2014. június 8., vasárnap

Hat torony nyomában

Tegnap ismét a nyakunkba vettük a Zselicet - ezúttal a keleti végeket. Három év után újra a Hat Torony túrát akartuk teljesíteni, mind a 31 kilométerét. Felkerekedtünk hát, és elautóztunk Vásárosdombóra, a túra kezdőpontjára. 
Annak idején még a parkból indították a lelkes vállalkozókat, ezért kissé elbizonytalanodtunk, amikor nyolc óra után nem sokkal odaérve nem láttunk ott senkit. Aztán felfedeztük a szervezők sátrát a közeli ház (iskola? - nem derült ki számunkra) udvarán. A szokásos adminisztráció után nem vettük azonnal a nyakunkba a kilométereket, mert a fiúk ragaszkodtak a startfolyadékhoz...



Dombót elhagyva átkeltünk a helyi patakon és a rengeteg pénzből felújított vasúti átjárón is, aztán domboldalban kapaszkodtunk fel Tarrós felé. Az idő egyre melegedett, szellő sehol - sejtettük, hogy igazi nyári nap vár ránk.
Tarróson hideg, palackos vízzel és mosolygós arccal fogadtak minket az első ellenőrzőpontnál, ahol nem időztünk sokat, pecsételés után kaptattunk is tovább, át a horhóson a Vár-hegy felé. Útközben - mivel nem siettünk, tekintve, hogy a túrának nem is volt szintideje - meg-megálltunk fényképezni, körülnézni. Errefelé találtam ezt a kis növénykét, amit eddig egyetlen határozóban sem leltem meg:



A harmadik torony Tékesen várt ránk. (Bár, ha jól utánaszámolok, a második is, hiszen Tarrósnak nincs temploma.) A könyvtár előtt berendezett ellenőrzőponton a pecsét mellé eper is járt, ami igazán jólesett a melegben. Miközben elmajszoltuk, előkotortuk a hátizsákból a napolajat, és gondosan bekentük magunkat vele. (Nem is égtem le, szerencsére - kivéve azt az egy helyet, amit elfelejtettem bekenni: a nyakamat...)



A falut elhagyva hamarosan a turistának kedves tájra értünk - erdőbe! Igaz, hogy a tüdőnk kapacitását alaposan próbára tette a több mint 140 méteres emelkedő a Vas Mihály-hegyre, de nem bántuk. Akkor pedig még kevésbé bántuk volna, ha tudjuk, mi vár ránk az útvonal második felében...

A Vas Mihály-hegyi ellenőrzőpontot elhagyva - ahol mellesleg az arra "érdemesek", meg akik nem vezettek, egy pohár hegylevét is magukba dönthettek - az eddig magányos piros kereszt jelzés belekarolt a zöld sávba, és ezen haladva értünk el Kisvaszarig. Útközben több helyen is hatalmas farakásokba botlottunk - a fatűzelésű erőműhöz gyűjtött, de fel nem használt anyag szárad szanaszét az erdők-mezők szélén...


Már ezen a szakaszon ízelítőt kaptunk a száraz, poros, napnak kitett útvonalból, amely később hosszú és unalmas kilométereken át kanyargott a talpunk alatt.


Kisvaszaron jókedvű helyiek fogadták a túrázókat, pincehideg szódát ereszthettünk a flakonjainkba és pihenés közben beszélgettünk egyet rég nem látott kaposvári sporttársakkal. Ők nem is jöttek tovább, kiszálltak. Mi viszont - akkor még - nem tántorodtunk el, és a negyedik, magasra felnőtt fák közül alig kikandikáló templomtornyot is lefotózva ballagtunk tovább.
Mint a többi faluban, itt is keveredtek a szépen felújított és karbantartott házak az összedőlés szélén állókkal, és megcsodálhattuk a környékbeli lelkes bádogosok egy-egy újabb díszítményét is. 

