2016. március 14., hétfő

Hubertustól Hubertusig

Tegnapra jósoltak esőt, szelet, egy szelet napsütést is - igazuk lett.Valamennyi időjárási elemet kiélvezhettük a kis baráti-családi kirándulásunkon.
  Ha már hosszú hétvége, legalább egy-két napját töltsük kirándulással! Ki az erdőbe, fák közé, avarba-sárba! Nosza, fel is kerekedtünk, elautóztunk Kisvaszarba, hogy az annak idején lemondott részvételünket a soros Mecseki Zöldtúrán most pótoljuk.

Fogalmunk se volt, hogy nyitva találjuk-e a Zöldtúra pecsételőpontjául is szolgáló Hubertus kocsmát, de reménykedtünk. Kis falu, kis kocsma. És lőn, nyitva! Amint leparkoltunk mellette, be is tódultunk a szépen rendben tartott épületbe, mind az öten, amivel meg is töltöttük azt. Egy kis reggeli frissítés, pecsétek elhelyezése az igazolófüzeteken, és nekiindultunk az ösvénynek.
Az első, alig több mint egy kilométeren a zöld sáv és a piros kereszt karöltve haladt a még csupasz fák és bokrok, egész utat elfoglaló pocsolyák mellett. Ez utóbbiakat egészen az út szélére húzódva, félig a bozótosban haladva sikerült elkerülnünk. A szürkeséget szerencsésen oldották a tavasz fehér, sárga és kék virágai, amelyekből egy-egy csokrot - természetesen - le is kellett fotózni (nincs két egyforma ibolya, szellőrózsa, meténg, stb...).


A falu határában még áll egy ablakokkal teletűzdelt fal, néhány épület alapja is látható - ezek talán egy hajdani laktanya romjai lehetnek. Anno erre jöttünk, csak a másik irányból a "Hat torony" túrán...

Amint elhagytuk a piros keresztet, máris nekiláthattunk hegyet mászni, bár a "hegy" erős kifejezés a falut délről ölelő dombokra, hiszen a legmagasabb, általunk érintett pont is csak 284 méter volt - a hegyek pedig, ugyebár, 300 méternél kezdődnek...
A Vas Mihály-hegyre felérve megpihentünk egy gyönyörű, terebélyes fa (tölgy?) alá telepített padpár mellett, aztán nekivágtunk egy hosszú, nagyjából egy szintben haladó szakasznak, mely a Hosszú-erdőn vezeti keresztül a turistát.

Egy széles, ki tudja, miféle állatok által kilyuggalt horhóson kaptatva körülkerített szántó mellé értünk, ahol több ölnyi fák hevertek egymáson - a fiúk azonnal neki is láttak kiszámolni, hány télre lenne elegendő tüzelőnek a sok fa... De hát, mély sajnálatunkra, nem ránk vártak. 

A nap egy kicsit előbújt, épp csak, hogy megmutassa magát, aztán ismét felhők mögé rejtőzött, amikből apró szemekben csöpörögni is kezdett az eső. Kicsit csöpörgött, aztán elállt, helyette viszont feltámadt a szél, mely a domb keleti oldalán kivágott erdők miatt alaposan ki is fújt minket.


Itt-ott favágók törték meg a csendet, gépek által felszabdalt utakon küzdöttük magunkat előre a hol sárosabb, hol szárazabb talajon. A "Jó szerencsét" vadászháznál ismét pihenőt tartottunk, noha a tempónk korántsem volt halálos, ráértünk, nem kergetett a tatár...


Mivel nem szándékoztunk lemenni Mecsekpölöskéig, az erdőből kiérve, a Gyertyános sarkánál - mely előtt az útról elláttunk egészen a tévétoronyig - lekanyarodtunk a Bikkági-völgy felé, hogy megkeressük a Tibor-Gábor-forrást, mely a térkép szerint alig egy kilométerre csobogott alattunk. Avarral borított, kellemes úton gyalogoltunk lefelé, majd - miután szedtünk egy kis medvehagymát az ebéd mellé - letértünk az útról egy kis ösvényre, melynek végén a forrást reméltük elérni. Na, ez az, ami nem jött össze. Az ösvény kanyargott, hol összeszűkült, hol kiszélesedett, helyenként alig volt járható, de semmiféle forráshoz nem vezetett. Végül elértünk egy kocsiutat, melynek iránya pont megfelelőnek tűnt, és lekanyarodtunk rajta a patak felé. Feladtuk a forrás keresgélését, inkább leültünk a patak mellett, ahol - ameddig a szem ellátott - sűrűn nőtt a medvehagyma. Még jó, hogy hoztunk magunkkal...
Ebéd közben kissé jobban megeredt az eső, de az esőköpenyeket nem kellett elővennünk. Inkább felcímkéztük az összes vadvirágot, amely a völgyben nyílt, az elvirágzóban lévő hunyortól a korán nyílt bókoló fogasírig, aztán felcihelődtünk és visszamentünk a szekérútra, hogy azon sétáljunk be Kisvaszarra - úgy három-négy kilométer múlva...


Gy. a kényelmes út helyett az erdő mélyét választotta - szerencsénkre, mert megtalálta a forrást, mely várakozásunkkal ellentétben, egy kicsit odébb csobogott, szinte az út szélén, de a lejtőtől eltakarva. Ráadásul - szintén a térképpel ellentétben - nem is Tibor-Gábor forrás, hanem - ahogy a rávésett felirat mutatja - Tibi-Gábor kút a becsületes neve. Némi körbejárás és fényképezkedés után visszakapaszkodtunk az útra, és egy kellemes, széles réten átvágva - bagolyhuhogástól kísérve - elértük a hidat, mely kivezetett a műútra.


Lagymatag forgalom mellett, megcsodálva - csak kívülről - az egykori Esterházy-kastély szépen felújított épületét és kellemes parkját, be is értünk a falu keleti végére, ahol ismét ránk talált a zöld sáv jelzés, hiszen innen kanyarodik Kisbattyán felé. Már csak a falun kellett végigsétálnunk, felidézve rég volt ellenőrzőpontok emlékét (megint a Hat torony, hát persze!), hogy elérjük az autót, és az időközben bezárt kocsmát. Némi adminisztráció után, újra szemerkélő esőben indultunk hazafelé, egy kellemesen eltöltött fél nap, a tüdőnket megtöltő friss levegő és a fényképezőgépben elraktározott tavasz emlékeivel.

(A teljes fotóalbumot itt nézheted meg.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése