Egy hete ilyenkor már a hegyekben időztünk. Sőt, az első túránkon is túl voltunk. Haj, de jó lenne még egy kör arrafelé!
Pénteken reggel indultunk, mert innen, az alvégről minden messze van. Hárman suhantunk zötyögős utakon, autópályákon Erdőhorvátiig, ám mielőtt bevackoltuk volna magunkat a szállásra, megálltunk Tokajban - hogy is jöhettünk volna haza bor nélkül a hegyaljai borok fővárosa mellől? Szerencsére volt elég hely a csomagtartóban...
A kilátóról körülnéztünk - alattunk folyt össze a Tisza és a Bodrog. A korlát mellett felnőttek a bokrok, de fölöttük láthattuk a szemközti kalandparkot a Tisza túlpartján. Fent csend volt és madárdal, a napfény korcsolyázott a vizen, szél borzolta a hajunkat fényképezkedés közben. A városba nem mentünk beljebb, annyi időnk nem volt - gondoltuk mi. Mindenesetre kellemes majd' egy óra volt.
Erdőhorváti a hegyek lábánál fekszik, erdők szélén. Itt foglalt szállást a kényelmet választóknak túránk szervezője, Matyi (ezúton is hálás köszönet érte). Csöndes utcában, a Bárány Vendégházban várt ránk két ágy. Közelben lakó házigazdánk beinvitált minket és becuccoltunk a szobánkba, kivéve elnökünket, aki a faházas megoldást választotta az Újhuta melletti táborhelyen.
De mielőtt Józsi is elfoglalhatta volna a maga pár négyzetméterét, tettünk egy kis kitérőt Óhuta felé, hogy végigjárjuk a tanösvényt, ami szerintünk ott kezdődött, az egykori pálos kolostor romjának dombja alatt.
Annak ellenére, hogy egy fia tábla sem jelezte, hogy onnan bármerre is tanösvény indulna, leparkoltunk a faluszéli tisztáson, és az út másik oldaláról indulva egy bemelegítő kaptatón felmásztunk a romokhoz. Sokat nem láttunk belőlük, mivel fólia borítja a falakat. Viszont a környező hegyekre nyíló kilátás ízelítőt nyújtott a ránk váró látványból, bármerre is terveztünk menni a következő két napban.
Kilátás a romoktól
A tanösvényt végül nem találtuk meg, bár elindultunk a Regéc felé vezető piros négyzet jelzésen, melyből a Humap szerint egykor a Denevér-tanösvény ágazott le. Nyomvonalán ballagtunk nyugatnak az erdei úton, felmásztunk egy hegyre, majd, miután a jelzés is, az út is elfogyott, visszakeveregtünk a fűvel benőtt dűlőútra, onnan a pedig vissza a tisztásra. Arra pont elég volt ez a kis erdőben kevergés, hogy a hosszú autóúton elgémberedett tagjainkat kinyűjtóztassuk. A tanösvényt meg elmosta az idő és a karbantartás hiánya - no meg, később kiderült számomra, hogy van egy másik a huták környékén, amit nagyobb sikerrel járhattunk volna végig...
Némi nehézség árán odataláltunk az ifjúsági táborba, és a hűvösödő estében megismerkedtünk a táborlakókkal. Meg azokkal is, akik még nem értek célba, és csak később csatlakoztak hozzánk.
A merészek - dacára a várhatóan hűvös éjszakának és esőnek - sátrat vertek, a társaság másik fele pedig a faházas megoldást választotta. Volt is sürgés-forgás, berámolás, fagyűjtés a tábortűzhöz, viccelődés és várakozással teli pillanatok.
Mi, "bárányosok" visszaautóztunk a szállásra, de volt, aki átöltözés után visszament a tábortűzhöz beszélgetni. Nem tagadtam meg magam - sose voltam a "nagy körök kedvelője -, inkább a házban maradtam pihenni, olvasgatni, beszélgetni újdonsült szobatársunkkal. Másnap legalább frissen, magamat kialudva indulhattam neki a többiekkel együtt az első túrának.
Szombatra Matyi a Boldogkőváralja - Bónyi-kút - Újhuta távot tervezte. Némi toporgás után az egész társaság autókba szállt és átgurultunk a boldogkői vár alá, alkalmas parkolóhelyet találva a faluban.
A Nap egyre melegebben sütött, és mire felmásztunk a déli lejtőn a várig, egészen kimelegedtem.
