2022. január 6., csütörtök

Süni

 Ez az év is jól kezdődik - mondtam pár napja, amikor jöttek a halálhírek egymás után, a fiatal színészrőlErzsi elnökasszony gazdájáról (szolgájáról), másokról. 

Aztán kiderült, hogy lesz ez még rosszabb is: tegnap itt hagyott minket minden idők legmorcosabb kis sünije, Thea, az afrikai fehérhasú törpesün. Kicsit több, mint egy évig tette vidámabbá a napjainkat, miután B. szülinapi ajándékaként hozzánk költözött.


Bár volt saját "lakása", időnként, amikor kiengedtük a házban futkosni, bemászott a macskák házába, viccesen szedte kis lábait, ahogy a falak mentén vagy az asztal alatt, a széklábak között szlalomozott. Nyafit nem érdekelte, de Bogi - főleg az első időkben - szívesen nézte, de közel nem merészkedett hozzá.

Mivel felnőttként kaptuk, már nem tudtuk kézhez szoktatni. Valahányszor felvette valamelyikünk, a felhúzós autókra emlékeztető berregéssel jelezte rosszallását, kimeresztette a tüskéit, és igyekezett minél gombócabbra összehúzni magát. 
Éjszakánként letekert néhány száz métert saját kis sporteszközében, a hörcsögökére emlékeztető - csak jóval nagyobb - kerékben, ide-oda tologatta a ketrecében lévő berendezést vagy idegesítően kaparászta a ketrec alját. 
Egy idő után megismerte a hangunkat, és ha felvettük, kicsit szunyókált a hasunkon vagy kimászott mellénk az ágyra, kanapéra. Zajosan csámcsogva ette a szárított lisztkukacot, ropogtatta a macskakaját, és ügyesen ivott az automata itatóból.
A fürdést nem szerette, körmöt vágni pedig kénytelenek voltunk orvoshoz vinni, mert nem fértünk hozzá a lábához.

Aztán karácsony előtt elkezdett véreset pisilni. Azt hittem, felfázott, és gyorsan meg tudják gyógyítani. De kiderült, hogy ennél súlyosabb a helyzet: ennek a kis sünicsajnak petefészek-rákja volt. Megműtötték, és jöttek a bágyadt napok: nem evett, alig ivott, naponta vitték a fiúk injekcióra. De az ereje egyre csak fogyott. Fecskendővel itattuk, hogy ki ne száradjon, de etetni nem tudtuk, magától pedig alig evett. 
És tegnapelőttre megadta magát a sorsának. Biztosan voltak fájdalmai, fel-felsírt, mint egy elgyötört kismacska. Olyankor megsimogattuk kicsit, hátha érzi, hogy aggódunk érte. Rossz volt hallgatni, és bántott, hogy nem tudunk segíteni rajta. Hiába biztattuk, hogy egyen, igyon, az utolsó itatásnál már a szemét se, száját se nyitotta ki, nem tudtam vizet fecskendezni a torkába. Alig mozgott, és a bújózsákjába se húzódott be.
Tegnap reggel még megsimogattam a hátát munkába indulás előtt, friss vizet tettem be neki, hátha iszik és kapott lisztkukacot is, hátha enne. De hiába reménykedtünk - még aznap délelőtt itthagyott minket. Elfogyott az ereje, lehet, hogy máshol is volt daganata, nem tudjuk. Bárhol is van most, már nem fáj neki semmi, és elégedetten puffoghat bárkire, aki/ami hozzá merészel nyúlni.

Hiányozni fogsz, Thea, vicces, kicsi sünink!


2021. augusztus 28., szombat

3 nap az Őrségben (meg a Vasi-Hegyháton)

(Hosszabb bejegyzés következik. Olvasási idő: öööö... Majd meglátod!)

Sok-sok év után ismét az Őrségben töltöttem néhány napot. Anno a Dél-dunántúli Kék Túra végigjárásakor tettem meg arra jópár kilométert. Most más utakat választottunk.

Péntek déltájt értünk Szentgotthárdra, és a szállás (kis bosszúság utáni) elfoglalása után nekivágtunk az útnak a Hársas-tó felé. Szerencsére gyorsan elértük a városka szélét, egy éles kanyart véve felkapaszkodtunk a dombra a keleti végeken. Alig tettünk meg néhány métert, amikor egy fürge őz bukkant ki a fák közül, és egy szempillantás alatt el is tűnt az ösvény másik oldalán. Ez volt az első rőtvad, amit ezen három nap alatt láttunk.

A tóig - leginkább dombnak lefelé haladva, természetesen - hol dús aljnövényzetű lombos erdők, hol nyílegyenes törzsű fenyvesek között baktattunk. Örömmel láttam, hogy a domboldalban, a fenyők alatt gazdag mohaszőnyeg borítja a földet. Szeretem a mohát. A száraz talajon - hiába vizslattam - nem láttam gombát, egyetlen kis piros kalapost találtam az út mellett, magányosan álldogálva.

A tó mellett emberekkel is találkoztunk (addig senkivel). Főleg a tó keleti partján élvezték a napsütést, a nyugalmat, pancsoltak a strandon. Kiszabadultak a biciklisek is, többen elhúztak a hátunk mögött, míg az egyik tóparti padon üldögélve néztük a vizet és a rajta tenyésző sárga vízitök- és vízililiom-telepeket. 

Visszafelé, át az erdőn, mintha gyorsabban beértünk volna a városba, mint ahogy kiértünk belőle. Hamar a házak között találtuk magunkat, és Zsidát elhagyva nemsokára beértünk a belvárosba. (Fura volt látni, hogy minden, a város mellett fekvő település neve elé odakerült a "Szentgotthárd" is. Sok-sok városrész lett belőlük.)

Ez a 13,5 km pont elég volt arra, hogy a hosszú autóút után kinyújtóztassuk a lábunkat és megalapozzuk a másnapra tervezett kirándulást.

A másnap pont szombatra esett, ami péntek után nem túl meglepő. Meleg, nyári szombat volt, bár reggel hűvösen indult a nap. De mire Szalafőre értünk, kellemesen felmelegedett az idő. 

