2014. június 27., péntek

Ízlelő-bimbósan

A virág, mint olyan, szagolásra való. Meg nézegetésre. Meg locsolásra, gondozásra. Gondoltam eddig. Én és sokan mások. (Vagyis nem is olyan sokan, ami a város szégyene...)

A virág evésre is való. Ízesítésre. Dúsításra. Megbolondításra. Egy kis levendulás cukor a linzerbe, és máris más dimenziókba helyeztük az ötórai teát. Egy-két hörpintésnyi rózsaszörp, és nincs gond a népszaporulatra. 


Akinek van egy kis (nagy) virágoskertje, ne csak szagolja-nézegesse, hanem egye is! A pipitért, a pitypangot szintén, amiket még csak nem is szagolgatunk-nézegetünk. El veled, fűnyíró! Inkább kiesszük a "gyomokat" a fűből! (Na jó, ezt azért nem kell annyira véresen komolyan venni...)


Halmos Monika megmutatta. Megkóstoltatta. Ínycsiklandó fotókkal és élvezetes előadással, a végén virágokból, virágok hozzáadásával készült sütemények felszolgálásával. Haj, az a rózsaszörp! Még érzem. Köszönet érte!

Madame Provence-nak is. Még sok ilyet szeretnénk! De legalábbis egy helyi levendulást. Meg rózsakertet. Meg étkezésivirág-farmot. Vagy ilyesmit.


Hol is fényképeztük azt a sok búzavirágot? Mehetnénk leenni...

(A negatívumokról most csönd. A múzeum azért változtathatna a hozzáállásán. Kit érdekel a záróra, amikor előadás van?!)

2014. június 25., szerda

Elfoglalt krónikás

Az úgy volt, hogy szombat estére meghívót kaptunk - mert némely túrákra csak azzal megy az ember - falatozással egybekötött erdei sétára. Mert nem nevezném igazi túrának, amit aznap elkövettünk hat és tizenegy között. Éjjel tizenegy. Leginkább csak azért gyalogoltunk egy kicsinyt, hogy helyet csináljunk bendőnkben a sülő-fővő vacsorának.

Szép az erdő, télen-nyáron - mondja a dal (vagy mi), és mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az útközben készült fényképek. A nap már húzta a pizsamát, mire beértünk a sűrűbe, a szűrt fények kellemesen játszottak a fák levelei, a virágok szirmai és a hajunk szálai között. Nem is rohantunk, kényelmes tempóban vágtunk át a Töröcskei-tó mellől a Gyertyánosi parkerdő mellé, eszegettük a természet ajándékát - kedvencemet, az eperfa (mifelénk szederfa) fehér és fekete termését. Mire a Horváth-tanyára értünk, igazán színes egyéniségek lettünk...

Ott aztán már javában rotyogott a lecsó, sült a kolbászka, illatozott a pálinka. No de azt már az út elején megkóstolták az arra kapható sporttársak... Nem is volt semmi hiba egész este, ahogy sötétedett, úgy fogyott a sör, az üdítő, az ennivaló. A növendék tábortűz mellett beszélgetve, az asztaloknál iszogatva-eszegetve ütöttünk el néhány órát egymás társaságában (meg pár szúnyogot is élete virágában).

Nem is cséplem tovább a szót, beszéljenek helyettem a fotók itt: Albumom

2014. június 8., vasárnap

Hat torony nyomában

Tegnap ismét a nyakunkba vettük a Zselicet - ezúttal a keleti végeket. Három év után újra a Hat Torony túrát akartuk teljesíteni, mind a 31 kilométerét. Felkerekedtünk hát, és elautóztunk Vásárosdombóra, a túra kezdőpontjára. 
Annak idején még a parkból indították a lelkes vállalkozókat, ezért kissé elbizonytalanodtunk, amikor nyolc óra után nem sokkal odaérve nem láttunk ott senkit. Aztán felfedeztük a szervezők sátrát a közeli ház (iskola? - nem derült ki számunkra) udvarán. A szokásos adminisztráció után nem vettük azonnal a nyakunkba a kilométereket, mert a fiúk ragaszkodtak a startfolyadékhoz...



Dombót elhagyva átkeltünk a helyi patakon és a rengeteg pénzből felújított vasúti átjárón is, aztán domboldalban kapaszkodtunk fel Tarrós felé. Az idő egyre melegedett, szellő sehol - sejtettük, hogy igazi nyári nap vár ránk.
Tarróson hideg, palackos vízzel és mosolygós arccal fogadtak minket az első ellenőrzőpontnál, ahol nem időztünk sokat, pecsételés után kaptattunk is tovább, át a horhóson a Vár-hegy felé. Útközben - mivel nem siettünk, tekintve, hogy a túrának nem is volt szintideje - meg-megálltunk fényképezni, körülnézni. Errefelé találtam ezt a kis növénykét, amit eddig egyetlen határozóban sem leltem meg:



A harmadik torony Tékesen várt ránk. (Bár, ha jól utánaszámolok, a második is, hiszen Tarrósnak nincs temploma.) A könyvtár előtt berendezett ellenőrzőponton a pecsét mellé eper is járt, ami igazán jólesett a melegben. Miközben elmajszoltuk, előkotortuk a hátizsákból a napolajat, és gondosan bekentük magunkat vele. (Nem is égtem le, szerencsére - kivéve azt az egy helyet, amit elfelejtettem bekenni: a nyakamat...)



A falut elhagyva hamarosan a turistának kedves tájra értünk - erdőbe! Igaz, hogy a tüdőnk kapacitását alaposan próbára tette a több mint 140 méteres emelkedő a Vas Mihály-hegyre, de nem bántuk. Akkor pedig még kevésbé bántuk volna, ha tudjuk, mi vár ránk az útvonal második felében...

A Vas Mihály-hegyi ellenőrzőpontot elhagyva - ahol mellesleg az arra "érdemesek", meg akik nem vezettek, egy pohár hegylevét is magukba dönthettek - az eddig magányos piros kereszt jelzés belekarolt a zöld sávba, és ezen haladva értünk el Kisvaszarig. Útközben több helyen is hatalmas farakásokba botlottunk - a fatűzelésű erőműhöz gyűjtött, de fel nem használt anyag szárad szanaszét az erdők-mezők szélén...


Már ezen a szakaszon ízelítőt kaptunk a száraz, poros, napnak kitett útvonalból, amely később hosszú és unalmas kilométereken át kanyargott a talpunk alatt.


Kisvaszaron jókedvű helyiek fogadták a túrázókat, pincehideg szódát ereszthettünk a flakonjainkba és pihenés közben beszélgettünk egyet rég nem látott kaposvári sporttársakkal. Ők nem is jöttek tovább, kiszálltak. Mi viszont - akkor még - nem tántorodtunk el, és a negyedik, magasra felnőtt fák közül alig kikandikáló templomtornyot is lefotózva ballagtunk tovább.
Mint a többi faluban, itt is keveredtek a szépen felújított és karbantartott házak az összedőlés szélén állókkal, és megcsodálhattuk a környékbeli lelkes bádogosok egy-egy újabb díszítményét is. 

A következő szakaszon miután elhagytuk a zöld sávot és ismét a magányos piros kereszt jelzésen fordultunk északnyugatnak Ág felé, gabonatáblák, napraforgóvetés mellett gyalogoltunk. A távolban még a Mecsek majdnem-jelképét, a TV-tornyot is láthattuk. Errefelé lettem figyelmes az útvonal legszebb vadvirágára, az ezüstös pimpóra (na jó, az ezüstösben nem vagyok biztos, de a pimpó tuti):


Ágon ismét hosszabb (vagy tíz perc) pihenőt tartottunk, felfrissítve magunkat az elmaradhatatlan szódával és az ellátmányként itt kapott finom almával. Míg ettünk-ittunk, a háztetőn egy kis barázdabillegetőt figyelhettem meg. Lám, máris hasznát vettem a fülemülés kiránduláson tanultaknak!

