat keresni...)

      Törlés