2016. december 30., péntek

Újra Mecsek

Tegnapelőtt ismét a Mecsekben jártam, de rendhagyó módon nem ide írok róla bejegyzést. Ha kíváncsi vagy rá, merre kalandoztam, mit láttam, nézd meg a facebookos oldalamon:

Erdőkerülő a Facebookon


2016. december 17., szombat

(Pécs)Közeli Helyeken

Ó, azok a deres fák és bokrok! A befagyott patak, a tavak. A feketerigók a város szélén. A kacsák a tó jegén. És az a csípős hideg...

Közeli helyekre utaztunk ma. A pécsieknek közeli. Nekünk busz kellett hozzá. Hajnali mínusz ötben indultunk, és nagyjából ezt a hőmérsékletet tartotta az időjárás egész nap. Nem izzadtam ki.

A Malomvölgyi parkerdőről eddig még csak nem is hallottam. Ha mégis, az információ csak súrolta a tudatom felszínét, mert újként üdvözöltem, amikor szóba került, hogy oda megyünk túrázni. Pécstől délre fekszik a terület, így szerencsére nem kellett átvergődnünk a fél városon, hogy odaérjünk. A Malomvölgyi úti Kocogó kocsma mellett felállított asztalkánál fogadtak minket a rendezők, befagyott tollakkal és meleg szívvel. Míg a társaság nagyobbik fele betért frissíteni az "egységbe", mi elindultunk a kökényesi elágazó felé. Hozzánk csapódott egy helybeli hölgy is, aki nagyjából az út feléig kísért minket.

A táj ködbe veszett. Hamarosan a reményünk is, hogy messzebbre ellássunk, a napnak esze ágában se volt kibújni a felhők mögül. Csak a deres növényzetben gyönyörködhettünk, ha épp nem azt vizslattuk, merre kell menni. Jelzetlen környéken jártunk, a sávok, keresztek és négyzetek - bármilyen színben - messze elkerülik ezt a vidéket. Szerencsére a startnál kapott leírás elég részletes volt, így akkor is megtaláltuk a helyes utat - két eltévedés ellenére is -, amikor a szalagozás bizony, hagyott kívánnivalót maga után...

A városszéli csemetéskert után jól megfagyott göröngyökön gyalogoltunk végig, míg el nem értük az erdőbe nyíló ösvényt. Fától fáig haladtunk, a jelzést követve, mert itt még valódi ösvény se volt. Elvarázsolt erdő elvarázsolt, fehér fákkal - egészen egy tisztásig, ahol pont a rossz irányba fordultunk. Tettünk egy kis kört, mire visszaértünk a hajdani kis kőfejtőhöz, ahol hálózsákba burkolózva várt ránk az ellenőrzőpont személyzete. A domboldalba ékelt, szűk ösvényre visszakanyarodva folytattuk az utat a Casanova büféig, amely a parkerdő bejáratánál várta a fázós túrázókat. 
Mellettünk, a rét ködbe vesző túlsó végén fakitermelés folyt, az úton felkapaszkodó traktor mindent beleadva vonszolta felfelé a rákötözött rönköket - míg a sodrony meg nem adta magát, és a fahalom le nem gurult az útra. Szerencsére még nem értük utol, így megúsztuk a közelebbi ismeretséget a tüzelőnek valóval...


A parkerdő csendesnek és kihaltnak tűnt, még a bejárattól mellettünk futó patak is jégbe dermedt. Átkeltünk a hosszan ívelt hídon, aztán kicsit korán akartunk felmászni a hegyre, de még időben észrevettük, hogy a fehér kápolna nem látszik sehol, és visszaereszkedtünk a tópartra. 
Jobbról a csendes víz, balról az erdővel borított domboldal kísérte utunkat a játszótérig, ahol végre ismét lengeni láttuk az elveszett szalagozást. 

Az Erdei Kápolnához meredek, helyenként csúszós ösvényen kapaszkodtunk fel - végre megéreztünk valamit abból a 300 méter szintből, amit az útra beígértek... A kápolna kivert ablakokkal, szomorúan fogadott a dombtetőn. Rácsos ajtaja mögött falevelekkel befújt, majdnem üres tér tátongott. Az előtte elterülő kis téren valaha állt még valami - legalábbis erre utalnak a sehová se vezető lépcsőfokok és a lebetonozott terület.


A Bagolyvári kilátót nem egészen az "előírt" útvonalon közelítettük meg, valahogy egy szál szalagot se találtunk az után, amely az elágazásnál lengedezett... A lényeg, hogy menetlevelünket ellátták a megfelelő aláírással, kicsit megpihentünk egy fél pohár tea erejéig, és már mentünk is tovább, vissza a tavak mellé.

A tavak... A tórendszer északi tagja, a Kökényesi-tó már félig a hátunk mögött volt, a Málomi-tavat a rajta pihenő kacsák sora tette érdekessé. A félig befagyott vízfelületen pihenő madarak sormintaként választották el egymástól a fagyos és a félig még folyékony részeket. 


A tó északi végén átkeltünk a gáton, és a keleti oldalon végiggyalogolva - útba ejtve az ötödik ellenőrzőpontot - jutottunk el az élesen domboldalra kanyarodó, szélesebb ösvényig, melyen a Zsíros-dombi kilátóhoz értünk. Útközben összetalálkoztunk a csapat (elvileg mögöttünk lévő) másik felével, akik - meglepetésszerűen - szemből érkeztek, kissé szabadabban kezelve az útvonalat...

A kilátó után még érintettünk - megint - egy sorompót (az útvonalon ez volt a harmadik, masszív, vasból készült alkotmány), és hamarosan kiértünk a dombtetőre, az utolsó, ember nélküli ellenőrzőponthoz. A helyes kis, talpat formázó lyukasztóval nyomtunk igazolást a rajtlapunkra, és nemsokára elértük (a kerékpárútra kanyarodva) az előbb Péterpusztára, onnan Pécsre vezető aszfaltutat.


Innen már csak percek kérdése volt, hogy visszajussunk az asztal mellett didergő rendezőkhöz, átvegyük a jelvényt és a szaloncukrot. Eltöltöttünk egy kis időt a szomszédos vendéglőben - melegedés és várakozás címén -, és mire végeztünk a kapucsínóval és borral (ki mivel), lassan megérkeztek a többiek is. 

A délután közepén már ismét hazai földet taposott a lábunk - egy kis decathlonos betérő után -, és egymásnak kellemes ünnepeket kívánva búcsúztattuk a mai napot. 

Túratáv: 17,4 km, szint: 300 m, teljesítve: 4 óra 15 perc alatt.

Fotóalbum: ide kattints!







2016. november 22., kedd

Kőről-kőre, fáról-fára...

Az úgy volt, hogy eltaláltam a számokat a telefonon, ezért időben felserkentem vasárnap reggel, legott tenni-venni kezdtem, és még a buszt se késtem le hajnali fél 5-kor. Így hát a többiekkel együtt beszállhattam Feri (bácsi) háta mögé a kisbuszba, és némileg zombiszerű állapotban átéltem azt a pár órát, míg Bakonybélbe értünk.

Már sütött a nap, a levegőn érződött, hogy nem fogunk fázni, és a vendéglőben indító rendező is igen kedvesen fogadott minket (is). Minden arra mutatott, hogy eredményes, szép napnak nézünk elébe - eme reményünk be is igazolódott. Egészen addig voltunk optimisták, míg meg nem láttuk az első, erdőben vezető szélesebb utat, melyen "faltól-falig" hullámzott a sár. Na, már csak ez hiányzott! - sóhajtottam gondolatban, és igyekeztem minél inkább lehúzódni az út szélére, ahol még fázott az avarral borított fű, és orvul meglapult néhány pocsolya...
Az út némely szakaszán szalagokat kellett lesnünk - ezt mindjárt az első néhány kilométeren gyakoroltuk is. A rendező buzgalmának köszönhetően jóval a térképen jelzett hely előtt feltűntek a faágakra aggatott piros-fehér jelzések, kis keveredést okozva a "hol is van az Árpád-kút?" - kérdéskörben. No de azért találták fel a mobiltelefont, hogy ilyen esetekben használjuk - amit Kockás meg is tett, és megnyugodva csúszkálhattunk tovább a sártól síkos ösvényen.

Mentünk biz' mi árkon-bokron, kidőlt fákon, csúszós köveken keresztül, úgyszólván egy szuszra a Kertes-kő szurdokig. Hol elhagytuk, hol bevártuk egymást, előbb a piros kereszt, majd a zöld háromszög jelzést követve. Ez utóbbi valami magaslat árnyát vetette előre - és valóban, el se kerülhettük az Oltár-kő magasát.



No de addig még megküzdöttünk a szűk, hegyoldalba vájt ösvényre dőlt fákkal, hol átlépve, hol átmászva rajtuk, fejet behúz-lábat roggyant testtartásban. És hogy a napi tréfa is meglegyen, az Oltár-kőtől vissza kellett ereszkednünk a völgybe, miután felírtuk a rajtlapra a kódot... (Merthogy ellenőrző pont volt, ellenőrző személyzet nem: fákra kifüggesztett papírlapokról olvastuk le a helyhez tartozó számsort. amivel igazoltuk, hogy ott jártunk. Minden szempontból önellátó túra volt.)



A szurdok elején végigasszisztáltuk, ahogy Gizink átvergődik a patak egyik oldaláról a másikra, aztán szedtük a lábunkat tovább. A csapat nagyjából itt vált kétfelé: voltunk mi ketten meg voltak a többiek. Akik lassabban jöttek.
Ami igaz, az igaz: ez a túra nekünk se a rohanásról szólt. A hegyek-völgyek, mohos sziklák, vöröslő avarú erdők kanyargós ösvényeikkel jobbnál jobb fotós témát szolgáltattak. Ha az aljnövényzet már nem is burjánzott, nem találkoztunk színes szirmú virágokkal, azért nem hiába vittem magammal a kis gépemet...



Szent-kút felé menet tettünk még néhány métert a túratávba. A jól jelzett útvonalon itt volt az egyik kritikus pont, ahol nem ártott volna nagyobb hangsúlyt fektetni a szalagozásra: aki nem ismerős a környéken - mint mi -, simán továbbment a Csúcs-hegyen a zöld sávon, ahelyett, hogy egy éles kanyarral lefordult volna a piros keresztre. No de a gyakorlott túrázó, ha sokáig nem lát jelzést, visszafordul. Mi is ezt tettük, és hamarosan már a szent-kúti kápolnát és szépen karbantartott környékét csodálhattuk. (Út közben egyszer csak szembejött velünk a helyi Rumcájsz, de Mankát nem láttuk sehol...)



Nyugalmas szakasz következett. A Szömörke-völgyön át jutottunk el a Hegyes-kőig, majd onnan egy rettentő sáros, enyhén emelkedő ösvényen át, helyenként szederindával és gazzal sűrűn benőtt, bozótosabb részeken átverekedve magunkat, értünk a Szökrényes-kő alá. 



Innen meredeken felfelé vitt az utunk - meg a szalagozás -, és csak egy egészen kicsit keveredtünk tévútra, amikor az Augusztintanya felé gyalogoltunk. No de csak odataláltunk - útközben néztük, hogyan jön le a kis, szürke macsek a körtefáról (de persze nem jött le, míg ott voltunk) -, és bélyegzés után, pihenőt se tartva fordultunk kelet felé a sárga sávon. Ezen ballagtunk végig, a Ráktanya érintésével (amely sajnos eléggé lepusztult, senki sem gondozza) a csodaszép Dornyay Béla Emlékúton át - vastag avarral borított bükkösben - visszakanyarodtunk a Hegyes-kő felé. Onnan már ismerős tájon vezetett az út Szent-kútig.

Bakonybél déli határában jártunk már, a nap olyan erősen sütött, hogy le kellett vennem a kabátot. Szemből az 50 km-es távon "versenyzők" jöttek, patyolat bakancsban - mi pedig topogva vonszoltuk sárral összekent, koloncos (legyezőfű helyett) lábbelinket, alig várva, hogy a célban megtisztogathassuk kicsit...

A vendéglőben aztán átvettük a jól megérdemelt emléklapot a helyre kis jelvénnyel, és bőven volt időnk pihenni, míg a csapat másik fele is befutott. Aki akart, meg is ebédelhetett, én magam inkább kapucsínóra költöttem a juttatásként kapott "kupont".

A két említett kritikus helytől eltekintve jól jelzett úton jártuk végig a távot, és ha a sár miatt nem lassulunk le, ha nem kell annyi kidőlt fával megküzdeni, bizonyára gyorsabbak is lehettünk volna. De ez a nap nem a sebességről szólt: szívesebben csodáltam és fotóztam a szurdokot, a hegyeket, a sziklákat, a fákat, az erdőt, lélegeztem mélyeket a langyos levegőből.
Ki tudja, meddig tart ez az őszi-tél eleji tavasz, töltsük fel a D-vitamin készleteket, amíg van rá lehetőség!



Kieg.: Mivel egyesek kételkednek abban, hogy valóban felmásztam az Oltár-kőhöz, kiegészítem még néhány szóval a beszámolót. Ezen a túrán most vettem részt először, fogalmam se volt az útvonalról, így azt sem tudtam előre, hogy az említett ellenőrzőponttól vissza kell jönni a "főútvonalra". Fent, a hegytetőn, a térképet böngészve vettük észre, hogy nem balra vagy előre kell továbbmenni - amerre ösvények vezettek -, hanem bizony visszafelé, le a lejtőn. Mivel pedig gyalogolni mentünk és nem nyavalyogni, netán csalni, óvatosan leereszkedtünk az első néhány meredekebb méteren, aztán a lankásabb, de keskeny, csúszós ösvényen - vigyázva arra, hogy ne induljunk meg oldalra, a partoldal felé - visszatértünk a patakhoz. Tudom, hogy voltak, akik kihagyták az Oltár-kőt, de aki ismer, az tudja, hogy inkább megyek két kilométerrel többet, mint eggyel kevesebbet - akármilyen is a terep...

(Kész az album a képekkel: itt)

Túratáv: 22,7 km, szint: 586 m, teljesítési idő: 5 óra 40 perc






2016. november 7., hétfő

"Virtuális" erdei séta

Elkészítettem életem első videóját a szombati túrán felvett kis egypercesekből. Mondjuk, olyan is lett. Keresnem kell egy másik programot, amelyik nem rakja fel magát levehetetlen felhívásnak a képernyő aljára... No és azt se bánnám, ha a youtube-ra való feltöltéssel nem romlana a kép minősége. De azért elsőnek megteszi. Itt tudjátok megnézni:



Kellemes "gyaloglást"! :)

2016. november 6., vasárnap

Füredi Ősz - sok cserszömörcével

Úgy kezdődött, hogy elaludtam. Nem is, úgy kezdődött, hogy rosszul állítottam be az órát. Ezért aztán a buszos napkezdésből autós napkezdés lett - még jó, hogy a családi sofőr itthon volt. Neki köszönhetően tudtam csatlakozni a csapat két tagjához, akikkel együtt szálltunk be a buszba, majd a maradék kilenc embert is összeszedve, nekivágtunk az utazásnak Balatonfüred felé.
Korán értünk oda, a versenyzőket még nem indították el. Mivel néhányan előneveztünk - Panninak hála -, várnunk kellett, aztán nyolc után valamivel végre útra kelhettünk.

A piros sávon még együtt ballagott a csapat, aztán a Péter-hegyre vezető emelkedőn kicsit szétszakadtunk. Még jó, hogy csak a sor, és nem a tüdőnk, amit azért a kellemes "kis" emelkedő eléggé igénybe vett...


A hegytetőre már magamban értem fel, és innentől a túra végéig egyedül mentem. Néha találkoztam másokkal, néhányukkal szorgalmasan kerülgettük egymást, de alapvetően egyedül voltam (meg azzal, akinek már csak gondolatban foghattam a kezét...). Nem győztem csodálni a mindenütt jelenlévő magasabb-alacsonyabb cserszömörcebokrokat - melyeket eleinte fel sem ismertem, hisz nem gondoltam, hogy ilyen mennyiségben és méretben burjánzik a Balaton-felvidéken. De nagyon örültem nekik, hiszen a lassan szürkébe hajló őszi tájat erőteljesen feldobták vöröses foltjaikkal.

A Péter-hegyet követő aránylag vízszintes terepen kipihentem magam, aztán a szalagozást követve lecsorogtam a Kereszt-hegy felé, míg el nem értem a Vadasparkot, aminek létezéséről addig halvány fogalmam se volt. Hiába, így jár, aki nem készül fel előre az útvonalból! A gyönyörű, fiatal dámok, a vicces muflonok látványa mosolygásra késztetett. Innen ismét emelkedett a terep, hogy aztán kényelmesen legurulhassak a Koloska-völgybe, amely szép, sárga színeivel és erdei tornapályájával gyönyörködteti és edzi (már ha ki is próbálja) az arra kirándulót. A völgy túlsó végén, mohos sziklák alatt, a Hamvas Béla emlékhelynél vártak a harmadik ellenőrzőpont emberei, akik nagyon finom cukorkával dobták fel a hangulatunkat (és a vércukrunkat). Itt vált el egymástól a 10 és a 20 km-es résztáv útvonala. Én a húszasokét követve ballagtam tovább, eleinte csak enyhén, aztán egyre erőteljesebben emelkedő úton fel, a Recsek-hegy irányába. 
Útközben egymást váltotta a piros, majd a zöld sáv jelzés, a sárgább és vörösebb erdő, és itt-ott még az őszapók pittyegését is hallani lehetett - bár arra vigyáztak, hogy ne kerüljenek látható távolságba...

A Recsek-hegyi ep.-nél kihagytam a kilátó megmászását - örültem, hogy a szívem végre ismét rendes tempóban ver, elég volt az odavezető 200 méteres szintkülönbség edzésnek... Innen hamarosan letértem a sárga sávra, és jó hosszan egyedül maradtam az erdővel. Az a néhány ember, akikkel addig kerülgettük egymást, a 30-as távon ment tovább.
Eleinte erdőben, majd balról tarvágásos, jobbról fenyőkkel vegyes oldalban gyalogoltam tovább. A közelben fát vágtak, gyerekek csacsogtak, bár nem láttam senkit, csak a hangot fújta felém a néha felélénkülő szél. Az út mellett magasabbra nőtt a cserszömörce, és a bújócskázó nap sejtelmesen áttűzött a levelei között.


A szűk ösvényt, melyen kivirágoztak a szalagfák, nemsokára szélesebb erdei út követte, és hamarosan kiértem a térdig érő fűvel borított Nagy-mezőre. 

(Szalagok sora)
Mintha a szavannára jutottam volna: itt-ott egy fa, fű mindenhol, madarak röpködnek a szélben - éppen csak zsiráfok és elefántok nem voltak sehol. Helyettük az ellenőrzőpont két őre pecsételt a füzetemre. Innen ismét szalagozás vezetett egészen a füredi szőlőhegyig, ahonnan a szűk utcán letekintve vethettem egy pillantást a városra.

Immár aszfalton ballagva értem el a 300 éves molyhos tölgyet, mely ellenfénybe húzódva ácsorgott az út szélén. Néhány száz méter múlva, juharokkal szegélyezett dűlőúton jutottam el az Aranyember útja nevű lépcsősorhoz az Öreg-hegy aljába. Itt ismét bélyegeztem egyet, elrágcsáltam a juttatásként kapott almaszeletet, és nekiláttam a hosszú lábúakra tervezett lépcsősor megmászásának. 

Megérte. Nemcsak azért, mert csodálatos kilátás nyílt a városra és a Balatonra meg a hegyekre, hanem azért is, mert ismét összetalálkoztam Lajosékkal, akik a tízes táv végét nyúzták errefelé. Meg is álltunk egy kicsit, és jókedvűen fotózkodtunk a ki tudja, ki által a hegytetőn hagyott plüss oroszlánnal...


Lajosékat magam mögött hagyva másztam tovább - merthogy volt még néhány méter felfelé, míg el nem értem a Jókai-kilátót. Itt várt az utolsó ellenőrzőpont lelkes legénysége, és - a kilátóra mászást ismét mellőzve, egy szendvicset előhalászva a hátizsákból - innen kezdtem meg az ereszkedést a cél felé.
Erősen köves - a Vértesre emlékeztető - hegytető után értem el a lefelé vezető szűk ösvény bejáratát, és erősen a lábam elé nézve haladtam a lejtő aljáig, ahonnan már csak egy szömörcével és szederindákkal benőtt üres telek választott el az alatta fekvő utcától. Már tényleg csak néhány száz méter volt a cél, ahol emléklappal, hűtőmágnes-jelvénnyel (már, aki azt választott) és mákos tésztával jutalmazták a teljesítőket. 
Meg voltam elégedve magammal, hiszen négy óra alatt sikerült teljesítenem a távot, annak ellenére, hogy néha bizony le kellett lassítanom, amikor a varratok jelezték, hogy nem oda, Buda!... No meg, kicsit túl is öltöztem, nem számítottam rá, hogy ilyen kellemes, kb. 15 fokos melegben gyalogolhatunk egész nap. 

Hamarosan megérkeztek a többiek is, de mielőtt Kaposvárnak fordítottuk volna a busz orrát, még lementünk a mólóra, hogy lazító sétát tegyünk a sárga fák alatt, a kacsákat, hattyúkat, szobrokat meglátogatva, és jól lefotózzuk Bujtor szobrát is (meg magunkat).


A szervezőket csak dicsérni tudom, mert amellett, hogy mindenhol vártak valami finomsággal - az arra érzékenyek még forralt borból és pálinkából is kóstolhattak egy-egy pohárnyit -, profi módon bonyolították le a túrát, szalagozással, táblákkal segítve a haladást. (Én is csak a végén tévedtem el néhány méternyire, mielőtt az Aranyember útja indítójához értem volna. Ahogy láttam, más se vette észre a nem túl feltűnően kihelyezett szalagot...)

És hogy lássátok az útvonalat szintekben is, íme (a számok az ellenőrzőpontokat jelölik):


(A szokásos albumért ide kattints.)

2016. október 29., szombat

Kerteltem

A természet nem csak az erdőt jelenti - legalábbis nekem. A természet ott él, buzog, csiripel és integet már a küszöbön is, és elénk jön, amint kitesszük a lábunkat a házból. Bevallom, nem bánom, ha a "házi természet" olyan, amilyennek szeretném. Azt legalább alakíthatom, ha az erdőt nem is...

Kihasználva a jó időt és a hosszú hétvégét - ami azért hasznos, mert az ember lánya pihentetheti a kertészkedéstől megroggyant, fájó tagjait -, ismét elzarándokoltunk a közeli kertészetbe, és beszereztünk még néhány svéd madárbirset meg örökzöld orbáncfüvet. És ha már ott voltunk, szert tettünk egy árpaérő körtefára is, hogy kiválthassuk az érésbe belefáradt és kiszáradásba fogott öregecske körtefánkat.
Az persze egy dolog, hogy megvesszük a növényt és hazacipeljük, el is kell ültetni! Aránylag könnyű feladat: az ember (gyereke) fog egy ásót, ás vele annyi gödröcskét, amennyi kell, aztán jól beletemetjük a növényt, persze nem egészen.No de ha rézsűbe kell ültetni, az már nem olyan egyszerű!
A lényeg ugyanaz, csakhogy ilyenkor a rézsű okozta meredekséggel is meg kell küzdeni. A kiásott göröngyök legurulnak, nem lehet mindet visszatemetni, az ember lánya folyvást le akar (dehogy akar!) csúszni a lejtőn, és állandóan egyensúlyozni kell, hogy ne guruljon le a kihuzigált és ledobált gyomok közé... A kis huligán nyüszög, hogy nem tudja megtartani a pucoktúrással teli vödröt - aminek tartalma a legurult göröngyöket hivatott pótolni -, a víz meg, amivel a végre-valahára elültetett madárbirseket akarjuk beöntözni, lefolyik...

No de nem adtuk fel, szívós kétórányi munkával elültettük a körtefát, a madárbirsek nagyját - maradt belőlük néhány holnapra is -, és most már csak szuggerálni kell őket, hogy gyorsan nőjenek, és ilyen szépen befedjék a marha meredek és magas rézsűnket, mint ezek itt:



Kivételesen nem fogok sopánkodni, ha elered az eső...

(Most ilyen a rézsűnk:




2016. október 10., hétfő

A gánti kövek meséje

Ködös reggelen vágtunk neki az útnak Gánt felé, hogy részt vehessünk a "Miről mesélnek a kövek?" fedőnevű teljesítménytúrán. Autópályát elkerülve, kissé talán lassabban, de biztosan értünk célba kora délelőtt, és némi kóválygás után meg is találtuk a gánti művelődési ház-iskola komplexumot, ahol leróttuk a nevezési díjat, és megkaptuk a teljesítéshez szükséges itinert. A csapat egyik fele a hosszabb távot választotta, ők azon nyomban útra is keltek, mi ketten vártunk egy kicsit, míg megérkezett a baráti társaság Fehérvárról.

Gántot az orvosi rendelő után hagytuk el, felkapaszkodtunk egy enyhe dombon, és sziklás talajon, sziklákkal tarkított hegyoldalak között ballagtunk tovább. Az erdő alig mutatott őszi színeket, a cserszömörce is épp csak vörösödni kezdett, és csak a nyírfák itt-ott felsárgálló ruhája jelezte, hogy hamarosan eltűnik a zöld a természetből.
Helyenként akadályugrókat megszégyenítő szökkenésekkel tudtunk magunk mögött egy-egy szélesre hízott pocsolyát vagy épp ragaszkodó kökénybokrok karmai közül szabadulva kerültük meg a sártengert. Az időre egy rossz szót sem mondhattunk: a nap sütött, a szél alig fújt, a lég langyos volt, ahogy októberhez illik is. Éppen túrázásra való idő volt.

Első állomásunk a Gánt határától nem messzire létesített Bauxitföldtani Park szélén várt minket, ahol egy kedves geológus elmesélte nekünk, milyen pech, hogy nem maradtak a fránya kőzetlemezek a helyükön, mert ha így tettek volna, ez a terület máig is az Egyenlítő közelében lenne, és ott szívhatnánk magunkba a napfényt... De mivel nem ez történt, a melegebb égtájakon keletkezett dolomit- és bauxitrétegeket megnézhetjük kicsit beljebb, az egykori bánya területén.
Nem kérettük magunkat, végigsétáltunk a következő állomásig vezető vörös ösvényen, meg-megállva, hogy lencsevégre kapjuk a szemközti, vörösben vagy sárgában játszó falakat.


A "gödör" fölötti magaslatról alaposan megcsodáltuk a Marsra hajazó tájat, és miközben újabb tudást szippantottunk magunkba a minket fogadó leányzó jóvoltából, megnyalogattuk a bauxitot, melynek íze enyhén a krétáéra emlékeztet. S hogy miért nyalogattuk? Hogy megtapasztalhassuk, hogyan vonja ki a vizet a nyálból, és tapasztja magát a nyelvünkre.
Olyan szerencsém volt, hogy találtam egy "mázas" bauxitdarabot, melynek felületén az erős hőhatására egy kis részen "megsült" a kőzet.


Nem hagyhattuk, hogy a látványt eltemesse fejletlen memóriánk, a biztonság kedvéért készítettünk még néhány fotót, aztán lesétáltunk a kupacok közé, és - többnyire - a kijárt ösvényeken, kőből kirakott üzenetek között jutottunk el a következő állomásig, ahol a megkövül csigákkal, kagylókkal és szinte láthatatlan egysejtűek nyomával köthettünk közelebbi ismeretséget.
Onnan már csak egy ugrás volt a vetődés, mely látványos ferdeségével támasztotta a szomszéd sziklafalat.


A természet jól halad a terület visszafoglalásával, kisebb-nagyobb facsoportok, bokrosok húzódnak a bauxitos börcök között, hosszú szálú fű burjánzik a mélyedések alján.


Ugyanazon az úton, amelyen bejutottunk a tanösvényre, ki is találtunk belőle, hogy a bejáratnál található bányamúzeum termeit is meglátogathassuk. Fiúknak talán izgalmasabb a téma, mint nekünk, lányos csapatnak, de azért jókislányosan végigvizslattunk mindent.

Rövid ebédszünet után, ismét átvágva az országúton, rákanyarodtunk a kék háromszög jelzésre, és ezen araszoltunk egészen Gántig. Végre egy kis emelkedő is utunkba akadt, hogy meglegyen az a papíron jelzett 150 méter szint is...
Az Anger-rétnél még vetettünk egy-két pillantást a felhagyott külszíni fejtésre az egyik oldalon, az egyenesre gyalult dombtetőre a másikon, majd tölgyesben folytattuk az utat a falu fölötti emlékhelyig.

Természetesen nem tagadtam meg magam, és az élettelen természet mellett a száraz földön szanaszét kúszó levélcsillagokat ugyanúgy megörökítettem, ahol a tölgylevelek között megbúvó gubacsot, az ördögszem szirmai között alvó katicákat, az utolsó langyos napokon kinyílt harangvirágokat...


A Meleges tetejéről gyönyörű kilátás tárult elénk nyugat felé, amit csak az időközben megérkezett esőfelhők árnyékoltak be némiképp.


A Kitelepítési és Bauxitbányászati Emlékhely (hogy lehetne ezt értelmesen rövidíteni?) mellett a bányászat történetéről hallhattunk néhány mondatot, majd leereszkedtünk a faluba, hogy a célban átvegyük a lelkes geotúrázónak járó jelvényt, és - aki akarta - megkóstolhattuk minden turista kedvencét, a zsírosdeszkát hagymával...

Köszönet a lelkes szervezőknek, akiknek jelentős mennyiségű információt sikerült ebbe a 10 kilométerbe szuszakolniuk, és köszönet a szalagozásért, ami nélkül egyes helyeken lehet, hogy letértünk volna a vörös útról...
Ha lesz még mesélős köves túra, megyünk!

(Az album többi képéért kattint ide!)

2016. szeptember 25., vasárnap

Csak óvatosan...

Egyelőre csak sétálhatok. Semmi teljesítménytúra, semmi nagy távolság. Ezért aztán a mai sétácskámat kedvenc völgyemben tettem meg, a gyerkőcökkel és a kutyával együtt.

Az erdő még nem érzi az őszt, a levelek zölden csüngnek a fákon, burjánzik az aljnövényzet - talán azért is, mert rajtunk kívül senki se jár arra -, és keresztül-kasul röpködnek a madarak az ágak közt. (Kattints a képekre és megnőnek!)

Az ösvényt - amit csak nagy nehezen találtunk meg a kidőlt fák, lehullott gallyak között - helyenként feltúrták a vadak, a fák aljában pedig találtam két egész szál szőrös kenderkefűt, a híd felé ballagva pedig letaposott, kornyadt őszi kikericsek szomorkodtak a madársóska mellett.


Az erdőt még mindig a félig romba dőlt, korhadt hídon át hagytuk el, átverekedtük magunkat a patakparti nádason, és száradó kukoricatáblák között fordult irányba, hazafelé. Az út szélén bogár szöszölt egy gilisztaűző varádicson, kukucskáláson kaptam egy aránylag ép kukoricafejet. Az aratást már megkezdték, hébe-hóba levágtak néhány sor kukoricát a domboldalon...




A falu szélén lehervasztó látvány fogadott - nem először: egyre több építési törmeléket hordanak ki az út mellé ahelyett, hogy leadnák a hulladékudvarban... De legalább a Pazderjásra jólesett ránézni.



Remélem, lesz még néhány szép, őszi-meleg napunk, és meg tudjuk ismételni majd kis körünket. (Ilyenkor bánom, hogy nem kötetlen a munkaidőm...)

2016. augusztus 28., vasárnap

20 km Csákberény körül

A Vértes, ahol oly régen jártam utoljára (még a megboldogult Vértes 50-en egyszer), tegnap ismét terítékre került: kis csapatunk buszba szállt, és elzötyögött Csákberénybe, hogy végigjárja a túra valamelyik útvonalát. Talán nem meglepő, hogy a hosszabb távot választottam, amit a fiúkkal együtt kényelmes tempóban teljesítettünk is.
A túrán szintidő nem volt, így nem kötött a teljesítési kényszer (vagy legalábbis nem annyira, mint szokott), és inkább a látnivalóknak, baráti beszélgetésnek adtuk át magunkat, mint az idő és kilométer közötti összefüggésből eredő hajszának.

Csákberény központjában, a Vértes Gyöngye Vendéglő kellemesen árnyékos teraszán fogadták jelentkezésünket a szervezők, és a szokásos regisztrálás után útnak is indultunk. Az itiner térképe magáért beszélt, nem volt szükség hosszas útvonal-magyarázatra - no meg nekünk "külön bejáratú" idegenvezetőnk is volt, Tamás személyében...

A falut a zöld sáv jelzésen, kelet felé haladva hagytuk el, kellemes erdei úton gyalogolva jutottunk el az első ellenőrzőponthoz a Széna-hegy tetejére. Odáig egy egészen enyhe emelkedőn kapaszkodtunk fel, hogy aztán gyönyörködhessünk a kilátásban: balra sziklák, jobbra erdő, a távolban települések.


