2015. március 22., vasárnap

Mecseki Zöldtúra - az én első szakaszom

Azért az enyém, mert a többiek már végigjártak egyet, hála Zoli lelkes szervezésének. Na de most eljött az én időm meg a szombat, és a családdal együtt csatlakoztunk az Árpádtetőtől az Éger-völgyig tartó szakaszra.

Kegyes volt hozzánk az időjárás, ragyogó napsütésben vágtunk neki a távnak, miután leszálltunk a buszról az árpádtetői megállóban. Csak egy kis szellő borzolta a hajunkat, míg be nem értünk a fák közé, hogy az első néhány száz métert a kék sáv jelzésen gyalogoljuk végig, míg az bele nem torkollt a zöld sávba a Tripammer-fánál.

Még a kéken

Még nem hajtottak ki a fák, nem takarja el dús lombjuk az eget, az éltető napot, mely nélkül az aljnövényzet csak satnyán kókadozna a felsőbb szintek alatt. Ez volt a mi szerencsénk, hiszen a túra egész útvonalán szebbnél szebb vadvirágokban gyönyörködhettünk, és ne felejtkezzünk meg a medvehagymáról sem, amely alternatív gyepszőnyegként borította az erdő alját szinte mindenhol. Meg is álltunk itt-ott, hogy leszakítsunk néhány szálat, amivel felüdíthettük a tízórait, ebédet.


A Tripammer-fánál megpihentünk, elolvastuk a részletes tájékoztatótáblát, melyről megtudtuk, hogy a bekerített tölgy nem az eredeti fa, mert az már elpusztult, helyette egy közelben álló, másik kocsányos tölgyet jelöltek ki az úttörő erdész emlékének őréül.
A jelzést követve - pihenőnk végeztével, melyet messzehangzó dalú cinkék és hétvégén is dolgozó fakopáncs tett zajossá - északnak fordultunk, és egy kellemes lejtőn leereszkedtünk a Petnyák-völgybe. Kis vízesés parancsolt megálljt a csoportnak, mely amolyan miniatűr Szalajkaként csorgott alá a mészkősziklákon a patakba.


A patak mentén folytattuk utunkat, míg elértük a következő pihenőt, ahol két ér folyt össze, hogy egybefonódva fusson tovább az ösvényünk mellett. Bandukolás közben már ismerős és rég látott, elfeledett nevű virágokat fotóztunk, megcsodáltuk a szép növésű fákat, és eltűnődtünk némely kinövésen, mely oda nem illően csúfította a bükkök, tölgyek törzsét. Az ösvényekre itt-ott rádőlt fatörzseken gondos kezek vágtak küszöböt, hogy a nehéz lábú turista könnyebben átjuthasson rajtuk (mert a természetet hagyjuk, hadd tüntesse el az akadályt a maga komótos tempójában...). Azért Fru inkább ugrott egyet.

Illatos hunyor, a kitartó


Bókoló fogasír, az elfeledett


Tettünk egy kis kitérőt, hogy megkóstolhassuk a felújított Barátság-forrás vizét. A forrást tavalyelőtt megrongálta egy kidőlt fa, melynek maradványai most is ott fekszenek mellette. Ám megszállott természetjárók áldozatos munkával a forrást újjáépítették, szerencsénkre. 
Miután visszakaptuk elkóborolt sporttársainkat - akik lendületből továbbmentek, észre sem véve, hogy mi, többiek lekanyarodtunk a forrás felé -, továbbmentünk a völgyben, és egészen az első akadályig meg nem állított minket senki. Az ösvény áttért a víz másik oldalára, és mindössze egy keskeny palló biztosította az átjárást. Óvatosan, lassan, de mindenki átjutott rajta.


Fotózgatós sétánkat újabb látnivaló akasztotta meg: megérkeztünk az Ágnes-vízeséshez, a Mecsek legnagyobb ilyen képződményéhez, ahol szintén eltöltöttünk néhány fényképezős percet, majd az addigi nyugati irányt lecseréltük az északira, és bekanyarodtunk Nagy-Mély-völgybe, a túra egyik legszebb szakaszára. Mintha a hegyek kinyíltak volna, hátrébb húzódva engedték a pataknak, hogy szélesebb völgyet vájjon magának. Olyan szélesre sikerült tágulnia, hogy a következő átkelést már nem is pallón, hanem köveken, fatörzseken egyensúlyozva kellett megoldanunk. 


Egészen a Kőlyukig, eddig a korábban víztározóként is szolgáló, mészkősziklába vájt barlangig haladtunk immár a másik oldalon, szépen megépített hídon átkelve, vízművek mellett sorjázva. A patakot egy kis szakaszon úgy megregulázták, hogy patak helyett csatornának látszott.


Kőlyuknál - ahová a magas vízállás miatt nem sikerült közel mennünk - éles kanyart vettünk, és délnyugati irányban, bedőlt fákkal, nagyobbacska kövekkel borított keskeny vágaton kapaszkodtunk felfelé a Zsidó-völgyön. Mivel innen egy darabon együtt haladtunk az éppen aznap megrendezett teljesítménytúrával, el-elkerültek bennünket a gyorsabban haladó, szintidővel harcoló túrázók. Velük túránk végállomásánál, Teca mama vendéglőjében találkoztunk ismét.

A Zsidó-völgyből egy húzósabb emelkedő után jutottunk fel a hegytetőre - fehér és kék ibolyával, kövi pimpóval kísért ösvényen -, ahol ebédszünetet tartva szellőztettük ki a medvehagyma illatától elnehezült fejünket, miközben a szemközti dombon zajló tarvágást és égetést szemléltük.  


Majdnem a tetőig felmásztunk aztán, hogy néhány tíz métert ereszkedjünk ismét - már mi, néhányan, akik meg akartuk nézni a Darázs-kutat. A többiek addig élvezhették a nap melegét az út mellett.
Mielőtt elértük volna a műutat a Lapis előtt, a szépen sorba rakott farönkök előtt medvehagymát gyűjtő csoportba botlottunk. Mint az újabb pihenőnk alatt mellénk szegődő főnöküktől megtudtuk, erdészeti engedéllyel gyűjtötték a növényt, hogy aztán a nagybani piacon tegyék pénzzé. Azt elfelejtettem megkérdezni tőle, hogy az engedélybe beletartozott-e a quadszerű járgánnyal való aljnövénytaposás is...

A Lapison nem időztünk sokat, körbejártuk a Mecsek kőzeteit magában foglaló emlékművet - kedvencem a rózsakristályos mészkő lett -, és néhány percnyi aszfalttaposás után visszatértünk az erdőbe, a vidáman sárgálló sombokrok közé. Hamarosan feltűntek az egykori szőlőskertek helyén épült lakóházak, a medvehagymát felváltották a kiskertek, a keltikét a nőszirmok és nárciszok, a madárdalt a kutyaugatás.
Ezt a majd' két kilométeres szakaszt igencsak zokon vette a talpunk - ki szeret jó kis erdei föld helyett aszfaltot taposni? No de kibírtuk, és némi frissítő magunkhoz vétele céljából megpihentünk a már említett vendéglőnél, hogy aztán buszra szállva visszatérjünk Pécs belvárosába, és egyik eszközt a másikra cserélve, hazautazzunk a leszállni készülő nap lapos fényénél.

Macskát csak e házon láttam...

Az útvonal végig jól jelzett, karbantartott, csinos útjelző táblákkal - élvezetes lehet nem csak kikelet, hanem forró nyár és hűvös ősz idején is. A telet csak azért nem említem, mert hiányolnám a viruló flórát...

(További képek ide kattintva: albumom.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése