2015. december 20., vasárnap

Bécs bevétele

Van, hogy az ember a túrázós szombatot kirándulásos-sétálós szombatra cseréli - főleg, ha érdeklődésre számot tartó túra nincs a környéken. Meg egyébként is, a családi programok ideje van, így karácsony táján.
Ezért aztán - amolyan családi karácsonyi ajándékként - tegnap hajnalban, amikor más rendes ember a másik oldalára fordul a jó meleg paplan alatt, mi egy nagy, fehér buszba szálltunk fel, hogy néhány órányi utazás után Bécsben szálljunk le róla.
No de a dolog nem kezdődött simán, és úgy tűnt, a kezdet előre jelezte a további eseményeket is... Történt ugyanis, hogy a hajnali félötös névsorolvasásnál két utastárs hiányzott - ők ötre tervezték az indulást. Gyors telefon, negyedóra várakozás, és már meg is érkeztek. Idegenvezetőnk jóindulatúan csak kicsit dorgálta meg őket, és sajnálkozását fejezte ki azok miatt, akik Marcaliban, Kéthelyen és Keszthelyen vártak minket a hajnali hidegben...

Mire Sopron közelébe értünk, a köd felszállt, és végre mást is láttunk a közeli fehérségen kívül. Például a határállomást, aminek a nevén kívül semmi más nem utalt a funkciójára - úgy mentünk át rajta, mint kés a vajon. Már csak néhány kilométer, és be is értünk Ausztria fővárosába. 
Tömeg volt. A busz csak addig állhatott a Természettudományi Múzeum előtt, míg lekászálódtunk róla, aztán mennie kellett, hogy mások állhassanak a helyére. Mi pedig Kati, az idegenvezetőnk vezényletével útra kelhettünk, hogy felfedezzük magunknak az adventi díszbe öltözött belvárost (miután az alkolholt fogyasztók koccintottak a Kati által hozott pálinkával). Hogy ne tévesszük szem elől vezetőnket, egy szolidan lila esernyőt tartott a feje fölé (jobb lett volna, ha V. tartja azt az ernyőt, Katiról nem mondható, hogy kosárlabdázó termet lenne).
A kört a déli irányban elterülő Hofburg irányában kezdtük, elsétáltunk a Mária Teréziát és "imádóit" ábrázoló szobor mellett, mely a két nagy múzeum között kapott helyet (Természettudományi és Szépművészeti), és megszemlélve a Hofburg bejáratát (Burgtor), elkanyarodtunk a kertje felé, a díszesre festett, kovácsoltvas kerítés mellett. 

Schmetterlin-ház, Hofburg

Nem rohantunk, mondhatni, hogy nekünk, túrázáshoz szokott népeknek kicsit lassú is volt a tempó, amivel végiglötyögtük a Pálmaház előtt vivő, Operaház felé kanyarodó, majd onnan a Kärntner utcára kanyarodó sétát. De hát nem siettünk sehová, bőven volt időnk, hogy végighallgassuk a nevezetességekről.Katitól kapott tájékoztatót. Már amikor hallottuk - a rengeteg ember közötti zajban néha bizony elszállt a szó...

Néha kicsit lemaradtunk, hogy fényképezhessünk, olyasmit is megnézzünk, ami nem tartozott a nevezetességek közé, de tetszett: egy-egy érdekes falfestést, szép házat. Mire a Szent István katedrálishoz értünk - ami még mindig nem fért bele a képbe fotózáskor -, annyira megszaporodtak a turistacsoportok, hogy igencsak oda kellett figyelnünk, milyen színű esernyő után is kell mennünk... (Bár akadtak ott másféle "karmesteri pálcák" is: flakon, zászlócska, székláb (?), kinek mi jutott eszébe. Hallottunk körülöttünk olasz, angol és talán cseh szót is, de a legtöbb csoport magyarul beszélt...)

Malteserkirche

A Szent Péter templomtól kisebb zökkenővel tudtunk csak továbbindulni - utastársunk ki tudja, milyen megfontolásból, elkóborolt és nem talált vissza hozzánk. Telefon, mentőexpedíció, és már meg is érkezett - kis családunk addig, kihasználva a plusz időt, kényelmesen megnézte a Kohlmarkt üzleteit, díszítményeit, aztán csatlakoztunk az időközben megékezett csoporthoz, hogy együtt érjük el a teret, ahol ismét a Hofburg nézett velünk szembe (Michaelerplatz).

Egerek láncra verve (Fru kedvencei)

Innen már csak egy ugrás volt a Városháza, amit a Népkerten át, Sisi kedvenc, télre betakart rózsái mellett elsétálva értünk el (no meg a Theseus templom másolatát is jól megnézve, amit a népszerű királyné építtetett a kertbe).

A Városházánál van az egyik adventi vásár a sok közül, rengeteg emberrel, messze szagló puncsokkal, kézműves termékekkel - a bóvli szigorúan kitiltva! Éppen csak körbejártuk, benéztünk az épületbe is, ahol kisebb-nagyobb gyerekeknek tartottak foglalkozást a sütéstől a festegetésig. Aztán mentünk is vissza a múzeumhoz, hogy felszálljunk a buszra, és megközelítsük a délutáni program helyszínét, a schönbrunni kastélyt.
De nem eszik olyan forrón a kását - főleg, ha a kása lemarad az eseményről: valaki megint elveszett. A megkeresése olyan jól sikerült - ideges telefonok, ideges útitársak, zaklatott idegenvezető, a sofőrről már nem is beszélve -, hogy aztán a mentőcsapatnak is nyoma veszett rövid időre. Szerencsére azért mindenki megker(g)ült, és bár majd' félórás késéssel, de elindulhattunk a kastély felé.

Kati aggodalmának - hogy nem kapunk jegyet a bebocsátásra - hála a jó sorsunknak, nem volt alapja, csatlakozhattunk a bejáratnál várakozók tömegéhez, és részt vehettünk az ún. Grand Tour-on, és a kis, mobiltelefonra emlékeztető magnót bizergálva (audio-idegenvezető), saját tempónkban nézhettük meg a szebbnél szebb termeket. Nekem legjobban Sisi kék szobája és a japán lakk táblákkal borított szoba tetszett, és csak azt sajnáltam, hogy az ablakok mindenhol be voltak zárva spalettával (biztos biztonsági okokból). Fényképezni bent nem lehetett, emlékezetünkbe vésve vihettük csak magunkkal a látványt.
Az egyetlen képet, amit bent kattintottam el, már a túra végén, az utolsó képcsőfordulóban készítettem, és az udvaron felállított adventi vásár felé irányult.

Merthogy a kastély előtti téren, gyönyörű, sudár, égőkkel díszített fenyő aljában is várta az érdeklődőket egy vásár. Kézművesekkel, enni-innivalóval, karácsonyi dalokat előadó énekkarral. A köd egyre lejjebb ereszkedett, leginkább csak a hangulatvilágítás és a néhány lámpa mutatta az utat az emberi labirintusban, mely a kis házak (bódéknak nem nevezném őket) előtt-között alakult ki. 
Szó se róla, volt ott minden, mi szem-szájnak ingere, és nagyjából meg is maradt ingernek - az árakat nem magyar pénztárcához szabták. A szépen faragott figurák, képek, a törékeny karácsonyfadíszek, a míves kerámiák, illatos gyertyák és sok minden más megmaradt látvány-emléknek. Amit mégis hazahoztunk, a papírmasé gömb és csillag két magyar fiatal terméke - mert ki más árulna ott is, ha nem magyarok (többek között)... (És hazahoztuk a bögréket is, amikből a meleg italt ittuk, ha már egyszer a kastélyt kopírozták az oldalára.)


Csak egészen kicsit csúsztunk a hazafelé indulással - valaki megint nem tudta, hányat mutat az órája -, és a belvárost kihagyva, a "kertek alatt" hagytuk el Bécset.

A két technikai megállóval tarkított, ködbe vesző hazaútnak tizenegykor lett vége, amikor begurultunk az OBI elé, és búcsút vettünk egymástól, kellemes ünnepeket kívánva idegenvezetőnek, útitársnak egyaránt.

A kisebb zökkenők ellenére is élveztük a kirándulást, a csípős idő és a tömeg sem akadályozott meg bennünket abban, hogy jól érezzük magunkat. Csak azt sajnáltuk, hogy nem láthattuk a belváros ünnepi fényeit, hiszen sötétedés után már nem jártunk arra. Legközelebb azért egy kevéssé zsúfolt időszakban látogatunk el Bécsbe, amikor több az őslakos, mint a turista... (És amikor lesz időm megkeresni azt a bizonyos teaboltot...)

(Képekért ide kattints.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése