2015. március 7., szombat

Töröcske ismét

A minden évben Nőnap táján megrendezésre kerülő túrán idén Töröcskét céloztuk meg. Egy kis kanyarral, hogy ne legyen olyan rövid, és a mi részünkről egyszerűsítéssel, hogy ne kelljen bemenni a városba - hogy aztán visszafelé végigmászhassunk rajta...
A csapat a színházparktól indult, ahogy mindig, ha nőnapi túráról van szó, mi pedig kis falunk közepén csatlakoztunk hozzájuk. Ők már túl voltak egy kis sáron, barkaszedésen, ránk még vártak ezek a remek élmények. De addig még végigsétáltunk Kaposszerdahelyen, hogy a délkeleti végén, a piros kereszt jelzésen hagyjuk el, felkapaszkodva a horhón, napozásukban megzavarva a gyíkokat. A hőmérő - indulás előtt megnéztem - ugyan csak 11,8 fokot mutatott, ezeket a hidegvérű kis állatokat azonban a ragyogóan sütő nap remekül életre melegítette.


Hamarosan elértük az útvonalunkba csatlakozó zöld sáv jelzést és elkanyarodtunk keletnek az egyre nedvesebbé váló úton. A szemfülesebbek észrevehették az aljnövényzetből előbukkanó első tavaszi virágokat, az odvas keltikét, a pettyegetett tüdőfüvet, és lencsevégre kaptam kedvenc gombafajtámat is, a piros csészegombát.




Mielőtt leereszkedtünk volna a dombtetőről Kuckó felé, vetettünk egy pillantást Kaposvár idevirító házaira. A tiszta időben jól látszott a Sávház tömbje, és a Füredi utca tízemeletes épületei is. Ha viszont az erdő mélyére véstük pillantásunkat, a kibújó növényzet mellett szétszórt szemetet, kidobott tévékészüléket is láthattunk...


Kuckó völgyében a túra átalakult kalandjárattá: ki találja meg a legszárazabb ösvényt? A közelmúlt esőzéseinek "hála" a szokottnál is nedvesebb volt a talaj, helyenként annyira elöntötte a víz az utat, hogy kisebb patakok jöttek létre jó néhány méterre az igazitól. De hogy ne csak azt figyeljük, hová lépjünk, hogy ne legyünk nyakig sárosak, gyönyörködhettünk az egymással jól megférő hóvirágcsokrokban és tüdőfüvekben, a vizet szerető aranyveselkékről nem is beszélve. Kész paradicsom volt ez a szakasz nekem mint afféle vadvirágot kedvelő amatőr botanikusnak.



S végre, miután átküszködtük magunkat ezen a terepen, átkeltünk egy megviselt hídon, beértünk a tó felé vezető legszebb részre, az ösvényre, melyet borostyánnal befutott talajú, hóvirágokkal tarkított erdő vett körül. Itt találkoztunk először a szintén mára meghirdetett teljesítménytúra résztvevőivel, akiket udvariasan előreengedtünk - mi nem siettünk, ők viszont időhöz voltak kötve.Míg mi lehajoltunk egy-egy növényhez, megcsodáltuk a fákat tömegével ellepő lepketapló gombákat, ők igyekeztek tovább a tó túlsó oldala felé, a Vackor tanyához.


De mi sem voltunk messze, hiszen az út már a tó mellett vezetett, végig a keleti partján, hogy aztán éles kanyarral elérjünk a rétre, ahol a fák alatt a turista emlékmű várja a túrázókat, néhány száz méterrel délebbre pedig a Vackor tanya terül el szálláshelyekkel, közösségi épülettel, pingpongasztallal és sok egyébbel - no meg a teljesítménytúra ide kihelyezett pontőrével együtt. 
A csapatunk forralt borra áhítozó tagjainak csalódniuk kellett - a tanya büféje nem működött. A hamarosan megérkező tulajdonos legnagyobb sajnálatára nem működik az áramszolgáltatás egy kidőlt fának köszönhetően, ami meghiúsította a bor felforralása mellett a kávéfőzést is. Talán majd legközelebb...
A pihenő azért nem telt el koccintás nélkül, hiszen valamire való turista - főleg hűvösebb időben - mindig visz magával védőitalt. Ma is akadt a társaságban pálinkás butykost a zsákjában hurcoló sporttárs, aki annak tartalmát bajtársiasan megosztotta a többiekkel...

Utunkat a város felé kanyarodva folytattuk, át a tó északi partján húzódó gáton, melynek másik végén elbúcsúztunk a többiektől. Ők a városba tartottak, mi pedig a nyugati part mentén vissza kis falunkba.


De, hogy kihasználjuk a szép időt, és hozzátegyünk még néhány kilométert a rövidre sikerült kiránduláshoz, nem tértünk le a dombtetőn Szerdahely irányába, hanem a zöld sáv jelzést követve a kissé sivár, egyhangú földutat taposva elmentünk a Zsidó-gödör felé. Nem találkoztunk senkivel, csak a közeli magánterületen vágta valaki a fát, messzehangzó fűrészdallal. Az út melletti szántóföld másik oldalán megpillantottunk egy fák között rejtőző kunyhót, amit természetesen közelebbről is meg kellett néznünk. Az épület falát palából rakta valaki, se ajtaja, se ablaka nincs már, láthatólag rég nem használják semmire.
Egy hirtelen jobbkanyar után végre újra erdőbe értünk, keskeny derekú akácok között ballagtunk le a dombról a Vörös-mezőnek nevezett területen. Ahogy egyre lejjebb és lejjebb jutottunk, úgy lett az ösvény egyre nedvesebb, köszönhetően a sok esőnek és a területet behálózó kis pataknak és egyéb vízereknek.


Az út mellett végre barkát is találtunk, és megszabadítottuk a bokrot néhány ágától - a véremet adtam a barkáért, és hazáig bugyolálgattam zsebkendőbe a bicskával megvágott ujjamat.
A barkázás közben észre sem vettük, hogy letértünk a jelzett útról, és a kis erdőt bal helyett jobbról kerültük meg, az elláposodott égeres mellett, vaddisznócsapást követve botladoztunk el a bokáig érő sárral borított út mellett vissza a hídig, mely a Berki-patak fölött átívelve mutatta meg a hazafelé vezető irányt.

Innen már jól ismert úton haladtunk, észak felé, a széllel (mely egész nap el nem hagyott volna bennünket) és a sárral dacolva, míg rá nem fordultunk a műútra, amelyet hazáig már el sem hagytunk.


Az elmúlt hét esős, borongós időjárását követő napsütéses, négy fal közül kiszabadulós időben nem is tölthettük volna ennél jobban el a mai napot. Legközelebb pedig talán a hűvös szelet és a sarat is megússzuk. Jó, tudom, ne akarjak mindent egyszerre...

(További képek: Album)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése