2014. október 29., szerda

Vadállat

A cicák aranyosak. A cicák kedvesek. Jófejek. Dorombolással gyógyítanak. Hízelgősek. És úgy tudnak nézni! (Hullik a szőrük, összekarmolnak mindent, játszanak az édes kis egerekkel, letörik a gyíkok farkát, ha nincsenek ivartalanítva, bebüdösítenek mindent - de ezekről nem szokás beszélni, ugye.)

Mindemellett a cicák vadállatok. Azt hisszük, hogy megszelídíthetjük őket, úgy élnek, ahogy szeretnénk, jönnek-mennek, ahogy mi engedjük nekik - egy frászt! A macskák azt csinálnak, amit akarnak. Csak úgy tesznek, mintha. Mintha a kedvünkben akarnának járni. Na ja, a legtöbb kaját mégiscsak tőlünk szerzik be!

Hogy mennyire vadállatok még most is, akkor jön rá az ember, amikor szemtanúja egy macskatámadásnak. Mint tegnap, amikor a tulajdon két szememmel láttam, ahogy Murci levadászott egy cinkét. Hirtelen ott volt, elkapta és már el is tűnt vele a bokor alatt. A technikája kifinomult, mondhatni: felugrott, a hátsó lábaival dobbantott a karón (ezen ül a madáretető kb. másfél méter magasságban), közben tett egy félfordulatot a cinege felé, a szájával elkapta és leugrott. Tovább tartott mindezt leírni, mint amennyi időbe tellett...
Aztán már hiába szaladtunk ki, hogy csúnya macska, hagyd békén! A szegény kis madárnak már mindegy volt. 

Nevelhetetlen. Ha a kis herceg egy macskával találkozott volna össze, nem egy rókával, sose születik meg a megszelídíthetős, közhellyé vált mondat...


2014. október 5., vasárnap

Vissza a múltba

Ködös reggelre ébredtünk tegnap, azonban mire a készülődéssel végeztünk, levergődtünk a buszmegállóba, a köd felszállt - ahogy mi is az egyik buszra, amely a többi szennai iskolással Regölybe vitt minket.
Némi kalamajka után - az a fránya óra, meg az emlékezet, ugye -, kis késéssel, de végre elhagytuk Kaposvárt, és bő másfél óra múlva megérkeztünk a Regöly melletti, Újszkítiának elnevezett skanzenbe. Rövid úton megismerkedtünk Tibóval, a kutyával, aki végigkísért minket egész nap, és aki nagy hozzáértéssel terelte el az utunkba akadt lovat.
A hűvösre fordult időben - felhőből volt sok, napfényből eleinte semmi - végighallgattuk vendéglátónk bevezető szavait és a "miheztartást", majd kis csoportokban megnézhettük az első házat, mely egy kis tó partján épült fel. Míg a többiek szemlélődtek, az élelmes kíváncsiak kipróbáltak egy ottfelejtett vágóeszközt és felvágtak némi gyújtóst...
Miután minden megvizsgáltunk, amit lehetett - és a pöffeteg gombát is majd' halálra püfölték -, kis testgyakorlás után továbbindultunk. A területet kerítésekkel szabdalták kisebb részekre, s mivel ezeken nincs kapu, kénytelenek voltunk átmászni rajtuk-alattuk, kinek mi volt kényelmesebb.



Az egykori homokbánya mára szépen kizöldült, házigazdánk és gazdasszonyunk kitartó munkájának és az általuk elültetett fáknak, bokroknak köszönhetően. Szabadon legelésznek itt a lovak, bóklásznak a kutyák, és vannak kecskék is, akikkel viszont nem találkoztunk. Minden zugból ránk vetette üres szemét egy-egy koponya, hogy - bár csak látogatók voltunk - megvédjen a rontástól, bajtól, ki tudja, mitől. A "falu" ugyanúgy körül van kerítve, mint az állatok - éppen azért, hogy amazok ne tehessenek kárt emezekben...

A kissé szorosan épült házak mindegyike egy-egy kort reprezentált - kaptunk is történetükből ízelítőt mindegyiknél, mielőtt bementünk volna, hogy - ismét csak kisebb csoportokban, hiszen ezek mérete nem tette lehetővé a tömeges felfedezést - a szemünket legeltethessük régi korok (többnyire másolatban látható) használati tárgyain, és elképzelhessük, hogyan is élhettek ott emberek villany és internet nélkül...


Edények, csiszolt és pattintott kőeszközök

Vaskori házbelső

Akadt viszont két olyan ház is, amelybe teljes létszámban befértünk - a jégkorszakot idéző jurta, és szkíta mintára készült társa, melyekben rögtönzött történelemórán vettünk részt amellett, hogy közelebbről is megnézhettünk egy-egy használati tárgyat a bőrök lekaparására szolgáló kőeszköztől a halbőrből készült pajzsig.



Időközben a nap is kisütött, kellemesen melengetve a kissé késői ebédhez letelepedett társaságot, aztán - míg arra vártunk, hogy "kinyisson" az ólomöntő műhely - jutott idő egy kis pacisimire és a szemek környező dombokon való pihentetésére is.


És végre elérkezett az izgalmas pillanat - láthattuk, hogyan készül hagyományos eszközökkel a csat az öv végére, és a balta (csak úgy). Izzott a szén, szuszogott a fújtató, olvadt a fém, és már nem csak a nap melegített. Néhány perccel később pedig ott feküdt előttünk a kész mű, mely egy kis tisztogatás után megmutatta a mintáját is (a leeső bronzdarabokért pedig kisebb harc indult a jelenlévők között).




Ezután a csapat két részre oszlott - a lányok (többnyire) behúzódtak a kézműves kunyhóba gyöngyöt fűzni, ékszert készíteni, a fiúk pedig kipróbálhatták magukat íjászatban. Akadtak, akik vissza-visszatértek a nagy malom(?)kő mellé, hogy élesítsék még egy kicsit az otthagyott kődarabokat.




Mire eljött a búcsúzás ideje, a nap ismét elbújt, mi pedig átbújtunk a kerítéseken, hogy egy utolsót szippantva (ha csak átvitt értelemben is) a régi korok levegőjéből, elköszönjünk Viktortól és párjától, visszaszálljunk a XXI. század termelte buszba és eliramodjunk hazafelé.
Ami nem jelentette azt, hogy ne lett volna időnk még megállni egy kis fagyizásra-sütizésre Tamásiban, hogy végül - igaz, másfél órás késéssel - megérkezzünk szép Somogyba, annak is Szenna (meg Kaposvár és Szerdahely) nevű településére. 

Az ujjaimban még érzem a házak érdes falát, orromban a széna illata, szememben látnivalómorzsák - lehet, hogy visszamegyek...

(Az albumért, ha még nézelődni akarsz, ide kattints.)