Boldogkő vára sajna, csak részlegesen látogatható a felújítás miatt. Ezért csak kívülről jártuk be a vár tereit, belehallgattunk a várkisasszony ízes, várkorabeli magyarsággal előadott idegenvezetésébe, és persze fotóztunk meg fotóztunk.
Nem siettünk, és bizony már tizenegy felé járt az idő, mire nekivágtunk a kék sáv jelzésnek "hazafelé".
Boldogkőváralját az Arka felé tartó műúton hagytuk el, kétoldalt felhagyott külszíni fejtések között haladva. A csapat széthúzódott, ami nem is csoda - negyven, edzettségben, túrázási gyakorlatban különböző ember igencsak nehezen tudott volna egy bolyban menni. De jó volt ez így, legalább nem tapostuk egymás sarkát.
Mire a Bónyi-kúthoz értünk, a Nap már rég búcsút intett a tájnak, szemerkélő esőben vágtunk át a réten, hogy a kút melletti pihenőhelyen megebédeljünk. A kutat eltakarták a fák, de amúgy sem nyújt különleges látványt - csőbe foglalt vízsugár, mely soványan csörgedez le a domboldalon.
Mogyoróskán kitérőt tettünk a kilátóhoz, melyről kiderült, hogy legfeljebb egymást láthatjuk róla, olyan alacsony. Néztünk fel, és néztek le, nevettünk és viccelődtünk, aztán visszamentünk a turistaútra, hogy egészen a regéci vár dombjáig tapossuk tovább, más, a kellemes időt kihasználva, a természetbe kiszabadult kirándulókat kerülgetve.
Ott aztán, miután lekanyarodtunk a piros sávra, és egy kis emelkedő után elértük az Óhutára vivő elágazást, mi, bárányosok, elbúcsúztunk a többiektől. Nem láttuk értelmét, hogy visszagyalogoljunk a táborba, ahonnan csak újabb autózással juthattunk volna vissza Erdőhorvátiba. Főleg, hogy a piros éppen oda vitt, nagyjából ugyanannyi kilométer megtételével.
No de micsoda kilométerek voltak azok! Felkapaszkodtunk a hegyoldalba, kanyarogtunk bükkösökben, szétnéztünk a kilátópontokon, és persze - a másnapi esős időre gondolva - lefotóztam mindent, amit érdemesnek tartottam rá. Az erdőszéleken hol közönséges méreggyilok, hol csokros harangvirág nyílott, a naposabb, ligetes szakaszokon legyezőfű és lila ökörfarkkóró bólogatott a gyenge szélben. Merthogy közben a nap is kisütött, még élvezetesebbé téve a vendégházba vezető 9 kilométert.
A piros sáv - Szent Erzsébet-zarándokút kombinált jelzésen
Jólesett a zuhany a házban, miután kissé megnyújtóztattuk, kilazítottuk tagjainkat. Házigazdánknak hála, kellően meleg volt mindenhol - a ház még nem melegedett fel magától, "hála" a hűvös májusi időnek. Bevallom, aznap este se vágytam visszamenni a táborba, hogy az ott lakókkal költsem el a csirkepörköltet (úgyis késő volt már az evéshez).
Ahány időjárás-előrejelző oldalt megnéztem, mind azt mondta, hogy vasárnap esni fog, ne is számítsunk ideális túrázós időre. Mivel pedig mindennek van határa, az eredetileg tervezettnél rövidebb útvonalat néztem magamnak és a többieknek, akik csatlakozni szerettek volna hozzám. El is telt az este a tervezgetéssel-szervezgetéssel, és még egy kis olvasásra is maradt idő, mielőtt az álom befészkelte magát a REM-fázisomba.
Vasárnap csendes reggelre ébredtünk. Az eső már és még nem esett, csak az illata áradt be az ablakon, mikor kinyitottuk szellőztetés céljából. Nagy hiba lett volna az esőköpenyt otthon hagyni, úgyhogy el is csomagoltam a hátizsákba.
Azok, akik szintén kirándulást terveztek aznapra, szintén így tettek. Az ifitáborban, az étkező teteje alatt gyülekezve próbálta mindenki eldönteni, hogy mit kezdjen magával ebben a szürke, borongós időben. Mire tisztázódott, hogy ki melyik csapathoz csatlakozik, nekieredt az eső.
Végül heten vágtunk neki az útnak Makkoshotyka felé. Laci sporttársunk volt olyan kedves, és átszállított minket Újhuta északi végébe, a zöld sáv kiindulópontjáig (eredetileg én már a tábortól gyaloglást terveztem), ahol az első transzport bevárta a következőt. Együtt indultunk el felfelé, enyhe emelkedőn tartva az eszkalai erdészházhoz.
A zöld sáv jelzés alig másfél kilométer után torkollott bele a kék sávba a Gerendás-réten. Az addig kellemesen puha erdei talajt felváltotta az első sáros szakasz, melyen elértünk az Eszkaláig. Az eső már csak alig csöpörgött, ami kifejezetten jól jött, amikor rányomtuk a bélyegzőt a füzetünk megfelelő kockájára. Rövid pihenőt tartottunk, mielőtt visszatértünk volna a kékre - az erdészházhoz ugyanis kis kitérő vezetett fel -, hogy szebbnél szebb erdőkön keresztül érjünk el a Kecske-háti-nyeregig, ahonnan szinte csak lefelé mentünk egészen Makkoshotykáig.
De közben találkoztunk egy szegedi párral, akik épp onnan jöttek. Felkészítettek minket a rettentően sáros út képében várható nehézségekre, és megkaptuk tőlük a hotykai ikon, Vilma néni telefonszámát is - ha esetleg ennénk valami meleget a faluba érve.
És ettünk volna, úgyhogy az ismét eleredő esőben állva, Kecske-háton felhívtuk Vilma nénit. Úgy számoltuk, két óra múlva érünk a faluba, és bármit szívesen fogadtunk, amit fel tudott ajánlani. A szegediek nem túloztak - Vilma néni kedvesen megígérte, hogy összedob nekünk valami egyszerű ebédet.
Ám addig még várt ránk a sár. A Labanc-réten, az erdő szélén kialakított pihenőhelyen álltunk meg újra, mielőtt lekanyarodtunk keletre, a makkoshotykai egyenesbe. Dél felé, amerre kiláttunk a rétről, szinte párologtak a hegyek. Az eső nem unta meg - hol elállt, hol újra nekieredt. A szalamandrák meg csak jöttek-mentek, nemhiába volt nekik való idő. (Kék csigát viszont nem láttunk egyet se.)
A beharangozott nagy sár tényleg nagy volt. Annyira, hogy ahol csak lehetett, inkább bementünk az útmenti erdőbe, kerülgettük a bokrokat és kidőlt fákat, hogy előre jussunk. Eső helyett a fákról csöpögött ránk a víz, a bakancsomon kilónyi sár és avar halmozódott fel, és alig vártam, hogy végre vége legyen ennek a szakasznak.
Sár után, lombok alatt
És vége lett. Az út ösvényre váltott, oldalt sűrű bokrokkal, lábunk alatt csúszós kövekkel. De már nem volt messze a falu, ahová beérve először Vitányi Jánosné vagy ahogy a kéktúrázók ismerik, Vilma néni házát kerestük meg (akit útközben értesítettünk arról, hogy kicsit késni fogunk, hála az útviszonyoknak). Megviselt lábbelinket a teraszon hagyva besorjáztunk a házba, ahol igazán finom tárkonyos ragulevest fogyasztottunk el, mellé kéktúrázós történeteket hallgatva Vilma néni előadásában.
Csak ezután gyalogoltunk el a falu északi végén álló Metzner-kastélyig, ahol kis kutatás után megtaláltuk a kéktúra bélyegzőt. (A mókus, ami előttünk futott fel egy fára nem segített.) Nagy szerencsénkre Dóriék, akik nem túráztak aznap, a közelben jártak autóval, és hármónkat vissza is vittek Erdőhorvátiba. A többiekért megint Laci jött, akinek nem lehetünk elég hálásak a négy nap alatt tanúsított önzetlenségéért... Visszafelé újra rácsodálkoztam a bodzaültetvényekre, amikkel már pénteken is találkoztunk, űtban Tokaj felé. (Nem álltunk meg akkor se, vasárnap se, nincs róluk rendes fényképem. Talán majd legközelebb.)
Utolsó esténk a Bárányban beszélgetéssel, találóskérdések megfejtésével és kártyázással telt. Jó hangulat, kedves szobatársak - mi más kell egy kellemes estéhez? Nekünk ennyi pont elég volt.
Hétfői terveink fölött ott lebegett a hazautazás ténye. Ügy akartunk időzíteni mindent, hogy még emberi időben el tudjunk indulni, és lehetőleg ne éjfélre érjünk haza. Ezért hát még vasárnap megegyeztünk Dórival és Mártival, hogy az autós problémát velük fogjuk megoldani.