Ezután kezdődött a nemszeretem-szakasz. Az elején még reménykedtünk, hogy nem tart majd sokáig a por, nem éget agyon a nap, és nem mindig azon az oldalon lesz az erdő, amerre a nap süt, de hamarosan be kellett látnunk, hogy minden remény hiábavaló. Egészen Gerényesig, mintegy nyolc kilométeren keresztül haladtunk turistabarátnak igazán nem mondható terepen. Miire elértük a falu fölötti, Puszta-tető nevű ellenőrzőpontot, azt fontolgattuk, hogy nem megyünk tovább, Gerényesen befejezzük. Kicsit javított a hangulatunkon, hogy a faluba kissé árnyasabb szakaszon értünk be, és a szervezők szerint is ez volt a legnehezebb szakasz. Azon pedig jót derültünk, hogy az ellenőrzőponthoz a szódautánpótlást - egy egész ládányit - pótkocsis traktor hozta...

A faluban népesebb csapat táborozott az ellenőrzőpontnál: többen itt fejezték be a túrát, valamivel több, mint 25 km után. Pecsételés után, miközben megkóstoltuk a hagymával bőven megszórt zsíros deszkát, elő is vettem a térképet, hogy eldönthessük, hogyan tovább. Sok jót nem olvashattam le róla, az utolsó szakasz is messze elkerülte az erdőket, ugyanazon a száraz, poros úton ment tovább, amelyen ide jutottunk. De miután ki sörrel, ki jégkrémmel, ki sörrel és jégkrémmel megerősítette magát testben és lélekben, mégis nekivágtunk. Ha lúd, legyen kövér!

A falu fölötti dombon még várt ránk egy ellenőrzőpont, aztán ismét elértük a széles, árpa?, rozs?-táblákkal szegélyezett földutat. Ameddig a szem ellátott, ez kanyargott előttünk, de már csak lemondóan legyintettünk. Majd csak vége lesz egyszer! Az előttünk haladó gyerekeket nem zavarta a messze szálló por, és virgoncan elő is segítették a szálldosást némi porban ugrándozással és porfelhőveréssel...
Az út mellett nyíló búzavirágok némi vigaszt nyújtottak, hiszen egészen eddig nem láttunk egyet sem belőlük, itt pedig szinte sorfalat alkottak végig, amerre mentünk.


S végre, a Vöcsök-tetőn lefelé fordulva megpillantottuk Vásárosdombó házait. Nemsokára elértük a műutat - még egy kis adag forróság alulról is -, amelyen beballagtunk a faluba, hogy átvegyük jól megérdemelt kitűzőnket. A szervezők nem hazudtolták meg magukat - itt is kaptunk szódát és energia-utánpótlásként finom pogácsát is. Kedves mosollyal és biztatón - "Találkozzunk jövőre is!" - engedtek utunkra hazafelé.

A szervezőkre igazán jó szívvel fogunk emlékezni, mindenre felkészülve, profin bonyolították a túrát. Csak az a sok por ne lett volna...De hát, be kell látnunk, hogy ezen a tájon elég nehéz lett volna végig erdőben vezetni az útvonalat. Jövőre, veletek, ugyanitt (?).


(További képekért kattints ide.)

2014. június 1., vasárnap

Fülemülék éjszakája

Mivel az első időpontot az időjárás megvétózta, tegnap került sor a Fülemülék éjszakája című rendezvény megtartására. A Bárdudvarnok melletti Petörke-tónál gyülekeztünk, az üresen álló, portéka nélküli standok közelében. Míg a többiekre vártunk, egy kis barázdabillegető tüsténkedett körülöttünk, megalapozva az este hangulatát (a képekre kattintva nagyban is megnézheted):



Amint mindenki megérkezett, vezetőnk, Németh Ildikó, a Magyar Madártani Egyesület helyi szervezetének képviseletében mondott néhány szót a fülemüléről, a séta útvonaláról, a miheztartásról és már indultunk is.

