(Hosszabb bejegyzés következik. Olvasási idő: öööö... Majd meglátod!)
Sok-sok év után ismét az Őrségben töltöttem néhány napot. Anno a Dél-dunántúli Kék Túra végigjárásakor tettem meg arra jópár kilométert. Most más utakat választottunk.
Péntek déltájt értünk Szentgotthárdra, és a szállás (kis bosszúság utáni) elfoglalása után nekivágtunk az útnak a Hársas-tó felé. Szerencsére gyorsan elértük a városka szélét, egy éles kanyart véve felkapaszkodtunk a dombra a keleti végeken. Alig tettünk meg néhány métert, amikor egy fürge őz bukkant ki a fák közül, és egy szempillantás alatt el is tűnt az ösvény másik oldalán. Ez volt az első rőtvad, amit ezen három nap alatt láttunk.
A tóig - leginkább dombnak lefelé haladva, természetesen - hol dús aljnövényzetű lombos erdők, hol nyílegyenes törzsű fenyvesek között baktattunk. Örömmel láttam, hogy a domboldalban, a fenyők alatt gazdag mohaszőnyeg borítja a földet. Szeretem a mohát. A száraz talajon - hiába vizslattam - nem láttam gombát, egyetlen kis piros kalapost találtam az út mellett, magányosan álldogálva.
A tó mellett emberekkel is találkoztunk (addig senkivel). Főleg a tó keleti partján élvezték a napsütést, a nyugalmat, pancsoltak a strandon. Kiszabadultak a biciklisek is, többen elhúztak a hátunk mögött, míg az egyik tóparti padon üldögélve néztük a vizet és a rajta tenyésző sárga vízitök- és vízililiom-telepeket.
Visszafelé, át az erdőn, mintha gyorsabban beértünk volna a városba, mint ahogy kiértünk belőle. Hamar a házak között találtuk magunkat, és Zsidát elhagyva nemsokára beértünk a belvárosba. (Fura volt látni, hogy minden, a város mellett fekvő település neve elé odakerült a "Szentgotthárd" is. Sok-sok városrész lett belőlük.)
Ez a 13,5 km pont elég volt arra, hogy a hosszú autóút után kinyújtóztassuk a lábunkat és megalapozzuk a másnapra tervezett kirándulást.
A másnap pont szombatra esett, ami péntek után nem túl meglepő. Meleg, nyári szombat volt, bár reggel hűvösen indult a nap. De mire Szalafőre értünk, kellemesen felmelegedett az idő.
Nem is emlékeztem rá, hogy van egy kilátó a falu határában, Felsőszer szélén. De van, mellette Kömpe szemével, aminek mibenlétéről a tájékoztatótábláról se derült ki semmi. De mivel a gugli nekem is a barátom, ennyit tudtam meg róla: "Kömpe nem más, mint Szalafő egyik része, ami az itt eredő Zala (Szala) patak völgye és a Felsőszer alja között található." Ami pedig még jobb, hogy innen indulva kellemes kis kört tettünk a szereken át.
Kilátás a Kömpe szemétől
Felsőszeren betértünk néhány nyitott portára, megnéztünk egy olajütőt - az Őrség a tökmagolaj "hazája" is -, élveztük a meleg időt, a tágas réteket. Csak a piros szívecske jelzést kellett követni - ezzel jelölik a tanösvényt, mely 10 kilométer hosszan veszi körbe a látnivalókat. Minderről egy esőbeálló-buszmegállóban elrejtett tábláról szereztünk tudomást...
Pityerszeren, a táblák és pajták között kameruni törpekecskék pihengettek bekerítve (és estek egymásnak hirtelen), és mielőtt odaértünk volna, legelésző csacsikkal találkoztunk a domb aljában.
Errefelé már eléggé megszaporodtak a látogatók, egymás után érkeztek az autók parkolóhelyet keresve. Sokan használták ki a hosszú hétvégét, "telt ház" volt az Őrségben is. Mi az útelágazásban tartottunk egy kis pihenőt, aztán keskeny erdősávon (ahol a száraz Zala partján érdekesen összefonódott gyökereket láttunk) és széles réten átvágva értünk be Csörgőszerre. (A réten kis híján átestem egy csapat boglárkalepkén, amik ráérősen nyammogtak valami szeméten az út közepén...)
Pityerszer
Csörgőszeren néhány tíz méter erejéig letértünk a szívecskés útról, hogy megnézzünk egy házat, amelyről kiderült, hogy remek szálláshely (lehetett volna akár számunkra is...). Mint korábban Felsőszeren, itt is láttunk szépen felújított házakat és lerobbant, gazdájukat vesztett, szomorú épületeket is. Sokakat vonz az Őrség csendje és nyugalma, de biztos legalább annyian vannak, akik elvágyódnak innen jobb munkalehetőség, pörgősebb élet után vágyva. Arról nem is beszélve, hogy ott is gondot okozhat - mint felénk is -, ha elmennek az öregek, és a fiatalok nem akarják átvenni a helyüket a régi házban... A többi látnivalót hanyagolva folytattuk az utat délnek, a következő szer felé.
Az út Gyöngyösszer mellett vitt el, mely másik végén, ahol a kék sáv jelzés becsatlakozik a tanösvénybe, gondolkodóba estünk, merre is kéne továbbmenni? Végül - mert nem láttunk szívecskét semerre - egyenesen gyalogoltunk tovább, az országút irányában. (A szélső háznál - régi, kőszegi emlékeket idézve -, kis asztalkára kirakva szörpök és gyümölcsök kínálták magukat - becsületkasszás módszerrel.)
Sajna, mivel rossz irányt választottunk, kihagytuk Alsószert, Szalafő déli végénél. Helyette az állattartó telepet ejtettük útba, melynek keleti oldalánál tértünk vissza a tanösvényre. Mondhatni, prérin át, tehenek mellett, tűző napon gyalogoltunk be Szalafőre. Az alig járt, gazos útról romantikus látványt nyújtott a falu temploma, előtérben a legelő tehenekkel.
Meglepően - vagy nem is - sokan voltak a falu mindegyik éttermében, akkor se találtunk volna szabad asztalt a teraszokon, ha keresünk. Ebédidő volt. Nem álltunk meg, Papszer felé kanyarodtunk a faluvégen. Nem nagy hely, de szépen felújított, régi házak alkotják. Egy kis dombmenet után ismét Felsőszeren találtuk magunkat, a kilátó alatt.
Szép kör volt, kényelmes tempóban. Nem voltunk fáradtak, délutánra befért még egy köröcske, kicsit odébb.
Igaz ugyan, hogy a térkép szerint Farkasfa környéke nem bővelkedik látnivalókban, arra éppen jó volt, hogy tovább élvezhessük az erdőt és a kellemes időt. Előtte azonban tettünk egy kis kitérőt Ispánkra, és benéztünk a kézműves csokiműhelybe.
Aki szereti az édességet és arra jár, ki ne hagyja! Maga a látvány is megér egy látogatást. A szép, fényesre suvickolt rézedények, a gondosan elrendezett bonbonok, az asztalnak használt, kiszuperált varrógép - mind olyan részlet, ami megér egy megtekintést. A bonbonok kóstolást is (bár nem olcsó mulatság). Édesek, ízletesek, és nem émelyítőek. Nem tudom, milyen cukrot használnak a bonbonhoz, de a kávés és a gránátalmás nagyon finom volt!
Az Ízrestaurátor műhelye és boltja
Ezután elgurultunk Farkasfáig, kis habozás után leparkoltunk a kocsma mellett (ahol valami rendezvény lehetett a tömegből ítélve), és északnak vettük az irányt, miután elballagtunk a harangláb meg a templom előtt.
Hosszan mentünk a faluban, egyre keskenyedő utcán az erdőig. A zöld sáv jelzést követtük - hogy mondjak valami konkrétat is, ha valaki végigjárná az útvonalaimat -, fenyvesek és vegyes lombú erdők között - ahogy az Őrségben mindig. Az aljnövényzet és a bokrok között röpködő lepkék mutatták az utat előre, egészen addig, míg el nem értük a széles, legyalult erdei utat, mely északkelet felé vezetett. A fák hátrébb húzódtak, a nap akadálytalanul, telibe sütött minket. Klasszikus nyár végi idő volt: a napon meleg, az árnyékban hűvös. Gyalogláshoz viszont épp jó. (Azért, amikor megálltam inni, inkább az árnyékba húzódtam...)
Úgy terveztük, hogy rövidítünk egy kicsit a jelzések mutatta útvonalon, ezért erősen figyeltem, mikor bukkan fel jobbról a zarándokút jellegzetes jelzése. És végre megláttam. Szemben vele, a másik oldalon, benőtt, alig járt ösvény vezetett le a domb aljába, a Magyarlaki-patak mellé. Ide-oda kanyarogva jutottunk le rajta a vízig, aztán eltűnt a jelzés, mi pedig toronyiránt, a szemközti dombon felkapaszkodva folytattuk az utat a magyarlaki szőlőhegy felé.
Mivel ezen az úton keveset fotóztam, érjétek be ezzel a részlettel. Az erdei út és a zarándokösvény találkozása és az útvonalunk a szőlőhegyig.
Mondhatni, árkon-bokron át, de feljutottunk, és ismét elkaptuk a zöldet, amin délnek fordulva igyekeztünk vissza Farkasfára.
Szép volt az erdő, rajtunk kívül nem járta senki. A domb túlsó oldalán egyre vizenyősebb lett a terület, mind többet kellett pocsolyákat kerülgetnünk az úton. Néhol olyan mély járatokat vájtak a traktorok (vagy a vadászok terepjárói), hogy az út teljes szélességét elfoglalták. Kerülgettük őket, bementünk a fák közé, de végül kiértünk a kereszteződésbe, ahonnan ismét száraz ösvényen gyalogolhattunk (meg akinek kedve volt, az futott is) egészen a faluig. Ugyanazon az útvonalon, amelyen elindultunk.