Nem is emlékeztem rá, hogy van egy kilátó a falu határában, Felsőszer szélén. De van, mellette Kömpe szemével, aminek mibenlétéről a tájékoztatótábláról se derült ki semmi. De mivel a gugli nekem is a barátom, ennyit tudtam meg róla: "Kömpe nem más, mint Szalafő egyik része, ami az itt eredő Zala (Szala) patak völgye és a Felsőszer alja között található." Ami pedig még jobb, hogy innen indulva kellemes kis kört tettünk a szereken át.
Kilátás a Kömpe szemétől

Felsőszeren betértünk néhány nyitott portára, megnéztünk egy olajütőt - az Őrség a tökmagolaj "hazája" is -, élveztük a meleg időt, a tágas réteket. Csak a piros szívecske jelzést kellett követni - ezzel jelölik a tanösvényt, mely 10 kilométer hosszan veszi körbe a látnivalókat. Minderről egy esőbeálló-buszmegállóban elrejtett tábláról szereztünk tudomást...

Pityerszeren, a táblák és pajták között kameruni törpekecskék pihengettek bekerítve (és estek egymásnak hirtelen), és mielőtt odaértünk volna, legelésző csacsikkal találkoztunk a domb aljában. 


Errefelé már eléggé megszaporodtak a látogatók, egymás után érkeztek az autók parkolóhelyet keresve. Sokan használták ki a hosszú hétvégét, "telt ház" volt az Őrségben is. Mi az útelágazásban tartottunk egy kis pihenőt, aztán keskeny erdősávon (ahol a száraz Zala partján érdekesen összefonódott gyökereket láttunk) és széles réten átvágva értünk be Csörgőszerre. (A réten kis híján átestem egy csapat boglárkalepkén, amik ráérősen nyammogtak valami szeméten az út közepén...)

Pityerszer

Csörgőszeren néhány tíz méter erejéig letértünk a szívecskés útról, hogy megnézzünk egy házat, amelyről kiderült, hogy remek szálláshely (lehetett volna akár számunkra is...). Mint korábban Felsőszeren, itt is láttunk szépen felújított házakat és lerobbant, gazdájukat vesztett, szomorú épületeket is. Sokakat vonz az Őrség csendje és nyugalma, de biztos legalább annyian vannak, akik elvágyódnak innen jobb munkalehetőség, pörgősebb élet után vágyva. Arról nem is beszélve, hogy ott is gondot okozhat - mint felénk is -, ha elmennek az öregek, és a fiatalok nem akarják átvenni a helyüket a régi házban... A többi látnivalót hanyagolva folytattuk az utat délnek, a következő szer felé. 

Az út Gyöngyösszer mellett vitt el, mely másik végén, ahol a kék sáv jelzés becsatlakozik a tanösvénybe, gondolkodóba estünk, merre is kéne továbbmenni? Végül - mert nem láttunk szívecskét semerre - egyenesen gyalogoltunk tovább, az országút irányában. (A szélső háznál - régi, kőszegi emlékeket idézve -, kis asztalkára kirakva szörpök és gyümölcsök kínálták magukat - becsületkasszás módszerrel.)

Sajna, mivel rossz irányt választottunk, kihagytuk Alsószert, Szalafő déli végénél. Helyette az állattartó telepet ejtettük útba, melynek keleti oldalánál tértünk vissza a tanösvényre. Mondhatni, prérin át, tehenek mellett, tűző napon gyalogoltunk be Szalafőre. Az alig járt, gazos útról romantikus látványt nyújtott a falu temploma, előtérben a legelő tehenekkel.

Meglepően - vagy nem is - sokan voltak a falu mindegyik éttermében, akkor se találtunk volna szabad asztalt a teraszokon, ha keresünk. Ebédidő volt. Nem álltunk meg, Papszer felé kanyarodtunk a faluvégen. Nem nagy hely, de szépen felújított, régi házak alkotják. Egy kis dombmenet után ismét Felsőszeren találtuk magunkat, a kilátó alatt. 

Szép kör volt, kényelmes tempóban. Nem voltunk fáradtak, délutánra befért még egy köröcske, kicsit odébb.

Igaz ugyan, hogy a térkép szerint Farkasfa környéke nem bővelkedik látnivalókban, arra éppen jó volt, hogy tovább élvezhessük az erdőt és a kellemes időt. Előtte azonban tettünk egy kis kitérőt Ispánkra, és benéztünk a kézműves csokiműhelybe.

Aki szereti az édességet és arra jár, ki ne hagyja! Maga a látvány is megér egy látogatást. A szép, fényesre suvickolt rézedények, a gondosan elrendezett bonbonok, az asztalnak használt, kiszuperált varrógép - mind olyan részlet, ami megér egy megtekintést. A bonbonok kóstolást is (bár nem olcsó mulatság). Édesek, ízletesek, és nem émelyítőek. Nem tudom, milyen cukrot használnak a bonbonhoz, de a kávés és a gránátalmás nagyon finom volt!

Az Ízrestaurátor műhelye és boltja

Ezután elgurultunk Farkasfáig, kis habozás után leparkoltunk a kocsma mellett (ahol valami rendezvény lehetett a tömegből ítélve), és északnak vettük az irányt, miután elballagtunk a harangláb meg a templom előtt.
Hosszan mentünk a faluban, egyre keskenyedő utcán az erdőig. A zöld sáv jelzést követtük - hogy mondjak valami konkrétat is, ha valaki végigjárná az útvonalaimat -, fenyvesek és vegyes lombú erdők között - ahogy az Őrségben mindig. Az aljnövényzet és a bokrok között röpködő lepkék mutatták az utat előre, egészen addig, míg el nem értük a széles, legyalult erdei utat, mely északkelet felé vezetett. A fák hátrébb húzódtak, a nap akadálytalanul, telibe sütött minket. Klasszikus nyár végi idő volt: a napon meleg, az árnyékban hűvös. Gyalogláshoz viszont épp jó. (Azért, amikor megálltam inni, inkább az árnyékba húzódtam...)

Úgy terveztük, hogy rövidítünk egy kicsit a jelzések mutatta útvonalon, ezért erősen figyeltem, mikor bukkan fel jobbról a zarándokút jellegzetes jelzése. És végre megláttam. Szemben vele, a másik oldalon, benőtt, alig járt ösvény vezetett le a domb aljába, a Magyarlaki-patak mellé. Ide-oda kanyarogva jutottunk le rajta a vízig, aztán eltűnt a jelzés, mi pedig toronyiránt, a szemközti dombon felkapaszkodva folytattuk az utat a magyarlaki szőlőhegy felé. 

Mivel ezen az úton keveset fotóztam, érjétek be ezzel a részlettel. Az erdei út és a zarándokösvény találkozása és az útvonalunk a szőlőhegyig.

Mondhatni, árkon-bokron át, de feljutottunk, és ismét elkaptuk a zöldet, amin délnek fordulva igyekeztünk vissza Farkasfára.

Szép volt az erdő, rajtunk kívül nem járta senki. A domb túlsó oldalán egyre vizenyősebb lett a terület, mind többet kellett pocsolyákat kerülgetnünk az úton. Néhol olyan mély járatokat vájtak a traktorok (vagy a vadászok terepjárói), hogy az út teljes szélességét elfoglalták. Kerülgettük őket, bementünk a fák közé, de végül kiértünk a kereszteződésbe, ahonnan ismét száraz ösvényen gyalogolhattunk (meg akinek kedve volt, az futott is) egészen a faluig. Ugyanazon az útvonalon, amelyen elindultunk.

A szombati két kirándulással meghaladtuk a 20 kilométert, és bár nem a teljesítmény állt a központban, jólesett tudni, hogy bírjuk még.

Utolsó túranapunkra ébredtünk vasárnap reggel. Miután kijelentkeztünk a szállásról, átgurultunk Hegyhátszentjakabra. Rengeteg időnk volt még délutánig, amikor is elfoglalhattunk a szobánkat a vendégházban, ezért először a Vadása-tóhoz mentünk el.

Tíz után, amikor odaértünk, már kezdett megtelni a parkoló a tó végében. Nyitva volt a strand, bekerítve akadályozta meg, hogy a víz közelében körbe lehessen járni a tavat. De a sétaút, amit kellemes kis hidakkal tarkítottak, így is szép. Nem nehéz, bárki végig tudja járni - akár strandpapucsban is, amint a szembejövők némelyike bizonyította. (Azt nem állítom, hogy abban a legkényelmesebb...)

A Vadása-strand a tó másik partjáról

A tó északi végénél átkeltünk az utolsó hidacskán a patak másik oldalára, és megkerestük a Rókalyuk-forrást. Nevéhez híven nem volt nagyobb egy rókalyuknál, romantikus keretet adtak neki a körülötte lógó páfrányok és a pici híd előtte. Gyanítom, hogy az idáig ellátogatók innen visszafordultak, mi viszont ismét átmentünk egy hídon - merthogy ott is volt egy -, és bóklásztunk egyet az utak nélküli erdőben, északnak tartva, a közút felé. 

Több ilyen építményt is láttunk az erdőben, talán leshelyek lehettek.

Bizonyára járják azt az erdőt is, ezt bizonyította az eldobált sörösdoboz, a ki tudja, hogyan oda került autógumi és egyéb szemét, ami megbújt az aljnövényzetben, a vaddisznók által feltúrt földön. Kicsit felmentünk a domboldalba, aztán lejöttünk, ahogy épp a vadak által taposott szűk utak mutatták. Végül elértük az Őrimagyarósd felé futó országutat, kimásztunk rá, és begyalogoltunk a faluba.

A déli melegben nem sokan jártak az utcákon, azért a község másik végénél elkerült minket egy futó. Arra kanyarodott, amerre mi is tartottunk: a várhalom felé. Csak mi meg is álltunk ott, felkapaszkodtunk a lépcsősoron a sánc tetejére. Nem sok látnivaló volt ott se, de a földhalmok kirajzolták az egykori vár helyét. Magasabbról biztos látványosabb, ám a sűrű növényzetet még a gugli röntgenszemei se tudják áthatolni...

A várdomb a magasból

Miután kinézelődtük magunkat - nem tartott sokáig -, visszamentünk a patak partjára, hogy a Malomgát tanösvényen visszatérjünk a Vadásához. Eleinte kellemes, hűs úton haladtunk, a patak mellett, amibe hosszú szálú fű lógott bele. Aztán elértünk egy kis hidat, mellette élénkzöld tüskéjű fenyővel. Innen napsütötte réten át jutottunk el a másik, névtelen tó mellé, mely kétszer akkora, mint a Vadása. Körbe van kerítve, zöld vize fölött egy gém húzott el épp, amikor melléértünk. 

Innen már közel volt a kirándulóhely. A kolbászsütő és a többi büfé háta mögül jutottunk vissza a parkolóhoz, ahol épp csak annyi időre álltunk meg, míg a hátizsákot beraktam a kocsiba. Továbbmentünk, vissza a gáthoz, amelyen minivízesésként folyik le a víz az árokba. A nyugati oldal felé tartottunk, hogy ha már ott vagyunk, azt is felfedezhessük magunknak. 

Keringőző halraj a tóban

Szélesebb, jobban kijárt útvonal vezet arra, mellette egy-egy lakóház áll a fák között, a domboldalban. A tóparton néhány pad szolgálta a kényelmes nézelődést. Átláttunk a strandra, ahol épp egy gyerekcsapat gyakorolta a csobbanást. 
Nem mentünk el a forrásig, még előtte visszakanyarodtunk a keleti oldalra, át a hídon, amin már átkeltünk egyszer. Immár ismerős úton sétáltunk vissza a parkolóba. Csak a kettős kivezetésű forrásnál álltunk meg egy kicsit, mely fölé szép kis faépületet emeltek, a tetején bagolycsaláddal.

Ez a kilenc kilométer volt három napos kirándulásunk utolsó útvonala. Mindezek megkoronázásaként hosszan vacsoráztunk Őriszentpéteren, a Pajtában. Nem azért tartott sokáig, mert lassan ettünk, hanem azért, mert a menüsor volt hosszú. Mindegyik fogást "bemutatták" nekünk, kedves szavakkal ismertették az összetételét. A háttérben kellemes zene szólt, a teliüveg falakon át pedig a környező erdőkre láttunk. (Meg a kis fűnyíró robotra, ami serényen végezte a dolgát sötétedésig.) 

Megérte az időt (és a pénzt) a vacsora, igazán finom volt minden (amit megkóstoltam). A végén, a desszertek között a kedvencem a kukoricamálé volt ringlóval (tetején kukoricahajjal) és szőkecsokival. Egy magamfajta édesszájú nem is kívánhatott volna ennél finomabbat.


Van még látnivaló az Őrségben, vannak még szép tájak, melyek egy részén már jártam régen. De az biztos, hogy nem most voltam ott utoljára. Egyszer majd újra elmegyek Velemérbe, a templomhoz, és a szentgyörgyvölgyi erdőkben is kirándulok még...

A három napról készült fotóalbumért ide kattints! (Nagyítás, diavetítés - ahogy tetszik.)

2021. július 27., kedd

Az utolsó nekifutás: Cserehát 3-4. nap

3. nap., május 23., vasárnap:

Pünkösd vasárnapja borongós éggel, hűvös idővel köszöntött ránk. Ha nem túrázni mentem volna, biztos az ágyam melegét választottam volna gyaloglás helyett. De szerencsére nem otthon voltam.

Ahogy eddig is, autózással kezdtük a napot. Hármónk számára már ismerős helyre érkeztünk - Tornabarakonyból indult az aznapi menet. Rajtunk kívül mások is kihasználták a hosszú hétvégét, kisebb csapat gyülekezett a templom mellett, az útszélen. Valamivel előttük ballagtunk ki a faluból keletnek fordulva, aztán délnek térve, Rakacaszend irányába.

A fölöttünk lógó felhőkből időnként esegetett az eső, hol elállva, hol újrakezdve. Szomorú réteken vágtunk át, kissé el is tévedtünk ketten, a csapat előtt haladva, beszélgetve. De még időben észrevettük, hogy rossz úton haladunk, és egy éles balkanyarral rátértünk a faluba vezető útra.

Rakacaszend zárva lévő boltjánál megpihentünk. Ebéd és pecsételés után a falu szélén álló templomhoz kanyarodtunk. Néztünk jobbra, néztünk balra, de bejáratot nem találtunk a kapun és a kerítésen. Végül, kissé visszalépve néhány métert, a szomszédos ház melletti ösvényen bejutottunk a templomkertbe. Nagy szerencsénkre néhány perc múlva megérkezett a gondnok, aki ugyan nem számított ránk, de örömmel kinyitotta nekünk a templomot.

Eltöltöttünk bent vagy egy negyedórát a kazettás mennyezet - mely a szennai temploméra emlékeztetett - és a régi falfestmények megcsodálásával, aztán elköszöntünk és mentünk is tovább.

Orgonaillatban hagytuk el a falut, a fölötte emelkedő hegytetőn pedig, a kövek és a fű között agárkosbort találtam. Később bíboros kosbor és lila ökörfarkkóró akadt az utunkba, nem is egy. Rajtuk kívül más virágkülönlegességet nem is találtam a négy nap alatt.

Néhány száz méter után megint leszakadtam a többiektől, előre mentem. Egészen Kocsmabércig kerülgettem az egyre méretesebb pocsolyákat, néhol az út szélén, szederbokrok között egyensúlyozva. Reméltem, hogy nem ered el az eső, nem volt kedvem elővenni az esőköpenyt (macera és csak izzad alatta az ember).

Kocsmabércre érve - persze akkor még nem tudtam, hogy így hívják a helyet - behúzódtam az esőbeállóba. Már szemetelt az eső. Elő kellett vennem a térképet, hogy megnézzem, merre tovább. Ezen a szakaszon voltak kisebb hiányok a jelzésekben. Mondhatni, elhanyagolt területen jártam. De csak egy kicsit kellett módosítanom az útirányon ahhoz, hogy visszataláljak a kékre, amiről valamelyik elágazásnál sikerült letérnem...

Lila ökörfarkkóró

Kilátás a hegytetőről

A széles, murvával felszórt kocsiúton egy idősebb párral találkoztam, és rajtuk kívül senkivel, míg Irota előtt nem sokkal utol nem értem a "mieinket". Az előörssel együtt értünk be a faluba, melynek szélén a patak szélesen csordogálva zárta el az utat. Sikerült rajta száraz lábbal átkelni, és hamarosan már a szálláshelyünk udvarán tisztogattuk a bakancsunkat.

 
Bíboroskosbor
Eredetileg úgy terveztük, hogy aznap - Irotán áthaladva - elmegyünk egészen Felsővadászig, mert másnap onnan indultunk volna négy napos túránk végpontjára, Fancsalra. De az eső megint zuhogni kezdett és úgy tűnt, abba se akarja hagyni. Vendéglátónk szerint a következő szakasz, a hegyoldalon felvezető kocsiút ilyenkor alig járható, annyira csúszik. Így hát lemondtunk a hátralévő 6-7 kilométerről, és inkább a száraz szobát, a forró zuhanyt választottuk.
Kivéve a sofőröket, akiknek muszáj volt elmenni az autókért...

Táv: 15,6 km


4. nap, május 24., hétfő:

Az utolsó csereháti reggel napfénnyel köszöntött ránk. Ketten korán keltünk, mert Erzsivel elhatároztuk, hogy lejárjuk a Felsővadászig hátralévő pár kilométert, míg a többiek reggeliznek és összepakolnak az induláshoz. Miután megreggeliztünk és beraktuk a kocsiba a csomagunkat, neki is vágtunk a hegynek.

Langyos, derűs időben baktattunk felfelé, el Irotáról. Nyugat felé, a völgyben tehenek legelésztek, bogarak szálldostak a virágok fölött. Az úton hirtelen megjelent előttünk egy őzike, meglepetten - szerintem legalábbis - bámult minket, aztán beszaladt a fák közé. Kicsit lelassítottunk, hátha jönnek többen is, de nem így történt. Aztán később, amikor felértünk a hegyre, előttünk, az oldalban, a növények között feltűnt egy másik őz. Nem sietett annyira, mint a társa, megvárta, míg sztárfotót készítek róla, csak utána vágtázott le, az erdő irányába.
Az első erdei szakasz, még kissé sárosan...

Nemsokára mi is beértünk az erdőbe, és miután leküzdöttünk egy sárosabb szakaszt - amiből mellesleg felfelé is volt elég -, csodás fák közé jutottunk. Friss, tavaszi gyertyános-tölgyesekben gyalogoltunk egészen a Felsővadász fölötti hegyig, ahol az erdőt mező váltotta fel. Addigra már igencsak erőre kapott a nap, perzselte a póló alól kilógó karunkat. 

Felsővadászon meglepően élénk élet folyt, egymás után kerültek el minket az autók, ahogy a központ felé tartottunk. A bélyegzőt kerestük, és közben megálltunk az egykori Rákóczi-kastélynál - zárva volt -, amiben ma iskola működik. Sajnos, a látványt nem igazán emelte a kapu mellett álló szép, kék kuka...

Az útvonal jól el volt látva jelzőtáblákkal, nem panaszkodhattunk

A templomot is csak kívülről tudtuk megnézni. A többiek még nem voltak sehol, mi pedig továbbmentünk a bolt felé.
A bélyegzőnek csak hűlt helyét találtuk a boltnál, ahol elvileg lennie kellett volna. Miután semmiféle utalást nem találtunk arra, hogy hol lehet, letelepedtünk a kis liget szélén egy asztalhoz, hogy ott várjuk be a többieket. A biztonság kedvéért készítettünk fotót a mellettünk lévő útjelzőnél, sose lehet tudni...

Vagy egy óra múlva értek oda a többiek. Nekik is pihenniük kellett - fárasztó dolog az autózás -, és közben kiderült, hogy a bélyegző kicsit följebb van, egy magánháznál. Felcaplattunk a faluszéli utcába, ahol megismerkedtünk Ernővel, egykori kéktúrázóval és jelenlegi bélyegzőőrrel. Épp a templomba indult, pünkösdi misére, de még volt annyi ideje, hogy rendelkezésünkre bocsássa a becses bélyegzőt.

Valahol az úton, Nyésta után, lakmározó tarka- és boglárkalepkékbe futottunk.

Abaújszolnokig meglehetősen unalmas volt a terep, gyors egymás utánban követték egymást a települések. Ott álltunk meg legközelebb, a szélső háznál bélyegeztünk, és a kicsit odébb lévő buszmegállóban tartottunk egy hosszabb pihenőt. Nemsokára pedig - miután felmásztunk a következő hegyre - ismét erdőben róttuk az utat.

Sosem látott lepkével találkoztam az erdei úton, mielőtt a Katalin-kilátóhoz értünk volna: egy párducfoltos araszoló páros keringett körülöttem. Az egyik a bakancsom orrára ült, a másik a cipőfűzőmre - de gyorsan le is szédült róla. A bakancs orrán pihiző kicsit hosszabban jött velem, aztán ő is odébb állt. 

A kilátót még nem nőtték körbe annyira a fák, hogy ne lehetett volna messzire látni róla. Persze, ehhez fel kellett másznunk a tetejére. De megérte. Előttünk feküdt az egész medence, jobbra Baktakék, előttünk szántók és erdők, hegyek. Már nem volt messze a cél, Fancsal.

Kilátás Baktakék felé

Baktatkéken még tettünk egy hiábavaló kitérőt néhányan: különleges bélyegző ígéretével gyalogoltunk északnak a főutcán még egy kilométert, de a tulaj nem volt otthon. Kénytelenek voltunk beérni a kéktúrással. 
Itt volt utoljára együtt a csapat. Fancsalra - egy kis útvonal-módosítás után - már több részletben értünk be. A mi kocsink ott várt a bolt mögött, a bélyegzőhellyel szemben. Igaz, hogy nekünk tartott a leghosszabb ideig a hazavezető út, azért bevártunk mindenkit, hogy illendően elköszönhessünk egymástól. 

Tartalmas, hosszú négy nap volt, nekem különösen fontos: végre befejeztem az Országos Kék Túrát. Először. Remélem, a következő teljesítés nem fog 30 évig tartani. A gyerekeim, végül is, már felnőttek...

Táv: 23,9 km, fotók még mindig itt.

2021. július 25., vasárnap

Az utolsó nekifutás: Cserehát 1-2. nap

1. nap, május 21., péntek:

Az idei pünkösdi hosszú hétvége napjait használtam fel arra, hogy néhány régi és új ismerőssel végigjárjam a régi OKT-füzetem "megtöltéséhez" szükséges utolsó szakaszt, a Cserehát kék útvonalait. Négy napig jártuk a Cserehátat, és mivel az útvonalat bárki megnézheti az OKT hivatalos oldalán, nem fogok részletesen beszámolni minden kanyarról. Inkább csak pillanatokat, hangulatot, látnivalókat, érdekességeket osztanék meg itt.

Kora délelőtt - hajnali indulással - érkeztünk meg Tornabarakonyba, ebbe a csöndes kis faluba. Koranyári idő, emberek alig, napfény és jókedv. A kocsit leparkoltuk az út mellett a közeli kis pihenőhelyen üldögélő helybeli hölgy tanácsa szerint, pecsételtünk a lila akácos háznál. Némi derültségre adtak okot az útmenti jelzőtáblák, és megállapítottuk, hogy innen minden nagyon messze van... 

Egy adag tábla Tornabarakonyban

A falu vége után hamarosan bekanyarodtunk balra az erdőbe, hogy végigjárjuk az aznapra tervezett kb. 20 kilométert. Már az út elején méretes pocsolyákat kellett kerülgetünk, így aztán nem kellett nagy ész hozzá, hogy kitaláljuk, később is erre számíthatunk. És igazunk is lett: szárazabb szakaszok váltakoztak csúszós, sáros ösvényekkel, hol vegyes lombú erdőben, hol szürke törzsű bükkösökben haladva, át a Szalonnai-hegységen.

Az út elején

Csend és nyugalom vett körül minket, emberrel - a lakott területek kivételével - nem is találkoztunk aznap. Néhol a madárdalt a cserebogarak éneke színezte, a késő tavasz virágai nyíltak az erdő mélyén: tömegesen illatozott a szagos müge, réteken a réti kakukkszegfű rózsaszínje világított felénk. Bódvarákó előtt kettéváltunk: lekanyarodtam a martonyi kolostor romjai felé, Józsi és Erzsi pedig továbbment a faluba.


A kolostor falmaradványait fekete nájlon takarta, rajtam kívül egy család bámészkodott közöttük. A templomban gyertyák égtek a kis fakereszt mellett, a félhomályban magasra nyújtóztak az ablakok. Jó lett volna még ott üldögélni kicsit, a megtisztított talajon, az állagmegőrzés nyomai között. De nem akartam nagyon lemaradni a többiektől - és a gyerekcsivitelés se vonzott -, úgyhogy visszakapaszkodtam az útra Bódvarákó felé.

Ez a kis falu igen vegyes képet mutatott - ahogy később a többi is. Szépen felújított, takaros házak váltakoztak az összeomlás határán egyensúlyozó, elhanyagolt társaikkal. A falu közepén kedves kis templom falai szikráztak fehéren, előtte szépen nyírt füvű terecske. A közeli - bezárt - boltnál tartottunk ebédszünetet. Innen már nem volt messze a cél, Bódvaszilas, ahonnan busszal terveztünk visszatérni Tornabarakonyba.

