2014. szeptember 1., hétfő

Esti tempó hazafelé

A zselici csillagos eget nehéz felhők takarják, mikor hazafelé indulok torna után. Gyalog - busz nincs ilyenkor, különben is, mi az a négy kilométer?
   Sárgán pislogó lámpasor alatt tempózok végig az út szélén, udvariasan lejjebb húzódva, amikor több, mint ötvennel elhúz mellettem egy szemből érkező, esti dévaj autós. Egy kanyar balra, egy még balrább, feljebb egyre, a dombra, na még néhány száz méter, és már el is érem a város szélét, elfogynak a villanyoszlopok, lejjebb ereszkednek a felhők. Elő a zseblámpával, lóbálom magam mellett a lépteim ritmusára, félkörívben, előre-hátra.
   Szinte gurulok lefelé, nézem a sötét háttérből kibontakozó, még sötétebb fákat. Az út széli házaknál alszanak a kutyák, még csak rám se mordulnak, amint elhaladok a csendes kertek mellett. Előpihennek az éjszakai kutyacsetre.
   Csak száguldok lefelé, kissé behúzott hassal, enyhén előredőlve, ahogy tanították, hogy megkönnyítsem a gyaloglást (és védjem a gerincemet). Trapp, trapp, placcs - ráléptem egy meztelencsigára, fúj! Ezek mindenhol ott vannak...
   A kanyarban egészen az út szélén megyek, ha ennél is szélebbre húzódom, már az árkot mélyítem. A kis domb eltakarja a kilátást, de szerencsére a fülem olyan éles, mint a sas szeme - akár bármit köszörülhetnék rajta -, előbb hallom, hogy jön valaki, mint ahogy meglátom. Gyanakodva odébb húzza a sofőr a kormányt, ahogy elkerül - hátha esti duhaj vagyok, és kizuhanok elé az útra...
   Végre elérem a falutáblát, de a zseblámpát csak akkor kapcsolom le, amikor átvágok a járdára. Már csak negyedóra és otthon vagyok.
   Nézem az árnyékomat a betonon, ahogy előbukkan a hátam mögül, egyre nagyobb, egyre hosszabb, egyre karcsúbb lesz, ahogy a mögöttem égő lámpa megvilágít. Ni, szinte már nádszálkisasszony vagyok!
Az eget eltakarja a mesterséges fény, inkább lefelé nézek, kerülgetem a járda gödreit, hallgatom a faágak között csalinkázó szél hangját. Hol erősebb, hol halkabb - lesz még eső az éjjel!
   A kihalt falu közepén váratlanul bennszülöttekkel találkozom - a késői buszt várják, kezdődik az éjszakai műszak a teszkóban vagy máshol. Jóestétezünk, elvágtázok az árva gólyafészek alatt, a - pont a kanyarban - vaksi lámpaoszlop mellett, és legurulok az utolsó lejtőn hazafelé. A szél patakillatot suhint felém, és hamarosan át is kelek a megduzzadt, sárgává koszosodott kis folyam felett.
   A kocsmában ég a villany, előtte kisebb autósor, benn férfiak gyűrűje az asztalok körül. Tán a helyi polgárőrök (vannak még nálunk polgárőrök?) vagy a horgászegylet tart gyűlést...
   Utolsó lendülettel nekiszaladok a dombnak, lábam meg-megcsúszik a sárban - ja kérem, mi errefelé nem tejben-vajban, hanem sárban-porban fürdünk...
   És végre hazaérek, s csak a saját kutyám ugat meg. Utoljára kócol össze a szél, miközben beengedem magam a kapun és ráköszönök a macskára. Lehúzom a sarat a cipőm talpáról, és beoldalgok a házba. A felhős ég, a zörgő szél és a macska kint marad.
   Megjöttem.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése