Ó, Balaton...

Tegnap a Balaton Körtúra első szakaszát vettük célba, kihasználva a(z újra) gyönyörű, tavaszi időt. Rövid távra készültünk, így hát nem kellett korán indulni. Végre egyszer...

Balatonaligán, a vasútállomásról indul az útvonal. Az állomás persze zárva volt, bélyegezni nem tudtunk, így fotó készült rólam, amint állok Aligán, a vasút mellett. Egy kis szerelvényigazítás - mint mindig -, és már indultunk is.

Be kell vallanom, hogy maga az útvonal nem hozott lázba. Nem is klasszikus túraútvonal, lényegében lakott területen halad végig, egyik városból át a másikba. És mivel a part szinte egybeépült errefelé, esélyünk se volt, hogy erdő vegyen körül minket. 

Szerencsére a parti bringaúton legalább az egyik oldalon volt egy kis ligetes terület, a másikon meg egyre épülnek, szaporodnak a házak. Egyre nagyobbak, egyre jobban bezárkózók. De legalább némelyik kerítés kreatív és humoros volt. No meg kilátópontokban se volt hiány, kedvünkre fotózhattuk a tavat meg a horizontot. 

Aliga fölött, a Magaspartról

Igaz, az első alkalommal, amikor fényképezni akartam, tudatosult bennem, hogy a fényképezőgépet el is tehetem: nem raktam vissza bele a memóriakártyát, amit a javítás miatt kivettem belőle a múltkori baleset után...

Hosszan, nagyon hosszan gyalogoltunk a Sirály utcán, míg a nevezetes, "Nekem a Balaton" nevű boltig nem értünk. Az út másik oldalán asztal és padok várták a látogatókat, amit birtokba is vettünk. A kora délelőtti időpont ellenére szép forgalmat bonyolított a híres tulajokkal bíró boltocska, és még egy videokamerát és mikrofont cipelő páros is megjelent a közelben. Egy virgonc vizsla vezette őket, és azzal készítettek interjút, akihez a kutyus odahúzta őket. Én inkább odébb mentem magokat eszegetni...

A változatosság kedvéért a Sirály utcán mentünk tovább egészen a Liszt F. utcáig, ahol a házak sorát egy árnyas lejáró váltotta fel és vitt tovább lefelé. A lejáró aljában a part felé fordultunk, kellemesebb látványra számítva a házak soránál. Nem akartunk utcáról utcára vonulni a tűző napon, ha már közel volt a part, olyan utat kerestünk, ahonnan látni is lehet valamit. Ezért hát először lementünk a Bercsényi lejárón, aztán fel a Salak utcán, majd a vasúti átjárón átkelve hamarosan már a Kisfaludy sétányról bámulhattuk a Balatont. Szép volt, na.

Az ott messze már Kenese és a vitorláskikötő

Innen már nem volt messze a következő fotós pont, a Rákóczi-téri kis park, benne a Rákóczi-fával. Egy kis kóválygás után meg is találtuk. Elkészült a kötelező fotó, megnéztük a fa maradványait, a Rákóczi-szobrot, és már ott se voltunk.

Az első lehetőségnél balra fordulva visszatértünk a sétányra, a vasútvonal fölé. Továbbra is a kilátásban gyönyörködve jutottunk el a sétány végéig, ahonnan visszakanyarodtunk a főútra. De nem koptattuk sokáig a járdát mellette, az Orgona utcát választva újra a part felé tartottunk. Igaz, hogy házsorok között kellett mennünk, de legalább nem a zajos forgalom mellett.

A vasút utunkat állta volna, ha nincs alatta alagút - de volt. Átmentünk rajta, aztán felkapaszkodtunk a Csittény-hegyi megállóhoz. Végre megint egy kis fás-bokros terület, a turisták jóbarátja...

A Csittény-hegyen

Innen már nem volt messze a kenesei Parti sétány, alig néhány kanyart kellett még megtennünk, mire oda jutottunk. Elidőztünk egy kicsit az egyelőre szinte néptelen strandon, a víz mellett, kacsák és babakocsit tologató emberek társaságában. A közeli kikötőből hamarosan kifutott egy vitorlás, halkan berregve, vitorla nélkül - alig fújt a szél. Odébb a sirályok kerestek nyávogva valami ehetőt, és akadt, aki megmártózott a még eléggé hűvös vízben.

Sétányról sétányra nézve

Várt még ránk egy bélyegzés a mai szakasz végén, felcihelődtünk hát, és elballagtunk az éppen felújítás alatt álló vasútállomásig. Szerencsére a pénztár nyitva volt, és a pénztáros kisasszony készségesen nyomott pecsétet a füzetünkbe.

Extra programként, haza indulás előtt, felkapaszkodtunk a Soós-hegyre, hogy tátorjánt keressünk. Ez a fehér virágú növény, amely néhány száz évvel ezelőtt még a pásztorok eledele volt, mára csak néhány helyen él nálunk. Fokozottan védett, eszmei értéke százezer forint.

(Forrás: sokszinuvidek.24.hu)

Mivel szerettünk volna virágzó töveket találni, a keskeny, poros ösvényen felmásztunk a hegy tetejére. Útközben elhaladtunk a Tatárlik alatt - a vállalkozó kedvűek oda is felóvakodtak a meredek, csúszósra taposott járaton -, érintettük a Mária Emlékhelyet, és a hegy tetején álló Soós Lajos-emlékművet. Ez volt a tegnapi túra legmagasabb pontja, bár ez a rész tulajdonképpen már a BKT második szakaszához tartozik....

Jómagam a Soós Lajos-emlékoszlopnál

A tátorjános terület a kilátótól északra terül el, mondhatni, nem igazán reklámozva. A kilátóba persze fel kellett másznunk - azért volt ott -, és csak utána fordultunk északnak, a védett terület és a lefelé vezető utcák felé. 

A tátorján még nem nyílik. A kis rétet átszelő útról nézelődve csak kosbor- és írisztöveket láttunk, virágot sehol. Talán vissza kéne menni egy-két hét múlva... 

Mire leértünk a hegyről, borongósra váltott az idő, elbújt a nap. Mintha az időjárásfelelős tudta volna, hogy nincs más hátra, mint hazamenni. Így is tettünk. Viszlát, Balaton, a következő túráig!

Táv 1. (BKT): 12,3 km

Táv 2. (Tátorjános): 4,56 km

A fotókért ide kattints (nézheted diavetítésként is)!

Rendhagyó Göre-túra

Rendhagyó idők, rendhagyó szervezés - pontőrök és tömeg nélküli "teljesítménytúrán" voltam tegnap a Balaton közelében. 

Azért csak idézőjeles teljesítménytúra, mert nem volt szintidő. Nem is bántam, csodás napsütésben, néha feltámadó szélben, a sarjadó erdő mézes illatában gyalogoltunk, remélve, hogy a beígért eső elmarad.

A túra Szőlősgyörökről indult, az iskola biciklitárolójában kialakított rajthelyről. Mi készültünk, és előre kinyomtattuk az igazolólapot, de a szervezők gondoltak azokra is, akik ezt nem tudták vagy elfelejtették megtenni - a csokis doboz mellett egy kupacnyi ig.lap is pihent az asztalon. Felírtuk a QR-kódot a papírunkra, aztán összecihelődtünk és nekivágtunk a túrának.

A faluban érintettük a túrának nevet adó Göre bíró szobrát - sajna, a fotó nem sikerült róla, de aki meg szeretné nézni, az (menjen el Györökre) itt megteheti. 

Az a bizonyos, félresikerült fotó...

A falut a Szent Anna-szobrot közrefogó utaknál jobbra térve hagytuk el, az első emelkedőn felkapaszkodva a szőlőskertek közé. Mindjárt ízelítőt is kaptunk a porból, amely az utakat borítja errefelé - bizony, nem fukarkodott vele a természet, jutott belőle bőven egész nap.

Ahogy haladtunk a kertek között, balról egyre jobban kinyílt a táj, és egyre többet láttunk a Balatonból, az északi hegyekből. Mire a Landordra értünk, beláttuk az egész medencét, szemben a Badacsonyt, balról a fonyódi hegyeket. Kerestük a helyet, ahonnan szép és még szebb képeket készíthetünk, de ha tudtuk volna, hogy később erre sokkal jobb lehetőségünk lesz, nem aggódunk annyit a belógó villanyvezetékek miatt.

Délnek kanyarodtunk, felfelé a hegyre. Csupasz falú horhóban gyalogolva értünk fel az útra, melynek végpontja számunkra az egészen frissnek látszó kilátó és játszótér volt. Egyre több kirándulóval találkoztunk, mire végeztünk az ebédszünettel, megtelt a hely nézelődőkkel. Elfelé még kipróbáltuk a hintát, aztán meg sem álltunk a lellei Kiscsárdáig, mely a következő ellenőrzőpont volt.

No és itt történt, hogy baleset érte a fényképezőgépemet. Leesett, letört az objektívről két pöcök, meg a gyűrű. A masina nem tudta visszahúzni az objektívet, kénytelen voltam eltenni és lemondani a vele való fotózásról. Majd a szaki megjavítja - remélem...

Tettünk egy kis kitérőt a Szent Donát-kápolnához, épp csak odasétáltunk meg vissza, és már kanyarodtunk is a hegytető felé, hogy folytassuk utunkat. A gyaloglást aztán hamarosan megszakítottuk - az útba eső játszótéren nem hagyhattuk ki a hintázást, néhány percre újra gyerekek lehettünk.

Az ott, a fán, egy sárga sáv jelzés

A piros ház fedőnevű e.p.-ig végig a sárga úton mentünk, mint Dorothy. Leginkább erdőben, behulló fénypászmák között, de a csupasz hegytetőn módunk nyílt elnézni dél felé is, a somogyi dombokra. A piros háznál ismét tartottunk egy kis pihenőt, váltottunk néhány szót a közben odaérkezett szervezőkkel. 

Kicsit félrefókuszált kép a piros ház mögötti házról...

Gyugyra egy másik horhón át jutottunk el, melyből kikanyarodva az Örökkévalóság Parkjának kapuja előtt találtuk magunkat. Természetesen nyitva volt, mi pedig bementünk. 

Csöndes hely, igényes építményekkel, az emlékezés és tiszteletadás megannyi jelével: szépen kialakított urnafal, kőbe vésett kotta, emléktábla a falu hőseinek és jelentős személyiségeinek. A temető mellett magasodó kilátóból pedig jól ismert dallam csendült fel, ahogy a közelébe ért valaki. Megpróbáltam felvenni, de nem mondanám, hogy sikerült.

Továbbgyalogolva az Árpád-kori templom mellett értünk ki az utcából. Néhány éve, amikor erre jártam, I. Izsép szobra mintha még nem állt volna ott, de persze lehet, hogy rosszul emlékszem... Itt is eltöltöttünk néhány percet nézelődéssel és fotózással, mielőtt a nagyjainknak szentelt oszlopsor mellett leballagtunk volna a faluba. 

Innen már nem volt messze a cél - de persze nem a rövidebb úton jutottunk vissza Szőlősgyörökre, hanem felkanyarodtunk a két település között emelkedő dombra, ahol az utolsó e.p.-nél, a Göre-kilátónál még vetettünk egy (két, három) pillantást a Balatonra és a túlnan emelkedő hegyekre, beszélgettünk kicsit a pontőrrel, a kiírás szerint Gárdonyi dédunokájával, bár be kell vallanom, hogy nem mutatkoztunk be egymásnak...

A diófáson átvágva leereszkedtünk a faluba, és hipp-hopp, már ott is voltunk az iskolánál. Egy utolsó kódírás, búcsúpillantás a sakktáblára és a játszótérre, aztán visszaültünk a kocsiba és búcsút vettünk Szőlősgyöröktől, a Balatontól. 

Kellemes nap volt, bár a hosszú, poros szakaszt - melyen hirtelen portölcsérek szórtak ránk homokesőt - jó lenne kiváltani egy szebb, szilárdabb talajú útvonallal. 

Köszönet a szervezőknek a bőkezű juttatásokért, az embermentes ellenőrzőpontokért. Talán jövőre már ők állhatnak ott a QR-kódok helyén...

Fotók az albumban.

Táv (mért): 24 km, szint: 443 m

Teljesítési idő (bár nem számít): 6 óra

Szervező: Evangélikus Iskola, Szőlősgyörök

Már megint a Keszthelyi-hegységben

Múlt hét szombatján a vonat megint Keszthelyig kattogott velünk. Kiscsoportos foglalkozás, szájkosár (ja nem, csak maszk), távolülés. Keszthelyen megint buszra szállás, gurulás Zalaszántóig, és 9 körül végre nekivághattunk az aznapi távnak.

Aznapi első útjelzők

Zalaszántón, a faluszéli bolt korlátján tényleg ott volt a kéktúra pecsétje, ahogy az applikációban írták. Kezelésbe is vettük vele a füzeteinket, és hamarosan már a Rezi-vár felé kanyargó úton jártunk, át a réten, be a fák közé. Itt, nem messzire az erdő szélétől, botlottam bele - majdnem szó szerint - az idei első kék csillagvirágba. Amit követett a többi is később: bent, az erdőben, a patak partján és környékén, a hóvirágmezőn fel-felbukkantak a kis, kék virágocskák is. 

A Nagy-séd-patakon ki az összehordott faágakon egyensúlyozva, ki a vízből kiálló köveken lépkedve kelt át. Mindenki megúszta beleesés nélkül. 

                                        Friss moha!                                           Csak emelkedik, egyre feljebb...

Aztán jött az emelkedő, fel, egyre feljebb, a vár romjai alá, becsatlakozva, majd leválva a kék romjelzésről. A hóvirágokat felváltotta a medvehagyma, amiből a kezdeti csokrok után jókora foltok lettek az erdő aljában. Szedtünk is belőle egy kicsit - jólesett a szendvics mellé, ebédre.

A várromhoz nem mentünk fel, szűkös idővel gazdálkodhattunk, ha időben haza akartunk érni. Majd egyszer máskor... Nem szalad el.

Kellemes lejtőn gyalogoltunk le a (majdnem) hegytetőről, miután készítettünk néhány képet az ismertetőtábláknál. A következő szakaszon csak mentünk, mentünk előre, a szántóföldek között, az erős szélben. Az idő nem akart melegedni, délutánra is alig érte el a tíz-tizenkét fokot, amit a szél miatt nem is éreztünk olyan kellemesnek. Lent, a dombok alatt várt ránk Rezi, provence-i hangulatot árasztó látképével. 

A leírás szerint a következő bélyegzőnek a falu szélén álló tanösvény tábla oszlopán kellett volna lennie - de nem volt ott. Ki tudja, miért és mikor vitték beljebb - meglepetésünkre a falu közepén találtuk meg, nem messzire a másiktól, ami a kocsma falán - szerencsére kívülről - várta a vándorokat.

Reziből kiérve egy kellemes erdőn keresztül, miniszakadék mentén jutottunk el a csárdáig, mely mellett még mindig ott áll a betyárok sírja. (Nagyon régen, valamikor a boldog békeidőkben jártam ott L.-val, amikor kettesben mentünk végig ezen a szakaszon is. Lesz még ilyen, nosztaliga a kéken...)

Rezi után kanyarogva

Eldőlt kereszttel

A sírkő tetejéről letörött a kereszt, de egy fotó idejére sikerült visszaállítani a helyére, és gyorsan lekattintani, mielőtt a szél lefújhatta volna. Szerettünk volna itt hosszabb pihenőt tartani az ebédidőre is tekintettel, de az erős szél miatt inkább a továbbmenetel mellett döntöttünk.

Nem rajongtunk az ötletért, hogy a forgalmas műút mellett gyalogoljunk, a csapat egyik fele úgy gondolta, a kerítés mellett elsétálva inkább átkel a patakon, levágja a hegyesszöget. Mi inkább az utat választottuk, és mint kiderült, nem is vesztettünk vele semmit. A patak ugyanis olyan széles és mély, hogy nem sikerült átlábalni rajta. Akik megelőztek volna, a hátunk mögé kerültek emiatt.

De nekünk ez sokáig nem tűnt fel. Csak mentünk a szembeszélben előre, mellettünk alig lassítva hussantak el az autók. A híd túlsó oldalán lekanyarodtunk a rétre, és a gazoson átvágtunk az erdő mellé, ahol a szélső fára festett kék sáv jelzés mutatta a továbbvivő utat. Belehúztunk - úgy gondoltuk, hogy a többiek akár egy kilométer előnyre is szert tehettek a rövidítéssel, és nem akarunk nagyon lemaradni. De hiába nyargaltunk a szántó szélén, el a régi zsidó temető és a csillagvirágok mellett, társaságunk másik fele csak nem akart feltűnni.

Hamarosan kiderült az is, hogy miért: nem előttünk voltak, hanem mögöttünk. Kettejükkel később együtt tartottunk kis szünetet az egregyi templom mellett, a többiekkel pedig csak a hévízi fürdő közelében találkoztunk újra - egy kissé letértek a kékről, más úton értek be a városba. De sebaj, a lényeg, hogy senki nem veszett el!

Az egregyi Mária-templomot egyébként nagyon szépen felújították, kívül is, belül is. A fehérre meszelt falak az idő lehelletét árasztják magukból, a közeli borász meg saját termelésű nedűt kínált a vándoroknak...

Az egregyi Mária-templom

Lejjebb, a kereszteződésben egy másik, modernebb, nagyobb templom áll, érdekes építészeti megoldásokkal. Kép készült róla is, a nevét csak itthon tudtam meg a térképről: a Szentlélek-templom volt az.

Az utolsó 10 kilométer (az egregyi templomtól) kissé megviselte a talpamat: járdán, aszfalton gyalogoltuk végig. A hévízi tófürdő után rátértünk a bicikliútra, ami annak idején még nem volt sehol... A mellette húzódó vizes területen mocsári ciprusok föld alól kidudorodó gyökerei nyújtottak érdekes látványt. És előtte a patakon ringatózó vízililiomok lila és rózsaszín kelyhei. Fura volt látni a néptelen tavat, az árva kapaszkodókat, melyekbe nem csimpaszkodott gyógyulni vágyó.

Üres fürdő...

Végre beértünk Keszthelyre, átvágtunk a kastély kertjén, tovább az embert alig hordozó utcákon, a néptelen főtéren keresztül a vasútállomásig. Végre egy szélmentes hely! És még bőven volt időnk a vonatig, megihattunk egy forró kávét/kapucsínót, elmajszolhattunk egy szendvicset - kinek mire támadt kedve.

Kastélyrészlet

Amikor hazafelé a vonat elzötyögött Fonyód mellett, már égett a nádas...

Táv: 24,5 km, szint: 410 m

Szakasz: OKT 3.

A fotóalbumot itt találod.

Túra hálából

 Eddig megúsztam. Sőt, a családom is megúszta, aki elkapta, nagyobb gond nélkül átesett rajta. Van miért hálásnak lennem, a covidon túl is. Ezért hát nem volt kétségem afelől, hogy részt veszek ebben a kezdeményezésben. És mivel legjobban gyalogolni szeretek, túrázós távot választottam. Hogy ne legyen olyan egyszerű, 30 kilométerre neveztem be. 

Szép időt jósoltak hétvégére, ezért nem is halogattam a dolgot sokáig, múlt vasárnap  nekivágtam. Senki se kísért el, de nem ez volt az első alkalom, hogy egyedül mászkáltam mindenféle túraútvonalakon. Azt se bántam, hogy - legalábbis az első 15 kilométeren - alig találkoztam emberrel. Sőt... 

A falu vége felé indultam, fel a horhón, a töröcskei útvonal irányába. Még hűvös volt az idő, amikor a horhó tetejére értem és kinéztem nyugat felé a lombtalan erdőn át, köd gomolygott a dombok fölött. Az égen egerészölyv kiabált, a talpam alatt pedig puha volt a föld - és kissé sáros is. Reménykedtem, hogy ennél nem lesz rosszabb.

A jelzetlen szakasz eleje

Ez a bevezető kanyar a zöld sávon, majd jelzetlen ösvényen haladva - amerről a múltkor a Kisebbikkel tartottunk hazafelé kora délutáni járásunkból - vezetett el a tájvédelmi körzet széléig, ahol a piros és a zöld jelzés összetalálkozik - a Ropolyi-árok kapujába. Itt találkoztam az első hóvirágokkal, nem sokkal később pedig az első nagyobb pocsolyákkal is. 

Mit mondjak, valószínűleg a Dél-dunántúli Piros Túra legunalmasabb és legutálatosabb szakasza várt rám innentől. A mindig sáros, mindig járhatatlan, közel nyílegyenesen délnek futó hat kilométer. Az eleje még istenes volt, az avar kényelmesebbé tette a gyaloglást, a föld jobban felszívta a nedvességet, és a patak is messzebb volt az úttól. Amint vége szakadt ennek az aránylag kellemes szakasznak, orrom iránya leginkább a föld felé állt - azt vizslattam, merre tudom kikerülni az egyre nagyobb sarat, terjengősebb pocsolyákat. 

A cinkedalos csendet egyszer csak kopácsolás verte fel - balra, az erdőszélen egy fakopáncs dolgozott serényen egy akácfa magasában. Kis ideig figyeltem őkelmét (meg persze le is fotóztam, csak nem hagyhattam ki), aztán folytattam harcomat az útviszonyokkal. 

Szerencsére a jelzett út a vizenyős rétről bevitt az erdőbe, vízfolyásokkal szaggatott területre, tele hóvirágokkal. Nem tartott sokáig - vissza kellett térnem a dűlőútra, a pocsolyák közé. Magamban dünnyögve folytattam utamat, jobbról csörgedezett a patak, meredek partján több helyen is vadcsapások vittek le a vízhez. Egy darabig csak nézegettem, merre menekülhetnék, és amikor végképp reménytelennek tűnt bokáig sárba süllyedés nélkül elérni Ropolyig, leereszkedtem a patakhoz és átugrottam a másik oldalra. Inkább az erdő, mint a sár...

Most lehet a legtöbb piros csészegombával találkozni - ez itt kissé kilapult

Nem sokáig örülhettem a szilárdabb talajnak - szederbokrok tenyésztek mindenütt. Aki ismeri, tudja, milyen ragaszkodó tud lenni, és hogy szereti szúrni, tépni az ember ruháját és bőrét... Azért aránylag gyorsan gyógyulnak a karcolásaim.

Egy szó, mint száz, Ropolyig elérni nem volt egy leányálom. Talán nem véletlen, hogy egyetlenegy emberrel találkoztam mindössze odáig. Utána meg már egyre többen tűntek fel: egy kiránduló család a Ropolyi-tónál, levegőzők a csillagvizsgálónál, kertészkedők a kisfaludi szőlőhegyen, és bennszülöttek az útba eső falvakban. 

Azért a cinkéknél és a fakopáncsnál nagyobb állatokkal is sikerült látótávolságba kerülnöm: a tó előtt egy szarvascsapat (vagy őz, abból a távolságból meg nem mondtam volna, melyik) kelt át az országúton, hogy a réten átbaktatva eltűnjön a keleti oldal erdejében. Messze is voltak, köd is volt még mindig, a fotó se sikerült túl jól emiatt - de örültem, hogy láthattam őket. Annak nemkülönben, hogy a Kardosfa felől érkező autós is lassabban közeledett, talán tartott tőle, hogy lesz folytatása a szarvasrudlinak...

Elkészült a kis ház a Ropolyi-tó mellett

A Dugás-kútnál (Nomen est omen) elrejtettem egy régebben általam festett követ, követve Tarsoly Péterék kedves játékát. ezt a műveletet később egy virágos kaviccsal megismételtem a csillagvizsgálónál, a kilátón. Lelje benne örömét, aki megtalálja!

A kilátóról szép lett volna a látvány, ha nem úszott volna ködben-párában még mindig a táj. Lent, az épület körül családok, kirándulók sétáltak, autósok és motorosok jöttek-mentek. Nem maradtam sokáig, mentem tovább Zselickisfalud felé. 

Arra van a Zengő, csak nem látszik...

Kisütött a nap, melegedett az idő, ebédre megettem a második almámat is a müzliszelet mellé, és jóformán meg sem álltam Kisfaludig. Mielőtt lecsorogtam volna a rég látott horhón a faluba, körülnéztem a dombtetőről, melyen nedves gödröket kapartak valakik-valamik. A horhó alsóbb szakaszán, a kövesúton kocogtam egy kicsit - adta magát a dolog valahogy. (Ezt később megismételtem Patca fölött is, leereszkedve a szabadidőfarmhoz.)

Kisfalud szélén nosztalgiáztam kicsit, megálltam a turistaháznál, ahová egy időben annyit jártam. Aztán Szilvás szélén is adtam időt az emlékezésre - a tó partján álló színpadon alig két éve még együttesek léptek fel, ott fesztiválozott a környék népe. Talán idén újra megtelik emberekkel a tópart, talán lesz ok és lehetőség a vidámságra, fesztiválozásra...

A moha is virágzik

Amint rákanyarodtam volna a Patca felé vezető útra Szilvás végén, ismét összetalálkoztam a kvadozó társasággal, akik Kisfalud szélén még az ellenkező irányba tartva kerültek el. Ki így kirándul, ki úgy...

A Nozsi-hegyen, ahol a kék és a zöld sáv együtt forul Patca felé, megálltam egy kicsit. Olyan melegem volt, hogy levettem a kabátot - hogy aztán a falu előtt visszahúzzam, mert a lejtőn erős és hűvös szél fújt. De addig még átbaktattam a déli pihenőjét töltő településen, fel a másik dombra, ahol az erdő alja telis-tele volt hóvirággal, és hamarosan felfedeztem az első idei májvirágokat is. 

Ahogy az út Szenna felé kanyarodott az erdei pihenőhely után, meglepődve láttam, hogy a híd előtt szépen kiépített forrás csörgedezik: a Csipány-forrás. Arra sem emlékeztem, hogy ott van egyáltalán forrás, és hogy ilyen szépen helyrehozták, az meg hab a tortán. A kéktúrázók biztos hálásak érte.

Az egykor Szennapacknak nevezett telepnél értem ki az útra, ahol szerencsére gyér volt a forgalom - a kanyargós lejtőn nem épp életbiztosítás leereszkedni a faluba. De hát, más út nincs.

A falumúzeum bezárkózva, csöndesen terült el a központban, ahol annyi program várta mindig a gyerekeket és felnőtteket, most csak a libák gágogtak. Legalább nem teljesen néptelen a hely.

Az utolsó szakaszon, hazafelé volt egy kis emelkedő, hóvirágokkal teleszórt horhón fel, ereszkedés keletnek, a zöld sávon tovább. Szomorúan láttam, hogy a bokrost valaki kivágta, és az út szélén álló fákat is jócskán megcsonkították. Talán nem fért el a traktor...

Egy lovaskocsi jött szembe, lassan poroszkáló, leginkább a biztatásnak engedelmeskedő igáslóval. Váltottam pár szót a gazdájával - fát vontatott az erdőből, és szegény állat már elfáradt.

Viszlát, paci!

És végre elértem az elágazást, ahol elhagytam a tájvédelmi körzetet, és északnak kanyarodtam, otthonom felé. Az útszélen korán kinyílt fűz magasra nyúlt ágain pici hógolyókként fehérlett a barka. Hja, mindjárt itt a húsvét...

A szántás szélén épülő víztározó mellett elhaladva nemsokára elértem az országutat, és a másik oldalán felmásztam a dombunkra, ahonnan már tényleg "csak egy ugrás" volt a házunk. Mire hazaértem, a bakancsomról lepotyogott a sár nagyja, kellőképpen kiizzadtam, és alig vártam, hogy lezuhanyozhassak. Kora tavaszi februárban, a sár ellenére is szép tájon, jó hangulatban telt 33 kilométer lett ez. És közben kinéztem egy nagyon rövid kört, amit akár egy félórás ebédszünetben is végig lehet járni...

Még egy adag hóvirág az út mellett

Remélem, a jószerencsénk kitart tovább is, és sok mindenért lehetek még hálás...

Táv: 33,25 km, szint: 477 m

Fotóalbum itt.

(Ha megjön az érem, megmutatom azt is. :) )

Új utakon

 Van egy jó kis túramozgalom - számomra még új -, mely a Balaton körbekerülésére buzdít, gyalogos túrák formájában. Igaz, hogy az igazolófüzetet még nem sikerült beszereznem (utánnyomás alatt), de mivel úgyis jobbára fotókkal kell igazolni, hogy ott jártam, ahol, ez nem jelenthetett akadályt ma. Vonatra szálltunk (maszkban, tágasan ülve) és elkattogtunk Balatonszentgyörgyre, a 14. szakasz rajthelyére.

Köd volt előttünk, köd mögöttünk, a hőmérséklet egész nap nem emelkedett 6-7 fok fölé. De nem esett semmi, és az út nem ígérkezett nehéznek. Egészen addig, míg el nem értük az első sáros szakaszt...

Szentgyörgyön, a vasútállomáson kellett elhelyezni az igazolópecsétet, aztán már galoppoztunk is tovább, a Csillagvár felé. Aszfalton, ki a faluból, el a téglagyár mellett értünk a zárva tartó látványosság felé. Bár a várba nem mehettünk be, előtte azért elkészítettük a kötelező fotókat igazolás céljából. Reggel még úgy fázott a kezem, hogy elkelt volna a kesztyű, de mire ide értünk, már az összes ujjam kikívánkozott a kabát ujjából. 

A Csillagvár után kezdődött a nehezen járható - csak a sár miatt - szakasz. Mondhatni, véget se ért Kéthelyig, kisebb megszakításokkal egyfolytában a sarat kerülgettük, felcserélve az útszéli ragaszkodó szederindákra vagy az erdei dzsindzsásra. 

Pedig az út eleje még kellemes sétaút volt, ködbe vesző erdő széle, fákon ragadt, rozsdás levelekkel, avarillattal. 

Aztán lekanyarodtunk a zöld sáv jelzésre, másztunk egy kis dombot, amiből az út során nem volt sok. Betértünk az erdőbe, hogy kikerüljük az útra dőlt fákat  - valaki megritkította a jobb szélen az erdőt, de ahelyett, hogy összeszedte és elvitte volna a levágott ágakat, fél fákat, otthagyta, hogy ne lehessen rendesen közlekedni. 

Ennek köszönhetően elmulasztottuk az elágazást, ahol a jelzés lekanyarodott délnek, de némi kevergés után megtaláltuk a helyes utat, és hamarosan elértünk az országútig. A fölötte átívelő hídon talán még sűrűbb volt a köd, halványan átsejlett fölötte a Nap, és a telefon kamerája nem tudta befogni a látványt. (A gépet meg lusta voltam elővenni.)

Innen már nem volt messze a Szent Donát-kápolna, ahol újabb fotózásra került sor (előírás a teljesítés igazolásához). 

De addig még egy kis izgalom is ért bennünket: az úton két, mérgesen csaholó kutya állta az utunkat. A gazdájuk sehol se látszott, valószínűleg elszöktek valahonnan, esetleg már hosszabb ideje élnek a külterületen - sose fogjuk megtudni. Mindenesetre a csoportunk alkotta tömegnek volt annyi visszatartó ereje, hogy ne támadjanak ránk. 

 

A kápolnát jól megnéztük minden oldaláról, elkészültek a kötelező fotók, és egy kis téblábolás után rákanyarodtunk az utolsó szakaszra Kéthely felé.

Csak mentünk, mentünk a sáros út szélén, kerestük a letérőt, mely a zöld sáv elhagyása után bevisz a faluba. A J. által emlegetett "kezes fát" nem értük el, talán előbb tértünk le az útról, talán már meg sincs, nem tudjuk. De az irány jó volt, és el se hagytuk a faluig.

Mielőtt beértünk volna, bálákkal tarkított mezőre jutottunk, fölötte madárrajok röpdöstek hangosan csivitelve. A hangjuk és formájuk alapján őszapók lehettek, de messze voltak és a távcső megint itthon maradt. Az útszéli magas falak egykori homokbányából maradhattak visssza, és már benőtte őket a növényzet.

A falu mellett látható az egykori Fancsi-vár dombja, rajta a zsidó temető sírköveivel. Évszázadok története ér össze itt, a török kor és a XX. század első évtizedei... 

Az utca a buszmegállóhoz vezetett, ahol - bélyegzőbeszerzés és cipő- és nadrágpucolás után - felszálltunk a buszra, visszautaztunk Balatonmáriafürdőre, ahonnan vonattal tértünk vissza Kaposvárra. Napsütésben, mert jobb későn, mint soha...

Táv: 18 km, szint: 170 m

Teljesítési idő: 4 óra 46 perc (teljes idő)

Fotóalbum itt.

Újra a kéken - a Keszthelyi-hegységben

Az év utolsó túrájára egy napos kedden, december 29-én került sor. Fogtuk a hátizsákunkat, a maszkunkat és bakancsot húztunk, hogy végigjárjuk az Országos Kék Vállus-Keszthely szakaszát. 

Megragadtam a lehetőséget, és kihasználtam a - szomorú apropóból járó - utazási kedvezményemet, és vonatra szálltam Keszthely felé. A közvetlen járatnak kicsit több, mint két órára volt szüksége, hogy Kaposvárról célba érjen (még jó, hogy nem vagyunk nagy ország...). A vasútállomáson kényelmesen elténferegtünk vagy húsz percet, közben pecsételtünk a megfelelő kockába (hogy az út végén már ne kelljen, hátha futni kell a vonatra). Aztán buszra ültünk és Vállusig meg sem álltunk.

A falu buszmegállójában szépen feldíszített fenyő várta az utazót. Itt is pecsételtünk egyet - aznap utoljára -, és nekivágtunk a dombnak.

A faluban érdekes házra lettünk figyelmesek: az oldalán szép, nagy, faragott kőlapok függtek. Talán valami gyújtemény lehetett. A faluból kiérve lekanyarodtunk az erdő felé, hogy aztán kilométereken át gyalogoljunk hol a kocsiúton, hol az erdei ösvényen, kisebb-nagyobb pocsolyákat kerülgetve.

Gyönyörűen sütött a nap!

A "maradjotthon" ellenére elég sok túrázóval találkoztunk, családokkal, baráti társaságokkal is. A Vállus fölötti kilátóhoz (Lázi-hegy) tartottak sokan, miközben mi már a Csider-kút irányába kanyarodtunk. Ott tartottunk nagyobb pihenőt, a fák között áttűző napsütésben melegedve - amúgy se volt hideg, tizenfokot mutatott otthon a hőmérő. Haj, hol vagytok, klasszikus telek, amikor térdig ért a hó és jégcsapokon tükröződött a napfény...!

Csidernél bevártuk majdnem elveszett sporttársnőnket, és a Festetics-kilátóig szinte meg sem álltunk. Kellemes völgyben értük el a Nagymezőt, ahol anno, valamelyik teljesítménytúrán frissítőpont működött zsíroskenyeret és virslit kínálva a túrázóknak. Na jó, itt azért megálltunk pár fotó erejéig, és a kék jelzésről letérve, a meredek ösvényen felkapaszkodva jutottunk fel a kilátóhoz. 

Fénylő Balaton a kilátótól

Ami ugyan le van zárva, állítólag fel fogják újítani, még semmire sem jó láncot is raktak a lépcsők aljába, de ez láthatóan senkit sem zavart... A kilátás csodás, akár át is integethettünk volna a Lázi-hegyi kilátóhoz, ha sasszemünkkel láttuk volna, hogy van-e rajta valaki. 

A hegyről lekanyarogva hamarosan beértünk Gyenesdiásra, odafelé azért megnéztük az egykori murvabánya fákkal telenőtt gödreit. Titkon elégedettséggel töltött el, hogy a természet visszafoglalja, ami az övé...

Az egykori kőfejtő

A cél nem volt már messze, de annál hosszabbnak éreztük az utat - mindig unalmas aszfalton, házak között gyalogolni. Derűs perceket okozott az egyik útmenti kerámiaház alkotásokkal díszített udvara: kerítésoszlopra ültethető tyúkocskák, házfalra ragasztható gyönyörű lepkék - és maszkot viselő, vidám hóemberek várták gazdájukat. Lehet, hogy oda még visszatérek...