Fotózás és felfrissülés után indultunk is tovább, és meg sem álltunk a Géza-pihenőig, ahová az ösvényt elhagyva, kis kitérőt téve jutottunk el. 
Bevallom, magamhoz képest keveset fotóztam - részben, mert a déli verőfény nem igazán ideális jobb képek készítéséhez, részben, mert szívesebben beszélgettem rég látott barátommal. Csak mentünk, csevegtünk, és néha még körül is néztünk. Az erdőt ilyen éles fény világította meg, foltokat vetve az útra és kiégést okozva a képen:


Pátrácosnál kisebb társaságba botlottunk - fiatalok és idősebbek pihentek meg ott, az ellenőrzőpont szomszédságában, ahol a Mária-Zarándokút találkozik a turistajelzéssel. Mire továbbindultunk, újabb csapat csatlakozott hozzájuk, hogy aztán - tőlünk egyre jobban lemaradva - zarándokoljanak tovább énekelve, a maguk keresztjét hordozva...

Utak találkozása, szentképek Pátrácos egyik fáján

A mi "zarándoklatunk" kellemesen telt egészen a Vén cserig, ahol az ellenőrzést egy fára tűzött felirattal oldották meg. Felírtuk a kódot az igazolófüzetünkbe, és az egyre pocsolyásabb úton szlalomoztunk tovább a kék sávon, Csókakő felé. Egyik-másik pocsolya mellett épp csak akkora hely volt, hogy kakaslépésben ki tudtuk kerülni a vizet. Az útvonalon akadt horhókból is néhány.


A Vár-völgy impozáns sziklái között érkeztünk meg Csókakő vára alá. Megebédeltünk a várról regélő infótábla mellett - belőlünk meg a rámenős szúnyogok iszogattak -, és néhány száz méterrel arrébb, hátulról támadva, felkapaszkodtunk a várhoz a sziklafalra épített, hosszú lépcsősoron. 
Rászántunk egy kis időt, hogy kényelmesen körülnézzünk a vár látogatható részén. Az újonnan felépített falak között, a kúttal díszített udvar fölül szép kilátás nyílt a környékre, és alaposan szemügyre vettük a sziklamászók által kedvelt falat is (amely mellett feljutottunk a várhoz), rajta a balesetben életét vesztett mászó emléktáblájával. Sajna, a felirata alig olvasható, de lehet vele próbálkozni.



A kápolnában kifüggesztett festmény

A vár alatti ellenőrzőpontnál magunkhoz vettük a müzliszeleteinket, "megcsodáltuk" a falu emlékparkját, és miután a fiúk elölről-hátulról lefotózták a parkolóban pihenő Corvettet, már trappoltunk is tovább a kék kereszt jelzésen, egészen a zsírosdeszkát és helyi borokat kínáló frissítőpontig. 

Virágzott az iszalag az útszélen

Hűen önmagamhoz, nem mutattam érdeklődést a kóstolható és vásárolható borok iránt, így amíg a többiek átadták magukat a nedű élvezetének, inkább a fa alatt lihegő retrieverrel barátkoztam. Aztán a következő enyhe emelkedőn már kapaszkodtunk is felfelé, a kék nyúlriasztóval körbetekert lábú szőlőtőkék mellett, míg bele nem futottunk egy vigadalomba az egyik pincénél. Útközben vetettünk egy pillantást az egyik oszlopra kihelyezett táblára is, mely szerint arrafelé kell menni, ha az ember Dickens dédunokája helyi édenébe akar jutni.


A rendezvény - mely a Tamás által preferált pincénél tartatott - jó hangulatát a borok és pálinkák mellett egy harmonikás is biztosította. Az általa csiholt dallamokkal énekelt együtt a tűző nap elől a fák alá húzódó vendégsereg, a két Józsi pedig látogatást tett a pincében is, hogy némi - jó sok - idő elteltével borral megrakodva lépjen elő. A hátizsákok megtöltése után már nem kellett túl sokat gyalogolnunk a célig, és bár a hangulatunkra nem lehetett panasz, kicsit visszafogta tempónkat a betonút melege...

Az utolsó ellenőrzőpont szintén "önerős" volt, az erdőszéli Piroska-emlékoszlop évszámát kellett rájegyeznünk a papírjainkra. (Az oszlop egy tanárnő emlékére állíttatott, aki diákjaival arra tett kirándulást, és ott szűnt meg dobogni a szíve...)

A vendéglőnél már vártak a gyorsabb lábú vagy a rövidebb távot választott túratársak. Nem időztünk sokat, átvettük az igen szép emléklapot és a jelvényt, felhörpintettünk egy kis frissítőt - kinek mit -, búcsút vettem Tamástól, aztán felcihelődtünk és beszálltunk a buszba.
De nem is mi lettünk volna, ha nem állunk meg hazafelé is: Zámolyt nem lehetett kihagyni, legalábbis a sörkedvelő sporttársak szerint. A helyi sörfőzőnél pihenőt tartottunk, a vérszemet kapott társaság feltankolt sörrel - én meg legalább fagyiztam egyet -, és meg sem álltunk Kaposvárig. 
Gavallér sofőrünk, Feri, mindenkit házhoz szállított, én meg szépen hazagyalogoltam a város utolsó dombjáról.

Hadd említsem meg még az igazolófüzet szép kis bélyegzőit, amelyekkel egyedivé tették a pecsételést:


Köszönet a szervezőknek Csákberényben és itthon is, remélem, a következő túra is ilyen jó hangulatban telik majd el.

(A többi kép a szokások helyen, az albumban.)

2016. augusztus 16., kedd

Biciklivel a Tisza mentén

Nem is tudom, hogyan írhatnék informatívan és élvezetesen az elmúlt hétről. Hét nap azért mégiscsak hét nap! Tele élményekkel, tekeréssel, bámészkodással, fürdéssel - néha egy kis bosszankodással is. Akadt az utunkba erdő, rét, gát, víz - ebből a legtöbb -, mindenféle ember, és nem mellesleg élvezhettük egymás társaságát. Eleinte kicsit kívülállóként, de gyorsan belesimulva a "tömegbe".
(Ha a képekre kattintasz, megnőnek.)

1. nap, vasárnap: Tortúra Szegedig a buszon - több utas, mint ülőhely, elégedetlenkedő fiatalok, csendesen tűrő idősebbek - kinek-kinek vérmérséklete és fontossága tudata szerint. (Máig rejtély, hogy annak ellenére, hogy szóltunk, sokan leszünk, a Volán miért nem állított be még egy buszt erre a távra?) Fél 2 körül végre Szegedre értünk, ahol egy kis belvárosi kalamajka után eltaláltunk a kempingbe, becuccoltunk a házikóba és felsóhajtottunk. Eddig megvagyunk.


A kemping mellett közelebbről is megnézhettük a Tiszát, aki akart, fürdött a medencék valamelyikében (itt hallottam először igazi ö-zős, szögedi beszédet egy pancsoló családtól).
Odahagyva a kempinget, családilag igénybe vettük szegedi kolléganőm vendégszeretetét, és tettünk egy kört a belvárosban, beszélgetve-fagyizva.
Mire visszaértünk, megérkezett a vacsora, amit rögvest le is jártuk - a kellemesen meleg estében tettünk egy sétát a városban, ismét felkeresve a délután már meglátogatott fagyizót.
Az éjszaka nyugalmát csak egy-két erőszakos szúnyog zavarta meg...

2. nap, hétfő: A reggeli ébredezés-indulás nem ment olyan pikk-pakk, mint amihez gyakorló turistaként hozzászoktunk, no de nem is szoktunk ennyi, vegyes korosztályba tartozó gyerekkel túrázni. Azért csak összecihelődtünk, és nekivágtunk az útnak a dorozsmai szélmalom irányába.
Mit mondjak, igaz, hogy Szeged tele van kerékpárúttal, meg tudom érteni a jobb útminőségért tüntetést szervező bringásokat... Nem volt egy leányálom, míg kijutottunk a városból. Sok lámpa, pocsék aszfalt, de türelmes autósok.
A kiskundorozsmai szélmalom - hétfő lévén - épp zárva volt, de a jó szerencse az utunkba sodorta a gondnokot, aki holmi papírok összeszedése okán jött ki a malomhoz. S ha már ott voltunk és érdeklődést mutattunk, végigkalauzolt minket a szépen felújított - de a tavasszal lapátját vesztett - malom mindhárom szintjén. (Szégyen-gyalázat, hogy nem kérdeztem meg a nevét, de még egyszer köszönet neki!)
Itt épp arról kaptunk oktatást, hogyan öntött fel a molnár a garatra...

Ottjártunkat megörökítettük egy-két csoportképpel, aztán lóra (bringára) kaptunk, és elporzottunk a Fehér-tó felé. Legalábbis azt hittük.
Szó-szó, majdnem ott jártunk már, amikor kénytelenek voltunk visszafordulni a főút mellől - ott nem vezetett bicikliút, a gyerekekkel pedig nem kockáztattuk meg az út szélén való tekerést. Inkább hátraarcot csináltunk, és elhajtottunk északnyugatnak, remélve, hogy találunk egy strandot, ahol csobbanhatunk egyet.
És lőn: Sziksóson akadt strand, lehetett volna csobbanni is - ha nudisták lettünk volna. A fizetős medencéket mellőzve ugyanis megkerestük a Sziksós-tavat, de - a gyerekek legnagyobb rémületére - az annyira áhított vízpartot naturista kemping és strand foglalta el. Mit volt mit tenni, innen is visszafordultunk, és egy kis defektfoltozás és a közeli bolt kifosztása után visszatekertünk Szegedre.
S ha már ott voltunk, a főnökasszony javaslatára - miszerint úgyse lenne kedvünk később visszajönni várost nézni - megkerestük a Dóm-teret, ott is a Dómot, és jó alaposan megnéztük. Volt is mit nézni, szó se róla, bár a hangulatot kissé rontotta a szomszédságban meredező állványzat...
  
Dómbelső

A bejárat fölötti gyönyörű mozaik

Aznapra egy rövid biciklizés volt hátra: a vacsorát adó halászcsárdáig (bár mi ketten, a Naggyal inkább gyalogoltunk). Finom volt a Gundel-palacsinta...
Napi tekerés: kb. 25 km.

3. nap, kedd: Az előző reggeli boltkereső fiaskó után inkább a büféstől kértünk útmutatást, és kényelmesen bevásároltunk a közeli Sparban, hogy a családnak legyen mit enni. Bár ők félig jóllaktak az ingyen wifivel meg a net-nyújtotta szellemietlen táplálékkal addigra...
Délelőtt folytattuk a városnézést, bár Saci és Jutka - balesetből kifolyólag - inkább a kempingben maradt pihenni. Így ők lemaradtak a Móra Ferenc Múzeum előtti fotózkodásról, az Új zsinagógáról, a Széchenyi-tér látnivalóiról. (Bevallom, beleszerettem a növénymintás ablakokba...)



Annak, aki szeret finomakat enni jó áron, és nincs ellenére a jótékonykodás sem, figyelmébe ajánlom a Kárász utca eldugott kis éttermét, ahonnan beszereztük az ebédünket, és támogattuk a gyermekétkeztetést.
Akkor még nem sejtettük, hogy az így megszerezett energiát hosszú, fenék- és biciklipróbáló délutáni kerekezésre fogjuk fordítani...
Pedig ez történt. Mit nekünk Tisza, kell nekünk a Maros is! Uccu neki, fel a gátra, el a Maros - a parti erdősávtól nem látható - torkolata mellett, csak előre, egészen Klárafalva magasságáig. Merthogy ott homokos a part és lehet fürödni (több kacsa lelke költözhetett a társaságba...)!
No de addig... A gát nagyobb részt nem a mi bringáinkra lett kitalálva. Kátyúk, kövek, csavarlazító zötykölődés, és csak nagy néha és rövid szakaszra aszfalt. A gát jobb oldalán feltűnt egy-egy tanya, később bálák között vezetett az út, és ha nem szegeztük pillantásunkat mereven az útra, az Alföld széles, lapos táján is elidőzhetett a tekintet.
És végre megpillantottunk egy ismerős autót a faluba vezető útkereszteződésnél (volt, aki kocsival érkezett) - igen, ott, balra kell lekanyarodni a víz felé! Így is tettünk, és a szúnyogok számának növekedésével egyenesen arányosan egyre közelebb kerültünk a folyóhoz.
Strandnak ugyan nyoma sem volt, de találtunk egy remek, iszapos partot, holtággal, alacsony vízzel, csenddel (és további szúnyoghaddal). Főnökasszony felmérte a terepet, és utána - mint kiskacsák - besorjáztak a gyerekek is, hogy jó ideig ki se jöjjenek a vízből. Volt nagy futóverseny, pancsolás, víztapicskolás! Megérte a gáton való tekerés...



Visszafelé kerekezve néhány nagyobb madarat láttunk körözni a rétek felett, és egy békésen üldögélt az egyik bálán is - amíg meg nem látott minket. Talán egerészölyvek voltak, vacsira lesve.
Az est fénypontját - a lányok és gyerekek részéről legalábbis - a Dixit-parti jelentette: fantáziát megmozgató kártyajáték akárhány éveseknek. A fiúk persze maradtak az ultinál.
Napi tekerés: kb. 20 km.

4. nap, szerda: Nem azzal ébredtem, hogy hányadika is van, milyen nap a mai, de a sorban érkező sms-esek eszembe juttatták. Győztem megköszönni az üdvözleteket, és elszorult a szívem a gondolatra, hogy attól a két embertől már soha többé nem kapok, akiktől leginkább szeretnék..
No de félre bú és bánat, megjutalmaztam magam - mivel "szabadprogram" volt az utolsó, Szegeden töltött délelőttön - egy kis füvészkerti bámészkodással, ahová a Nagy is elkísért. Szívem szerint jóval több időt töltöttem volna ott, de bő egy óra múlva vissza kellett mennünk a kempingbe, hogy továbbindulhassunk következő táborhelyünk, Ópusztaszer felé.
No de addig legalább lencsevégre kaptam néhány virágot, tavat és kerti utat, hogy később is legeltethessem a szemem ezeken a szépségeken.

A kempingben leróttuk a leróni valót, összecuccoltunk és nekivágtunk az útnak Mártély felé - merthogy ott is lehet egyet fürödni, mielőtt elfoglaljuk Ópusztaszert. Ismét a gáton kerekeztünk - kissé ötletszerűen vágtunk neki a távnak -, kőszáraz, néhol porzó, unalmas, nulla látnivalót kínáló úton (egyszer még telefonos segítséget is igénybe vettünk), de végre-valahára megérkeztünk Mártélyra, ahol megmárt(ély)óztunk a Tiszában. A vizet benőtte a rucaöröm, és a figyelmeztetőtábla szerint a sulyom támadásától is tartani kellett, de azt a beépített víztisztító munkásaink visszaverték...



Aztán új erőre kapott a szél, eső ígéretét hozva, és bennünk megérett az elhatározás a továbbindulásra. A mindszenti komphoz erős szélben - mely természetesen szemből fújt - érkeztünk meg, és míg átértünk a folyón, kipihentük magunkat. Innen már csak néhány kilométer volt az ópusztaszeri kemping, ahol kellemes, kétágyas faházakban szállásoltak el minket. 
Mire a vacsora végére értünk a csárdában, eleredt az eső, de ez már senkit sem érdekelt...
Napi tekerés: kb. 60 km.

5. nap, csütörtök: Nem siettük el az indulást az emlékparkba, de hová is siettünk volna - megvárt a Feszty-körkép, a jurták, az Árpád-emlékmű, előtte az Aranybulla-emlékkel, a monostor romjai, a skanzen, a malom, az ányási kápolna másolata, mellette a rekonstruált temetővel, a Rotunda kiállításai (Promenád, eleink, interaktív kiállítások, stb.), a szobrok és emlékművek. Az időjárás nem kényeztetett el minket, borongós, hűvös nyár végi délelőtt volt, de legalább nem esett. Egy kis élet hiányzott csak az emlékparkból, némelyik kiállítóhely zárva volt, máshol nem működtek a műhelyek. A Feszty-körkép lenyűgöző, de nem lesz a kedvencem...

Úgy elbámészkodtunk, hogy az ebédre csak a délután közepén került sor. Emiatt későbbre tolódott a Csongrádra való indulás is, és bár a város nem esik messze Ópusztaszertől, szívesen kihagytuk volna az esőben való bringázást. Merthogy mire nyeregbe szálltunk, csöpörgött az eső, Baksot elkerülve pedig már zuhogott. A társaság kissé szétbomlott, egy része előbb, másik fele később indult tovább a Baks határában tartott pihenőtől, így Csongrádra érve bevártuk egymást egy bádogtető alatt. 
Innen még néhány kilométer várt ránk a Körös-torok kempingig, ahová jóval hét óra után értünk. Mielőtt átadhattuk volna magunkat a pihenésnek és a vacsorát megelőző forró tea - másoknak pálinka - élvezetének, akadt egy kis kavarodás a faházak körül: a miénkben sehogy se akart fény gyúlni. Szerencsére volt még üres szállás, kaptunk másikat arra az egy éjszakára. A helyi csárdában elfogyasztott bőséges vacsora után, szitáló esőben tértünk nyugovóra. (A bátrabbak sátraztak - ők jártak jobban, a házakban hideg volt már.)
Napi tekerés: kb. 34 km.

6. nap, péntek: És eljöve a péntek, napsütéssel, enyhe szellővel, boltkereséssel. Miközben reggelire vadásztunk a Naggyal - míg a kicsik a vékony takaró alatt próbáltak felmelegedni -, rátaláltunk Csongrád egy szép, régi utcájára. El is határoztam, hogy ha lesz rá idő, visszatérek oda fényképezni.
A kempingtől átkerekezve a Tisza holtágához, vizes programban lehetett része a vállalkozókedvűeknek (Fru és B. otthon felejtette a vállalkozókedvét...). Kenuztunk. Beletelt némi időbe, mire elosztottuk, hogy ki melyik járgányba szálljon, de csak vízre szálltunk és elvezetünk a vashíd felé. Néha bevártuk egymást, tutajjá kapaszkodva ringtunk a folyó csendes vizén, néha kicsit lefröcsköltük egymást a lapáttal - de hát nem vagyunk cukorból! A családi vetélkedőt a nemistudommelyik-család nyerte, de nem ez volt a lényeg. Épségben visszaértünk a stéghez, senki nem borult vízbe, és ha a vashidat nem is találtuk meg, a holtág végéig és vissza elértünk. A karunkban másnap is éreztük a víz erejét...
Délután nem csónakból, hanem testközelből lehetett ismerkedni a Tiszával: a kemping melletti homokos strandon pancsoltak a gyerekek, napoztak a felnőttek (mi meg olvasgattunk a parton, szárazföldi madarak).
(Az esti szállást közben el kellett hagynunk, és átköltöztünk egy másik, kisebb faházba. Melegebb ott se volt, de legalább kényelmesen elfértünk és még a lámpa is világított.)
A vacsora utáni kártyaparti aznap sem maradt el, legalább volt miért nyitva tartani a csárdának...
Napi tekerés: elenyésző, evezés: kb. 6-8 km.

7. nap, szombat: Korán keltünk - eljött a hazaindulás napja. Előző este, vacsora után sikerült kitalálni, ki hogyan jut haza, melyik kocsi és utánfutó kit és mit szállít, így ennek megfelelően készülődtünk Csongrád elhagyására. De azért annyira nem siettünk, hogy ne fért volna bele a délelőttbe még egy kis fürdőzés a vízimádóknak, és nekem egy kis fotós séta az Öregvár utcába és környékére.



A buszállomásig eltekertünk, ott viszont a bringák ismét utánfutóra kerültek - ahogy Szegedig is utaztak -, mi pedig egy kis várakozás után buszra szálltunk, és pesti átszállással értünk haza, Kaposvárra. Onnan már csak egy ugrás volt kis falu(i)nk, és az este mindenkit a saját ágyában ért. Mert ugyebár, mindenhol jó, de legjobb otthon (ezt a kutya meg a macska is tudja bizonyítani...)!

Köszönet a szervezésért Marcsinak (főnökasszony), és a csapatnak, hogy velük lehettünk. 

(A teljes fotóalbumot ide kattintva éred el.)