A lemenő nap fényében fürdő réten sétálva, a környező fákon népes őszapócsapat vonta magára a figyelmünket. Ide-oda szálldosva csiripeltek, de sajnos, mivel ellenfényben voltak, nem nagyon tudtuk megfigyelni őket. Ám hamarosan, a Szent Benedek szobor magasságában visszafordulva, egy másik fa tetejére szállva is megmutatták magukat.
Sétánk közben gyakran felhangzott az erdei pinty, a feketerigó dala, és szerencsénk volt a sárgarigót is hallani ezen a területen. Közben visszaértünk a starthelyre, ahonnan a Petörke-tó déli partja felé indultunk tovább.



A nap még elég magasan járt ahhoz, hogy kigyönyörködhessük magunkat a tó látványában, tekintetünkkel követve a fölötte áthúzó récéket, meg-megállva egy-egy felhangzó madárdal hallatán. A csapat közben kissé szétszakadozott, a gyereksereg minduntalan talált magának valami megnéznivalót - virágot, bogarat -, de nem siettünk sehová, ráértünk nézelődni, beszélgetni.

A kanyarbéli tanyán mosolyogtató látvány fogadott: birkák nyírás után. Olyan szokatlanul néztek ki, hogy nem álltuk meg fényképezés nélkül:


Innen már csak néhány lépés volt a gyurgyalagtelep. Természetesen nem másztunk fel a falhoz, ahol fészkelnek, nehogy megzavarjuk őket, csak az úton ácsorogva figyeltük a röptüket, a közéjük vegyülő partifecskékkel együtt. Sajna, az én kis fényképezőgépem nem alkalmas arra, hogy ekkora távolságból igazán jó fotókat készítsek bármiről is, úgyhogy ajánlom a net böngészését gyurgyalagfotók után...

Az út újabb kanyart véve a keleti kis tórészhez ért, ahol a tervek szerint meghallgathattuk volna a fülemülét. Sajnos, csak "volna", mert a kismadár időközben eltávozott az élők sorából - egy macska, egy bagoly vagy egy kígyó gondoskodott róla, hogy ne hallhassuk a dalát. Hogy mégse maradjunk fülemüledal nélkül, felvételről közénk hozta őt Rebi és Ildikó:


Miközben a madarakat hallgattuk és nézelődtünk, hirtelen felbukkant a part menti fűből egy vidra. Legalább annyira meglepődött minket látva, mint ahogy mi meglepődtünk, mert pillanatnyi megtorpanás után hátraarcot csinált és visszaszaladt a tóba. Később már nem láttuk, pedig vártuk erősen - nem mindennap lát az ember szabadon vidrát!
Egy kis kitérőt tettünk még, mielőtt visszafordultunk volna a parkoló felé. Az Áram SE pihenőháza mellett elsétálva a tó túlsó partjáig bandukoltunk, gyönyörködve az itt csapatostul nyíló margarétákban és koloncos legyezőfűben, hallgatva a kakukkot és a nádirigót.


Mire visszafordultunk Szentbenedek - vagy ahogy a dédszüleim hívták: Szentbék - felé, már besötétedett, az út mellett felgyulladtak a lámpák (már amelyik égett). Az ég továbbra is felhős maradt, így le kellett mondanunk a csillagnézésről, hiába jött velünk csillagász is. Talán majd legközelebb több szerencsénk lesz!

Ez után a kellemes séta után nem marad más hátra, mint begyűjteni jó néhány madárhangot, hogy el ne felejtsem, melyik dalnak ki az előadója, és hogy Ildi segítsége nélkül is meg tudjam ezt állapítani...

(További fotók itt.)