Szilas végén elkanyarodtunk jobbra, és a széles, homokos úton egészen az Esztramosig mentünk. A barlanghoz nem kapaszkodtunk fel - annyira azért nem értünk rá, csak megnéztük az elhagyott kőbánya rozsdásodó relikviáit. A bozóttal kissé benőtt letérő az egykori kisvasútra nyílt, melyen haladva tágas rétre értünk - szélén dúsan nyíló kék nőszirommezővel. Távolabb, jobbról, talajvízzel elöntött, szinte már tó nagyságú terület húzódott - sok helyen láttunk ilyen vizes helyeket, "hála" az előző hetek esőzéseinek. Visszatekintve vetettünk még egy pillantást a félig letermelt hegytetőre, és már ott is voltunk Bódvaszilas határában. Kicsit még gyalogoltunk, hogy a vasútállomásnál pecsételhessünk a füzetünkbe, aztán visszamentünk a buszmegállóba - hogy később bosszankodhassunk: a busz is érintette a vasútállomást, ott is felszállhattunk volna...

Hihetetlen, micsoda útviszonyok vannak arrafelé! Nyugodtan írhatnék útiszonyokat is. Csoda, hogy a busz nem esett szét alattunk - bár megpróbálta -, amint a gidres-gödrös, keskeny utakon gurult velünk a cél felé. Kitérőt tettünk Bódvalenke fura falva felé is, ahol a házakat változatos témájú - többségében vallásos és a cigányság életét bemutató - festmények borítják. (Utóbb megtudtuk, hogy egy kísérleti kezdeményezés eredménye volt a sok falfestés, de mára - a festményeket kivéve - semmi nyoma nem maradt a cigányság megsegítését célzó programnak.) 

(Forrás: http://epiteszforum.hu/ez-a-muveszet-mas-bodvalenke-a-freskofalu)

Tornabarakonyban nem időztünk sokat, várt ránk még egy kis autózás Bükkszentkeresztre, ahol (részben) kaposvári ismerősökkel találkoztunk. Ott töltöttük az első éjszakát is, sátrazva. Bevallom, nem volt melegem...

Az első nap adatai: táv: 20,92 km, szint: 409 m


2. nap, május 22., szombat:

A szombat reggeli borongós idő csöpörgő esőbe fordult, mire Bükkszentkeresztről átértünk Boldogkőváraljára. A vár alatt találkoztunk a csapat nagyobbik felével, a Pestről és a közelebbről érkezett balulajkás turistákkal. És rögtön megkezdődött az autós transzport három napig tartó gyakorlata. Közben felmentünk a várba, ami a tavalyi állapotokhoz képest sokkal jobban nézett ki.
Eltűntek az állványok, újra járható a sánc, a palotatoronyban pedig épp előadást tartottak a Kóborlovagok. Jól szórakoztam rajtuk, sokadmagammal.

A felső szinten izgalmas és színvonalas makettkiállítást nézhettem meg, amit valószínűleg a katonásdit játszó kisfiúk értékelnek legjobban. 


A várat magunk mögött hagyva tettünk egy bélyegzésnyi kitérőt a vasúti megállóig, aztán átvágtunk a földeken Gibárt felé. Nem mondanám, hogy izgalmas szakasz volt. Az egyetlen látványosságot a gibárti vízmű jelentette, ahová kitérőt tettünk, szintén pecsételés céljából. Meg a Hernád, ami szép szélesre dagadt az előző napok esőzéseinek köszönhetően. (Reggel is találkoztunk néhány vizes útszakasszal, a földeken sokfelé állt a víz, amolyan belső tavakat létrehozva.)

A falu szélétől egyedül mentem Encs túlsó széléig. Látnivaló nem akadt, a bringaút jól szolgált gyalogútként is. A lapos tájat a távolban - főleg észak felé - a környező hegyek keretezték. Gyalogosforgalom alig volt, csak néhány madár szállt el felettem.
Encs tűlsó végén betértem a Sparba némi gyümölcsutánpótlásért, aztán követtem a jelzéseket át a híd alatt. A másik oldalán pipacsokkal ellepett partoldalt találtam, és míg próbáltam értékelhető fotót készíteni a pipacsokról, Erzsi utolért. 


Innen együtt ballagtunk egészen Fancsalig. Encs északnyugati végén még vetettünk egy-két pillantást a Csoma-féle kastélyra, bár csak a kapuból. Nem úgy tűnt, hogy nagyon örülnének nekünk, ha be akarnánk menni. Talán legközelebb.


Meg-megálltunk, miközben átvágtunk a legelőkön, megcsodáltuk a sárgán világító repceföldeket, a párába burkolózó erdőket. Fancsal szélén elhagytuk a templomot, és felmásztunk a dombon a bélyegzőhelyig. A buszmegállóban vártuk meg a többieket, ettünk-ittunk, pihentünk. 

Naspolyafa Fancsal határában

Innen még volt egy kalandos utunk a szállásig, Irotára. A környék sajátosságai miatt - rengeteg a zsákfalu, és az út megkerüli az összes hegyet - csak sok-sok kanyarral jutottunk el Irotára. 
A napot végül bográcsban főtt paprikáskrumplival koronáztuk meg - már, aki kért és nem aludt el, mire elkészült...

Táv: 23 km, szint: elhanyagolható

Fényképalbum mind a négy napról itt.

2021. május 15., szombat

Balatonnál, sej-haj, de jó!...

Az elmúlt hetekben - amikor az idő és a kedvünk is megfelelő volt rá - a Balaton Körtúra további szakaszait jártuk végig. A déli parton "letudtuk" a Balatonszemestől Balatonfenyvesig húzódó részt, két alkalommal. Mindkétszer szerencsénk volt az idővel, ha nem is volt gatyarohasztó meleg, de legalább nem esett semmi, és zavartalanul gyönyörködhettünk a panorámában - amikor látszott.

A Balaton a bélatelepi vasúti megállónál

Mindkét túrán Balatonboglár volt a kiindulópontunk, addig vonatoztunk el. A 16. szakasz nyugatnak, Balatonfenyves felé vezetett, többnyire a parthoz közeli utcákon kanyarogva. Nem mondhatnám igazán túraútvonalnak - ahogy az aligai szakasznál se mondhattam -, és az egyhangú gyaloglást csak a fonyódi hegyek tették érdekesebbé. 

A Sipos-hegyre vezető lépcsős ösvényt kellemes lángosozás után vettük célba. A parton végre leülhettünk a lángosos teraszán, kényelmesen ettük meg a meleg finomságot. Adott egy kis plusz energiát a hegymászáshoz.

Szerencsénkre a Sipos-hegyi kilátó nyitva volt. Többen kihasználták a szép időt, várnunk kellett, hogy fellépcsőzhessünk a tetejére. De a kilátásért megérte! Igaz, hogy kissé párás volt a levegő, szépen látszottak az északi part hegyei és a szomszéd Várhegy csúcsán a másik kilátó is. A kötelező - és a nem kötelező - fotózást is megejtettük, és leereszkedtünk az utcára. 

