2014. szeptember 21., vasárnap

Papi Pipa - idén is

A tavalyi túráról készült bejegyzésnek mintegy folytatásaként megemlékezem az idei Papi Pipa 30 teljesítménytúráról is - mondhatni, a Papi Pipa krónikáját írom...

Gyurinak köszönhetően idén is négy keréken gurulva érkeztünk meg a starthoz, amely idén Ibafán volt, a Pipamúzeum mellett. Ha nem is ragyogott a nap, de jó időnek ígérkezett, és reméltük, hogy a sok eső után már kellőképpen kiszáradt a talaj, és nem kell nyakig összesároznunk magunkat a jó kis agyagos-homokos talajon.
A szokásos papírkitöltögetés és a hozzájárulás lerovása után nem tétováztunk, nekivágtunk az aznapra rendelt-vállalt 30 kilométernek. 

Ibafát egy hangulatos horhóson - természetesen felfelé kaptatva - hagytuk el, hogy egészen a Kisibafa helyén várakozó első ellenőrzőpontig ballagjunk. (Nem terveztünk gyors tempót, hiszen a 30-as távra 9 óra szintidőt adtak.) Ezt elhagyva hamarosan beértünk az erdőbe, ahol megkezdődött gombakergető ámokfutásunk. A sok esőnek köszönhetően az erdő alja telis-tele volt mindenféle gombával, melyeknek persze, a felét se ismertük - még a hozzám képest szakértőnek számító Zoli sporttárs sem tudott mindig biztosat mondani a kérdéses alany "kilétéről".




Goricán, a harmadik ellenőrzőpontnál mosolygós pontőr hölgyek és termetes almák fogadtak minket - és egy falu, ami még él, de úgy tűnik, nem sokáig. Hiába a kellemes környezet, a szép táj, a felújított házak, bizony, sok enyészetnek átadott épületet is láttunk.

A falut elhagyva jól kijárt, széles úton gyalogoltunk egészen Kánig. Az út melletti major gazdái birtokba vették a közeli földeket, legelőket, és igazán jólesett látni, hogy van még, aki vállalja, hogy ezen az "isten háta mögötti" területen gazdálkodásra adja a fejét: marhákat, birkákat tart, növényeket telepít és termeszt.
Kán Gorica testvére lehetne a történetét és jelenkori állapotát tekintve. Láttuk, hogy próbálkoznak a felélesztésével, de hiába a sok szép, felújított ház, alig láttunk mozgást, és az optimistán kialakított lovarda is becsukta kapuit. Csak az ott maradt kíváncsi lovak jöttek elő, amint elhaladtunk a harangláb mellett...




Kánt egy alig járt, nedves talajú ösvényen hagytuk el, hogy megkezdjük a kapaszkodást a Zselic legmagasabb pontja, Hollófészek felé. Természetesen itt volt egy ellenőrzőpont, ahol frissítésként dianás cukorkával kínálták a fáradt túrázót - hogy ne essen le a vércukor- és energiaszintünk...

Hamarosan elértük a Fekete István Emlékösvényt, melyet a Mecsekerdő Zrt. alakított ki az író emlékének adózva. Ezen értük el a következő két ellenőrzőpontot, az Éger-kútnál és Felsőkövesdnél. (Az éger-kúti vidám fiúk saját gyártmányú sörét még emlegettük néhány kilométeren keresztül...) Az Ödön-forrást kettesben kerestük meg Gyurival, aztán csóváltuk a fejünket egy kicsit - szegény forrásból alig csordogált a víz, meglehetősen elhagyatottnak tűnt. A mohával belepett tűzrakóhely tanúbizonysága szerint nem járnak már arra túl sokan...

A nagymátéi ellenőrzőpontnál sajnos, arra már nem volt idő, hogy kicsit körülnézzünk az arborétumban, de aki teheti, látogasson el ebbe a jól karbantartott, hangulatos kis gazdaságba és pihenőhelyre.

Innen már célegyenesben voltunk Ibafa felé, és ha netán nem tudtuk volna, melyik utat válasszuk, eligazított az egyik a sok útjelző közül, mely végigkísérte a túra teljes útvonalát.


(Csak halkan jegyzem meg, hogy a SEFAG területén is elkelne néhány hasonló oszlop az elágazásoknál...)

Végül, majdnem kihasználva mind a kilenc órát, legyűrve 710 m szintemelkedést, beértünk Ibafára, hogy átvegyük a megérdemelt kitűzőket és zsíros kenyeret. A rendező egyesület idén is kitett magáért, nem volt olyan ellenőrzőpont, ahol ne buzdították volna valamivel a túrázót - akár kedves szóról, akár vízről, akár csokiról volt szó. Soha rosszabban szervezett túrát, kedvezőtlenebb időt! (Néha még a nap is kisütött, hogy a késő nyári időből ne csak a fülledtséget "élvezhessük".)

(Fotóalbum: Papi Pipa 30, 2014)

2014. szeptember 11., csütörtök

Túrátlanul

Hihetetlen, mennyi eső esik mostanában! Kimossa a földet a növények alól, eláztatja a mezőket, magával viszi a lelkekből a napfényt. És tönkreteszi a túraútvonalakat. Talán csak a vaddisznók örülnek ennyi víznek, prímán lehet dagonyázni benne.

Ahogy elnézem, ezen a hétvégén se megyek semerre túrázni...


2014. szeptember 1., hétfő

Esti tempó hazafelé

A zselici csillagos eget nehéz felhők takarják, mikor hazafelé indulok torna után. Gyalog - busz nincs ilyenkor, különben is, mi az a négy kilométer?
   Sárgán pislogó lámpasor alatt tempózok végig az út szélén, udvariasan lejjebb húzódva, amikor több, mint ötvennel elhúz mellettem egy szemből érkező, esti dévaj autós. Egy kanyar balra, egy még balrább, feljebb egyre, a dombra, na még néhány száz méter, és már el is érem a város szélét, elfogynak a villanyoszlopok, lejjebb ereszkednek a felhők. Elő a zseblámpával, lóbálom magam mellett a lépteim ritmusára, félkörívben, előre-hátra.
   Szinte gurulok lefelé, nézem a sötét háttérből kibontakozó, még sötétebb fákat. Az út széli házaknál alszanak a kutyák, még csak rám se mordulnak, amint elhaladok a csendes kertek mellett. Előpihennek az éjszakai kutyacsetre.
   Csak száguldok lefelé, kissé behúzott hassal, enyhén előredőlve, ahogy tanították, hogy megkönnyítsem a gyaloglást (és védjem a gerincemet). Trapp, trapp, placcs - ráléptem egy meztelencsigára, fúj! Ezek mindenhol ott vannak...
   A kanyarban egészen az út szélén megyek, ha ennél is szélebbre húzódom, már az árkot mélyítem. A kis domb eltakarja a kilátást, de szerencsére a fülem olyan éles, mint a sas szeme - akár bármit köszörülhetnék rajta -, előbb hallom, hogy jön valaki, mint ahogy meglátom. Gyanakodva odébb húzza a sofőr a kormányt, ahogy elkerül - hátha esti duhaj vagyok, és kizuhanok elé az útra...
   Végre elérem a falutáblát, de a zseblámpát csak akkor kapcsolom le, amikor átvágok a járdára. Már csak negyedóra és otthon vagyok.
   Nézem az árnyékomat a betonon, ahogy előbukkan a hátam mögül, egyre nagyobb, egyre hosszabb, egyre karcsúbb lesz, ahogy a mögöttem égő lámpa megvilágít. Ni, szinte már nádszálkisasszony vagyok!
Az eget eltakarja a mesterséges fény, inkább lefelé nézek, kerülgetem a járda gödreit, hallgatom a faágak között csalinkázó szél hangját. Hol erősebb, hol halkabb - lesz még eső az éjjel!
   A kihalt falu közepén váratlanul bennszülöttekkel találkozom - a késői buszt várják, kezdődik az éjszakai műszak a teszkóban vagy máshol. Jóestétezünk, elvágtázok az árva gólyafészek alatt, a - pont a kanyarban - vaksi lámpaoszlop mellett, és legurulok az utolsó lejtőn hazafelé. A szél patakillatot suhint felém, és hamarosan át is kelek a megduzzadt, sárgává koszosodott kis folyam felett.
   A kocsmában ég a villany, előtte kisebb autósor, benn férfiak gyűrűje az asztalok körül. Tán a helyi polgárőrök (vannak még nálunk polgárőrök?) vagy a horgászegylet tart gyűlést...
   Utolsó lendülettel nekiszaladok a dombnak, lábam meg-megcsúszik a sárban - ja kérem, mi errefelé nem tejben-vajban, hanem sárban-porban fürdünk...
   És végre hazaérek, s csak a saját kutyám ugat meg. Utoljára kócol össze a szél, miközben beengedem magam a kapun és ráköszönök a macskára. Lehúzom a sarat a cipőm talpáról, és beoldalgok a házba. A felhős ég, a zörgő szél és a macska kint marad.
   Megjöttem.