Mielőtt a vasútállomás felé kanyarodtunk volna, még megálltunk a helyi mekinél, hogy ledöntsünk egy-egy kávét-kapucsínót. Kiszolgálás elvitelre, maszk mindenkin, és még a szabadtéri asztalok is le voltak kerítve, nehogy valakinek eszébe jusson ott a pohara aljára nézni.

Hazafelé egy kategóriával modernebb vonattal jöttünk, néha kicsit elszunyókáltunk rajta. Hiába, a mozgás és a friss levegő képes elbágyasztani az embert...

Ha jókor és jó felé néztünk ki a vonat ablakán, még láthattuk a túlsó partot.

Kellemes túra volt, jó társasággal (betartva mindenféle előírásokat, bár szerencsére mindenki egészséges volt), gyönyörű időben. A túrázás remek ellenszere mindenféle betegségnek, azt hiszem...

 

Táv: 15,5 km, szint: 188 m

Fotóalbum rendhagyó módon a Face-en készült: itt

Őszi Zselic

 Régóta terveztem már, hogy végigjárom ezt a kört. Mivel pedig nem volt kedvem messzebb menni, és szép időt jósoltak tegnapra, magammal csaltam a lányokat, és nekivágtunk.

Jó dolog itt lakni, a Zselic tetején. Gyorsan elérhetem az erdőt, bármelyik irányba is indulok. Bevallom, azt a kb. másfél kilométert, ami a házunktól az erdőig tart, a Berki-patakon át, a Fehér-partig. Főleg, hogy már ott kezdődött a sáros szakasz, és egy nagyobb szünettel - a Dél-dunántúli Piros Túra nagyjából a Cseberki-rétig tartó részén - tartott egészen a ropolyi aszfalt útig. 

De útközben más élmény is akadt: az erdőszéli réten még virágzott az őszi kikerics, az erdő alján pedig nagy őzlábgombák tenyésztek. Sőt, gyapjas tintagombát is találtam, és egy másikat, amihez addig nem volt szerencsém: harkálytintagombának hívják. 

Fent, balról jobbra: harkálytintagomba, nagy őzlábak, másik harkálytintagomba

Lent: balról büdös pereszke, jobbról párducgalóca

A sárgába öltözött tölgyeseket magunk mögött hagyva értünk ki a ropolyi völgybe. Az útmenti pihenőhelyen kicsit hosszabb szünetet tartottunk, élveztük a hátunkat melengető napot és tízóraiztunk. A sárccal, aki szintén akkor ért oda, és ellenkező irányban túrázott, később Töröcskén találkoztunk.

Az aszfalton baktatva lepotyogott a cipőnkről a ráragadt sár, és még arra is lehetőségünk nyílt, hogy megsimogassunk egy gyönyörű lovat. A lovascsapat nyomát később, az erdei ösvényen kerülgetnünk kellett - hiába, no, a lovaknak is van anyagcseréje...

A kék kereszt jelzés a régi postakocsi úton vezetett végig, Töröcske határáig. Nyoma sem volt rajta sárnak, a homokos talajon nem maradt meg egyetlen pocsolya sem. Na jó, azért akadt hely, ahol az út szélén találtunk vizet. A szárazabb környezet miatt eleinte gombát se láttunk, már kezdtünk lemondani róla, hogy a néhány szál őzláb mellé társakat találunk, mígnem hirtelen nagyobb telepükre bukkantunk az út szélén. Volt ott mindenféle őzláb: fiatalabb, idősebb, kiterült kalapú és még bunkós. Rájuk vetettük magunkat - na jó, egyszerűen csak leszedtük az összeset. Így már két szatyor gombával súlyosbítva gyalogoltunk tovább. Mint kiderült, a másik szatyornyi gomba, amit nagyon lelkesen begyűjtöttünk még az átkötőúton, mérgező büdös pereszke volt, kidobásra ítéltetett.

Pihenő a régi postakocsi úton

Az utolsó nekirugaszkodás előtt még üldögéltünk kicsit az útmenti farönkökön - jólesett a túracsoki -, és Töröcskéig meg se álltunk. Az árnyas horhó után, melyen lecsorogtunk a faluba, a sárgára színeződött japánkeserűfű bokrai állítottak meg minket. Tavasszal kecses, fehér virágaival díszít ez a cserje, ilyenkor pedig élénk sárga színével. Meg kellett örökíteni, nem vitás.

Faluszéli tűztövis

A falu után ismét horhó várt ránk, de ezen felfelé kellett araszolnunk. Magas falát a fák gyökerei tartják helyben, néhol borostyán lóg rajta. Igazán romantikus hely, és nem is olyan vészes szintemelkedés.

A harmadik horhó előtt pedig megleptük egymást egy vaddisznóval - a kukoricásban ebédelt, amikor mellé értünk a falunkba vezető utolsó szakaszon, a Vörös-hegyen. Én éppen egy elhalálozott erdei siklócsemetét fotóztam az úton, amikor A. észrevette a vadállatot. A vaddisznó legalább annyira meglepődött, mint mi, gyorsan beljebb húzódott a kukoricásban. Nem mentünk utána...

A faluban az ebéd utáni szieszta csendje terjengett, csak egy motoros jött szembe az utcán, amikor végre célirányba kanyarodtunk. Innen már tényleg csak pár perces séta várt hazáig.

Kellemes októberi nap volt, csajos kirándulás, ajándék meleggel. Remélem, lesz még ilyen. Akár hóban...

Táv: 20 km

Fotóalbum itt.