A fonyódi halastavak a Sipos-hegyről

A Várhegyre kissé hosszabb, meredekebb ösvény vezetett fel. Mellette salamonpecsétek nyújtózkodtak a napfény felé élénkzöld, friss leveleikkel, de virágot még nem hoztak. Felkanyarogtunk a hegytetőre, át a szépen faragott kapun. Aztán csalódtunk: a kilátó itt zárva volt. Helyette a Mária-emlékhelyet jártuk körbe, kipróbáltuk a mellé tett széket, és addig üldöztem egy kardos lepkét, míg nem sikerült úgy-ahogy élvezhető képet készítenem róla. 


Felfelé a Várhegyre

Kardfarkú (kardos) lepke

Az útvonal további része nem tartogatott különösebb látnivalót. A Balatonhoz legközelebb még Boglár és Fonyód partközeli sétányain kerültünk, ott hallgattuk mentünkben a hullámok zaját, figyeltük a kacsákat és hattyúkat, a vízfelszín közelében úszkáló szép nagyra megnőtt halakat. Bélatelepnél ugyan próbálkoztunk egy kis partmenti sétával, de sajnos, a sétány nem húzódott túl hosszan, vissza kellett fordulnunk a vasúti átjáró felé.

Halak Boglárnál

Fenyves nem tartogatott sok látnivalót, szinte végig a sínek melletti utcákban gyalogoltunk. És bár nem érdekelnek különösebben az autók, azért egy parkoló elektromos Teslát megnéztem magamnak. 

A vasútállomásra pont időben értünk ahhoz, hogy a vonat érkezése előtt még megigyunk egy frissítőt a mellette lévő, újra megnyitott étterem teraszán (még üres asztalt is sikerült találnunk). Rég láttunk ennyi embert egy helyen... Aztán jött a vonat, és huss!, alig több, mint egy óra alatt haza is értünk vele. 

Túratáv: 19 km, szint: 166 m

Fotóalbumhoz ide kattints!

A 17. szakaszt Boglártól Szemesig kellett végigjárni. Erre is egy szombati napot szántunk, kellemes tavaszi időben, fényes nap, lenge szél, de hűvöskés levegő volt április 17-én. Szerencsére ezen az útvonalon közelebb kerültünk a természethez, bár még mindig hiányérzetem volt - én az erdővel borított területeket szeretem...

Első utunk a boglári gömbkilátóhoz vezetett, ami persze még zárva volt (járványhelyzet, ugyebár), de azért készítettünk pár képet - merthogy kötelező fényképezési pont volt.

Alig vártam, hogy utána kiérjünk a városból - nem szeretek hosszan járdán meg műúton gyalogolni. A kertekben nyíló tavaszi virágok azért enyhítették a természetszomjamat. És végre elértünk a városszélre, ahonnan mindenféle kanyarok után - el a MAORT-telep mellett, majd az erdőszélen az M7-es fölött, ahonnan megcsodáltuk a partfalokon dúsan nyíló aranyesőbokrokat - jutottunk a lellei hegyre. Ott már ismerős volt a terep - jártunk ott két éve, egy nyári vasárnapon -, egészen a Szent Donát-kápolnáig. Útközben még megnézhettük a kint felejtett (?) tojásfát az Öreg-hegy aljában, rajta kedvencemmel, a sünis tojással...

Kirándultak arra mások is, kihasználva a kellemes időt. A Szent Donát-kápolnánál fotózkodtunk (szigorúan egyesével), és már mentünk is tovább Látrány felé. Persze, ez se ment simán, mert az első elágazásnál délnek vettük az irányt ahelyett, hogy egyenesen folytattuk volna az utat, ahogy az a túrafüzetben szerepel. Így aztán megtettünk néhány száz métert, mire ráeszméltünk tévedésünkre, és lekanyarodtunk a készülő bringaútra, az erdőbe.

 
    Kőkereszt a kápolnával szemben                    Kónya sárma

Ez volt a legkellemesebb szakasza az egész túrának. Fák, madarak, virágok, itt-ott némi szemét... Egy elágazásnál, amit még a térkép se jelöl, gondolkodóba estünk, de végül nem tántorodtunk el az északi iránytól, és hamarosan újra a köves úton trappoltunk keletnek.

A következő nehézséget a Látrány felé vivő, Katlan-völgyön átvezető út megtalálása jelentette - az út ugyanis már nem létezik. Kénytelen voltunk toronyiránt átvágni az erdőn, hogy a másik oldalon, a szőlőskertek mellett lyukadjunk ki. Onnan már el se téveszthettük volna a célt. A legmagasabb dombról, a szőlők fölött, igen szép kilátás nyílt a (párás) Balatonra.

A látrányi halastó igen kellemes, nyugodt hely. A szép kis tó mellett asztalok és padok várják a kirándulókat, pecásokat, a tóba torkolló kis patakon ívelt híd vezet át. Eltöltöttünk itt néhány percet, aztán folytattuk az utat a rádi templomrom felé.

A látrányi horgásztó

Mielőtt kiértünk volna az országútra, amelyen csak át kellett vágnunk, elgyalagoltunk egy bámész tehéncsorda mellett. Igencsak kíváncsi marhák voltak, bámész tekintettük követtek, amerre mentünk. 

Az út másik oldalán, a kivágott cserjés helyén és maradványai között a korábban már kinyílva látott kónya sárma példányai készültek szirmot bontani. Egészen addig kísértek minket az út mellett, míg el nem kanyarodtunk Rádpuszta felé.

Ismerős útvonalon baktattunk a templomromig - tavaly már kirándultunk erre. A templomrom nem változott semmit, csak a köd hiányzott, ami legutóbbi ittlétünkkor körülölelte. Most viszont nyitva volt az ajtó, bementünk megnézni a szépen felújított, eredeti állapotában megtartott falfestményeket, a kis oltárt. A kötelező fotózás után pedig célirányba álltunk a szemesi vasútállomás felé.

A városon átkelve megálltunk egy gyönyörű araukária mellett, mely habzó karjaival érdekes látványt nyújtott. Persze, meg kellett néznünk közelebbről, ki nem hagytuk volna.

Araukária

Az állomáson megkaptuk a következő bélyegzőt, aztán átvonatoztunk Fonyódra, hogy egy finom lángossal zárjuk a napot. Igazán megérdemeltük. 

Fonyódon

Táv: 24,6 km, szint: 322 m

Fotóalbum itt nézegethető.