A szombati két kirándulással meghaladtuk a 20 kilométert, és bár nem a teljesítmény állt a központban, jólesett tudni, hogy bírjuk még.
Tíz után, amikor odaértünk, már kezdett megtelni a parkoló a tó végében. Nyitva volt a strand, bekerítve akadályozta meg, hogy a víz közelében körbe lehessen járni a tavat. De a sétaút, amit kellemes kis hidakkal tarkítottak, így is szép. Nem nehéz, bárki végig tudja járni - akár strandpapucsban is, amint a szembejövők némelyike bizonyította. (Azt nem állítom, hogy abban a legkényelmesebb...)
A Vadása-strand a tó másik partjáról
A tó északi végénél átkeltünk az utolsó hidacskán a patak másik oldalára, és megkerestük a Rókalyuk-forrást. Nevéhez híven nem volt nagyobb egy rókalyuknál, romantikus keretet adtak neki a körülötte lógó páfrányok és a pici híd előtte. Gyanítom, hogy az idáig ellátogatók innen visszafordultak, mi viszont ismét átmentünk egy hídon - merthogy ott is volt egy -, és bóklásztunk egyet az utak nélküli erdőben, északnak tartva, a közút felé.
Több ilyen építményt is láttunk az erdőben, talán leshelyek lehettek.
Bizonyára járják azt az erdőt is, ezt bizonyította az eldobált sörösdoboz, a ki tudja, hogyan oda került autógumi és egyéb szemét, ami megbújt az aljnövényzetben, a vaddisznók által feltúrt földön. Kicsit felmentünk a domboldalba, aztán lejöttünk, ahogy épp a vadak által taposott szűk utak mutatták. Végül elértük az Őrimagyarósd felé futó országutat, kimásztunk rá, és begyalogoltunk a faluba.
A déli melegben nem sokan jártak az utcákon, azért a község másik végénél elkerült minket egy futó. Arra kanyarodott, amerre mi is tartottunk: a várhalom felé. Csak mi meg is álltunk ott, felkapaszkodtunk a lépcsősoron a sánc tetejére. Nem sok látnivaló volt ott se, de a földhalmok kirajzolták az egykori vár helyét. Magasabbról biztos látványosabb, ám a sűrű növényzetet még a gugli röntgenszemei se tudják áthatolni...
A várdomb a magasból
Miután kinézelődtük magunkat - nem tartott sokáig -, visszamentünk a patak partjára, hogy a Malomgát tanösvényen visszatérjünk a Vadásához. Eleinte kellemes, hűs úton haladtunk, a patak mellett, amibe hosszú szálú fű lógott bele. Aztán elértünk egy kis hidat, mellette élénkzöld tüskéjű fenyővel. Innen napsütötte réten át jutottunk el a másik, névtelen tó mellé, mely kétszer akkora, mint a Vadása. Körbe van kerítve, zöld vize fölött egy gém húzott el épp, amikor melléértünk.
Innen már közel volt a kirándulóhely. A kolbászsütő és a többi büfé háta mögül jutottunk vissza a parkolóhoz, ahol épp csak annyi időre álltunk meg, míg a hátizsákot beraktam a kocsiba. Továbbmentünk, vissza a gáthoz, amelyen minivízesésként folyik le a víz az árokba. A nyugati oldal felé tartottunk, hogy ha már ott vagyunk, azt is felfedezhessük magunknak.
Keringőző halraj a tóban
Szélesebb, jobban kijárt útvonal vezet arra, mellette egy-egy lakóház áll a fák között, a domboldalban. A tóparton néhány pad szolgálta a kényelmes nézelődést. Átláttunk a strandra, ahol épp egy gyerekcsapat gyakorolta a csobbanást.
Nem mentünk el a forrásig, még előtte visszakanyarodtunk a keleti oldalra, át a hídon, amin már átkeltünk egyszer. Immár ismerős úton sétáltunk vissza a parkolóba. Csak a kettős kivezetésű forrásnál álltunk meg egy kicsit, mely fölé szép kis faépületet emeltek, a tetején bagolycsaláddal.
Megérte az időt (és a pénzt) a vacsora, igazán finom volt minden (amit megkóstoltam). A végén, a desszertek között a kedvencem a kukoricamálé volt ringlóval (tetején kukoricahajjal) és szőkecsokival. Egy magamfajta édesszájú nem is kívánhatott volna ennél finomabbat.
Van még látnivaló az Őrségben, vannak még szép tájak, melyek egy részén már jártam régen. De az biztos, hogy nem most voltam ott utoljára. Egyszer majd újra elmegyek Velemérbe, a templomhoz, és a szentgyörgyvölgyi erdőkben is kirándulok még...
A három napról készült fotóalbumért ide kattints! (Nagyítás, diavetítés - ahogy tetszik.)