A következő szakaszon miután elhagytuk a zöld sávot és ismét a magányos piros kereszt jelzésen fordultunk északnyugatnak Ág felé, gabonatáblák, napraforgóvetés mellett gyalogoltunk. A távolban még a Mecsek majdnem-jelképét, a TV-tornyot is láthattuk. Errefelé lettem figyelmes az útvonal legszebb vadvirágára, az ezüstös pimpóra (na jó, az ezüstösben nem vagyok biztos, de a pimpó tuti):


Ágon ismét hosszabb (vagy tíz perc) pihenőt tartottunk, felfrissítve magunkat az elmaradhatatlan szódával és az ellátmányként itt kapott finom almával. Míg ettünk-ittunk, a háztetőn egy kis barázdabillegetőt figyelhettem meg. Lám, máris hasznát vettem a fülemülés kiránduláson tanultaknak!

Ezután kezdődött a nemszeretem-szakasz. Az elején még reménykedtünk, hogy nem tart majd sokáig a por, nem éget agyon a nap, és nem mindig azon az oldalon lesz az erdő, amerre a nap süt, de hamarosan be kellett látnunk, hogy minden remény hiábavaló. Egészen Gerényesig, mintegy nyolc kilométeren keresztül haladtunk turistabarátnak igazán nem mondható terepen. Miire elértük a falu fölötti, Puszta-tető nevű ellenőrzőpontot, azt fontolgattuk, hogy nem megyünk tovább, Gerényesen befejezzük. Kicsit javított a hangulatunkon, hogy a faluba kissé árnyasabb szakaszon értünk be, és a szervezők szerint is ez volt a legnehezebb szakasz. Azon pedig jót derültünk, hogy az ellenőrzőponthoz a szódautánpótlást - egy egész ládányit - pótkocsis traktor hozta...

A faluban népesebb csapat táborozott az ellenőrzőpontnál: többen itt fejezték be a túrát, valamivel több, mint 25 km után. Pecsételés után, miközben megkóstoltuk a hagymával bőven megszórt zsíros deszkát, elő is vettem a térképet, hogy eldönthessük, hogyan tovább. Sok jót nem olvashattam le róla, az utolsó szakasz is messze elkerülte az erdőket, ugyanazon a száraz, poros úton ment tovább, amelyen ide jutottunk. De miután ki sörrel, ki jégkrémmel, ki sörrel és jégkrémmel megerősítette magát testben és lélekben, mégis nekivágtunk. Ha lúd, legyen kövér!

A falu fölötti dombon még várt ránk egy ellenőrzőpont, aztán ismét elértük a széles, árpa?, rozs?-táblákkal szegélyezett földutat. Ameddig a szem ellátott, ez kanyargott előttünk, de már csak lemondóan legyintettünk. Majd csak vége lesz egyszer! Az előttünk haladó gyerekeket nem zavarta a messze szálló por, és virgoncan elő is segítették a szálldosást némi porban ugrándozással és porfelhőveréssel...
Az út mellett nyíló búzavirágok némi vigaszt nyújtottak, hiszen egészen eddig nem láttunk egyet sem belőlük, itt pedig szinte sorfalat alkottak végig, amerre mentünk.


S végre, a Vöcsök-tetőn lefelé fordulva megpillantottuk Vásárosdombó házait. Nemsokára elértük a műutat - még egy kis adag forróság alulról is -, amelyen beballagtunk a faluba, hogy átvegyük jól megérdemelt kitűzőnket. A szervezők nem hazudtolták meg magukat - itt is kaptunk szódát és energia-utánpótlásként finom pogácsát is. Kedves mosollyal és biztatón - "Találkozzunk jövőre is!" - engedtek utunkra hazafelé.

A szervezőkre igazán jó szívvel fogunk emlékezni, mindenre felkészülve, profin bonyolították a túrát. Csak az a sok por ne lett volna...De hát, be kell látnunk, hogy ezen a tájon elég nehéz lett volna végig erdőben vezetni az útvonalat. Jövőre, veletek, ugyanitt (?).


(További képekért kattints ide.)

2 megjegyzés:

  1. Ez a nagy meleg nekem ellenségem. Nem vállalkozom túrára. Ennek ellenére szép helyen jártatok. Én szeretem a mezőket is, nem csak az erdőket. Mondjuk a port nem élveztem volna. Gyönyörű fotókat csináltál!

    VálaszTörlés
  2. Köszi a dicséretet. A por belepett minket nyakig, de szerencsére már feltalálták a zuhanyt. :) Azért nem volt rossz túra, de legközelebb csak akkor megyünk, ha nem lesz több 25 foknál...

    VálaszTörlés