2021. április 11., vasárnap

Ó, Balaton...

Tegnap a Balaton Körtúra első szakaszát vettük célba, kihasználva a(z újra) gyönyörű, tavaszi időt. Rövid távra készültünk, így hát nem kellett korán indulni. Végre egyszer...

Balatonaligán, a vasútállomásról indul az útvonal. Az állomás persze zárva volt, bélyegezni nem tudtunk, így fotó készült rólam, amint állok Aligán, a vasút mellett. Egy kis szerelvényigazítás - mint mindig -, és már indultunk is.

Be kell vallanom, hogy maga az útvonal nem hozott lázba. Nem is klasszikus túraútvonal, lényegében lakott területen halad végig, egyik városból át a másikba. És mivel a part szinte egybeépült errefelé, esélyünk se volt, hogy erdő vegyen körül minket. 

Szerencsére a parti bringaúton legalább az egyik oldalon volt egy kis ligetes terület, a másikon meg egyre épülnek, szaporodnak a házak. Egyre nagyobbak, egyre jobban bezárkózók. De legalább némelyik kerítés kreatív és humoros volt. No meg kilátópontokban se volt hiány, kedvünkre fotózhattuk a tavat meg a horizontot. 

Aliga fölött, a Magaspartról

Igaz, az első alkalommal, amikor fényképezni akartam, tudatosult bennem, hogy a fényképezőgépet el is tehetem: nem raktam vissza bele a memóriakártyát, amit a javítás miatt kivettem belőle a múltkori baleset után...

Hosszan, nagyon hosszan gyalogoltunk a Sirály utcán, míg a nevezetes, "Nekem a Balaton" nevű boltig nem értünk. Az út másik oldalán asztal és padok várták a látogatókat, amit birtokba is vettünk. A kora délelőtti időpont ellenére szép forgalmat bonyolított a híres tulajokkal bíró boltocska, és még egy videokamerát és mikrofont cipelő páros is megjelent a közelben. Egy virgonc vizsla vezette őket, és azzal készítettek interjút, akihez a kutyus odahúzta őket. Én inkább odébb mentem magokat eszegetni...

A változatosság kedvéért a Sirály utcán mentünk tovább egészen a Liszt F. utcáig, ahol a házak sorát egy árnyas lejáró váltotta fel és vitt tovább lefelé. A lejáró aljában a part felé fordultunk, kellemesebb látványra számítva a házak soránál. Nem akartunk utcáról utcára vonulni a tűző napon, ha már közel volt a part, olyan utat kerestünk, ahonnan látni is lehet valamit. Ezért hát először lementünk a Bercsényi lejárón, aztán fel a Salak utcán, majd a vasúti átjárón átkelve hamarosan már a Kisfaludy sétányról bámulhattuk a Balatont. Szép volt, na.

Az ott messze már Kenese és a vitorláskikötő

Innen már nem volt messze a következő fotós pont, a Rákóczi-téri kis park, benne a Rákóczi-fával. Egy kis kóválygás után meg is találtuk. Elkészült a kötelező fotó, megnéztük a fa maradványait, a Rákóczi-szobrot, és már ott se voltunk.

Az első lehetőségnél balra fordulva visszatértünk a sétányra, a vasútvonal fölé. Továbbra is a kilátásban gyönyörködve jutottunk el a sétány végéig, ahonnan visszakanyarodtunk a főútra. De nem koptattuk sokáig a járdát mellette, az Orgona utcát választva újra a part felé tartottunk. Igaz, hogy házsorok között kellett mennünk, de legalább nem a zajos forgalom mellett.

A vasút utunkat állta volna, ha nincs alatta alagút - de volt. Átmentünk rajta, aztán felkapaszkodtunk a Csittény-hegyi megállóhoz. Végre megint egy kis fás-bokros terület, a turisták jóbarátja...

A Csittény-hegyen

Innen már nem volt messze a kenesei Parti sétány, alig néhány kanyart kellett még megtennünk, mire oda jutottunk. Elidőztünk egy kicsit az egyelőre szinte néptelen strandon, a víz mellett, kacsák és babakocsit tologató emberek társaságában. A közeli kikötőből hamarosan kifutott egy vitorlás, halkan berregve, vitorla nélkül - alig fújt a szél. Odébb a sirályok kerestek nyávogva valami ehetőt, és akadt, aki megmártózott a még eléggé hűvös vízben.

Sétányról sétányra nézve

Várt még ránk egy bélyegzés a mai szakasz végén, felcihelődtünk hát, és elballagtunk az éppen felújítás alatt álló vasútállomásig. Szerencsére a pénztár nyitva volt, és a pénztáros kisasszony készségesen nyomott pecsétet a füzetünkbe.

Extra programként, haza indulás előtt, felkapaszkodtunk a Soós-hegyre, hogy tátorjánt keressünk. Ez a fehér virágú növény, amely néhány száz évvel ezelőtt még a pásztorok eledele volt, mára csak néhány helyen él nálunk. Fokozottan védett, eszmei értéke százezer forint.

(Forrás: sokszinuvidek.24.hu)

Mivel szerettünk volna virágzó töveket találni, a keskeny, poros ösvényen felmásztunk a hegy tetejére. Útközben elhaladtunk a Tatárlik alatt - a vállalkozó kedvűek oda is felóvakodtak a meredek, csúszósra taposott járaton -, érintettük a Mária Emlékhelyet, és a hegy tetején álló Soós Lajos-emlékművet. Ez volt a tegnapi túra legmagasabb pontja, bár ez a rész tulajdonképpen már a BKT második szakaszához tartozik....

Jómagam a Soós Lajos-emlékoszlopnál

A tátorjános terület a kilátótól északra terül el, mondhatni, nem igazán reklámozva. A kilátóba persze fel kellett másznunk - azért volt ott -, és csak utána fordultunk északnak, a védett terület és a lefelé vezető utcák felé. 

A tátorján még nem nyílik. A kis rétet átszelő útról nézelődve csak kosbor- és írisztöveket láttunk, virágot sehol. Talán vissza kéne menni egy-két hét múlva... 

Mire leértünk a hegyről, borongósra váltott az idő, elbújt a nap. Mintha az időjárásfelelős tudta volna, hogy nincs más hátra, mint hazamenni. Így is tettünk. Viszlát, Balaton, a következő túráig!

Táv 1. (BKT): 12,3 km

Táv 2. (Tátorjános): 4,56 km

A fotókért ide kattints (nézheted diavetítésként is)!