2013. december 29., vasárnap

Dombay-tó 25

A teljesítménytúrázó olyan emberfajta, aki hajnali 5-kor kel, autózik másfél órát a ködben, hogy aztán gyalogolhasson hegyen-völgyön át sok-sok kilométert. Időre. Mert az fontos, hogy beérjen, mielőtt becsuknák a boltot a célban. Mármint a szervezők. És nehogy ne kapjon emléklapot meg kitűzőt!
Így keltünk mi is tegnap hajnali ötkor, fel-felszakadozó ködben elautóztunk a Pécsvárad melletti Dombay-tóhoz, ahol immár másodszor vettünk részt teljesítménytúrán. Igaz, idén csak 25 km-t vállaltunk, szemben a két évvel ezelőtti harminccal…
A rajtnál csak annyit kellett eldöntenünk, hogy többet akarunk-e menni 15 kilométernél, a többi ránk volt bízva. A szokásos szerelvényigazítás után neki is vágtunk az útnak, mely jól jelzett szakaszon vezetett egészen a Zengőig. A köd nem tágított, hol egy kicsit felszállt, hol újra beborított mindent. A hegycsúcsra is tejködben értünk fel, ahol kisebb csoport gyülekezett az aláírást és sütit osztogató pontőr körül. A kilátó oldalán tábla hirdeti, hogy ott védték meg az aktivisták a Zengőt a lokátortól.


Lefelé indulva köszöntöttük a korábban érkezett városbelieket, akik a tizenötös távot célozták meg maguknak, minél fogva nem is gyalogoltunk többet együtt néhány méternél.
Útközben felavattam vadonatúj karácsonyi ajándékomat, a fényképezőgépet. Hamarosan be kellett látnom, hogy egy teljesítménytúra nem igazán alkalmas arra, hogy beállításokat próbáljak ki, megpróbáljam kitalálni, mi hogyan működik ezen a masinán. Életemben nem csináltam annyi pocsék képet, mint ezen az egy túrán! (Igaz, ha ráfogom, hogy művészfotók, még meg is dicsérnek érte… :))
A hunyorokért majd visszamegyek máskor, talán napfényesebb időben, hogy méltóképp megörökíthessem ezeket a kissé korán nyíló, az egész Mecseket beborító zöldes virágokat.


Alig vártam, hogy leérjünk a Zengőről, mert a lefelé topogás kissé igénybe vette a térdemet (hiába, öregszem!). Lejtősebb szakaszon értük el a kódot magán viselő oszlopot, mielőtt rákanyarodtunk volna a Réka kunyhó felé haladó útra. Itt is kisebb csődület támadt, mivel egy zöld zsírkrétával kellett a rajtlapra felvésni a számot, és sokunkra csak az az egy kréta jutott…


A Bodzás-völgyön át, a névtelen patak partján értük el a kunyhót, amely ki tudja, miféle Rékáról kapta a nevét (tényleg: ki tudja?). Beiktattunk egy kis szünetet, magunkhoz vettünk némi energiát szendvics, mézeskalács és szaloncukor formájában, majd folytattuk az utat a Somos-hegy felé.
Nevezett hegy megmászása bizonyult az egész túra legnehezebb feladatának, mivel a jelzett út helyett, arról letérve „direktben” támadtuk meg a csúcsot, mintegy kilencven métert megmászva, igen meredek, csúszós és kövekkel borított hegyoldalon. Volt okunk a lihegésre… Szerencsére a következő szakaszon kinyújtóztathattuk a lábunkat, pihegtünk egy kicsit, fotózkodtunk a Diós-kútnál, onnan pedig egy újabb lejtőn csorogtunk be Püspökszentlászlóra.
A már jól ismert turistaháznál forró teával és finom káposztásbélessel vártak minket. Jó étvággyal el is fogyasztottuk az adagunkat – gonosz módon egy falatot sem adva a reménykedő tekintetű kutyáknak –, aztán nekivágtunk az utolsó szakasznak Hosszúhetény felé.
Püspökszentlászlón vetettünk néhány elismerő pillantást a szépen felújított portákra, melyek közül több is szálláshelyként működik több-kevesebb napraforgóval elismerve. A falucska végén pedig elváltunk Gyuritól, aki a harmincas táv megtétele mellett döntve, lekanyarodott, hogy megmássza a Hármas-hegyet. Mi, lusták, inkább maradtunk eredeti célunk mellett.


Hetényben mi mást néztünk volna meg, ha nem Hetény vezér szimbolikus, csíkosra faragott szobrát? Ráértünk, innen már nem volt messze a cél, és tudtuk, hogy az út legunalmasabb szakasza következik. Ezért el is töltöttünk egy kis időt a hetényi vendéglőben, mely egyben az utolsó ellenőrzőpontként is működött.
Innen alig több, mint öt kilométerre és jelentéktelen szintkülönbségre várt minket a cél, paprikáskrumplival és cserépkályha alakúra rakott, jó melegen fűtő kályhával. Mire Gyuri is beért, elfogyott az ízes étek – a fiúk szerint jó volt –, és kellemesen elfáradva (kiakadt térddel) hazaautóztunk.

Mit is mondhatnék még: a rendezés remek volt, csak a forralt bort hiányolták a fiúk, és az itiner lehetett volna egyszerűbb… Azért megyünk máskor is!

(További fotók itt nézhetők: Picasa albumom )

2013. december 27., péntek

Lustán

Olyan lusta voltam blogolni mostanában, hogy nem írtam a múltkori hegymászós-teljesítménytúrás napunkról se. Pedig volt, és nagyon jól sikerült a ködös és hűvös idő, meg az itt-ott elénk kerülő sár dacára. Még sose voltam a Balaton északi partján teljesítménytúrán, úgyhogy kapóra jött Gyuri ötlete, hogy menjünk Almádiba. Már csak azért is, mert a Somló-hegy túl kicsi ahhoz, hogy egy egész napot rászánjunk - meg a kápolnák felkeresésére. Így hát előtte legyalogoltunk laza 15 km-t, találkoztunk a Télapóval, néztünk sziklákat meg kökényt, aztán továbbautóztunk a Somlóra, ahol sötétedésig megtaláltuk az összes (5) kápolnát. Azóta már megkaptuk érte az elismerést is, kitűzőt meg emléklapot.



(Több kép itt látható: Vödör-völgy
meg itt: Somló-hegy )

Most, hogy túl vagyunk a nagy karácsonyi eszem-iszomon, holnap megint ellátogatunk a Mecsekbe. Ígérem, részletesebben beszámolok róla majd!