Együtt köszöntünk el a társaságtól, majd átgurultunk Középhutára, ahol egy alkalmas helyen ott hagytuk Józsi autóját, átültünk a lányokéba - pedig senki se mondta, hogy üljünk át másik kocsiba... -, és hamarosan már a regéci vár alatt kerestük a parkolót.
Mázlink volt: alig néhány perccel utánunk megérkezett a gondnok, aki kinyitotta nekünk a felvezető utat lezáró sorompót, és biztosított minket, hogy a vár alatt is le lehet parkolni, menjünk nyugodtan. Mentünk, ha nem is egészen nyugodtan, mert az egysávnyi köves, földes út, amely egyre feljebb kanyargott alattunk, nem tűnt túl bizalomgerjesztőnek. De megérte felmenni rajta.
A regéci vár mindannyiunk véleménye szerint übereli a boldogkőit. Nem csak azért, mert az itt zajló építkezés ellenére is több részét lehetett megtekinteni, hanem a páratlan panoráma miatt is. A vár 639 méteres magasából kinyílt előttünk a táj, hegyek vettek körbe, bármerre néztünk. És néztünk, mi az, hogy! A fényes nap alatt, enyhe szélben, az alsóvár magaslatán állva elláttunk... ameddig a szem ellát.Körbejártuk a várat töviről-hegyire, fénykép készült itt is, ott is, jót derültünk Zrínyi Ilona várrendtartásán (itthon is ki lehetne rakni a falra...), és mire beteltünk a látvánnyal, élményekkel, és a kijárat felé vettük az irányt, a többiek is megérkeztek. Még egy utolsó odaköszönés a lányoknak, búcsútintés a társaságnak, és már zötyögtünk is lefelé a szerpentinen.
Egy darabig még folyik a felújítás
Tetszettek ezek a kis táblák
A tehenek, és főleg a kisbocik cukik voltak a falu határában, és annyira belefeledkeztünk a látványukba, hogy mindjárt el is kanyarodtunk - rossz irányba. Szerencsére úgy kétszáz méter után feltűnt, hogy rossz oldalunkon van a patak, és a mögöttünk kissé lemaradt sporttársak is ránk csörögtek - őket nem tévesztette meg az elágazás. Megvártak minket a rét mellett, az erdő szélén, a dombtetőn. Innen már, mondhatni, egyenes utunk volt, bár be kell vallanom, nem voltunk elégedettek a jelzésekkel: csak ott nem volt, ahol kellett volna - elágazásokban, kereszteződésekben. Mintha kissé mostoha terület lenne ez jelzésfestés szempontjából.
A Kemence-kőhöz vezető ösvény egészen elbűvölt, az a sok mohos kő, szikla! Már csak az erdei tündérek és manók hiányoztak közülük. Azok ugyan nem voltak, de találtunk gombát - a nedves talajon júdásfülebomba nőtt, és leginkább egy jól megtermett rózsára hasonlított. Kicsit odább pedig nőszirom nyílt az erdő szélén, a mocsarasban.Hamarossan elhagytuk a patakot, és az útvonal legnagyobb szintemelkedése várt ránk, felfelé a Dorgó-nyergen, a tetőig. A lombok között átszűrődő napfényben kerülgettük a közben beért kirándulócsapatot. Az útelágazásnál fényképezőgépvégre kaptunk egy komótosan mozgó rózsabogarat, körbelelkendeztünk egy csomónyi kankalint - felénk a szártalan változat a jellemzőbb, ezt a hosszú szárú fajtát ritkábban látjuk -, és hirtelen azon kaptam magamat, hogy borzongok. A szél hidegebbre fordult, sötét felhők gyülekeztek északról, és nemsokára elcsöppentek az első esőcseppek is. Mire a Pengő-kőhöz értünk, már túl voltunk egy záporon, melyet kivédendő be-beálltunk az útszéli fák alá, a gazba...
A lányok lent vártak ránk az úton, míg mi hárman felmásztunk a Pengő-kőhöz. Megütögettük, nem pengett. A kilátás biztos szép lett volna, ha nem nő fel körülötte az erdő. Így viszont csak a sziklákban tudtunk gyönyörködni és a lábunk alá nézni, nehogy úgy járjunk, mint Anikó, akinek sikerült beleesnie egy szikla alatti gödörbe (szerencsére nem lett semmi baja).Ott fenn van a Pengő-kő
Hamarosan kiderült az ég, és a nap olyan erősen tűzött, hogy már nem hiányzott a pulóver vagy a dzseki. Kényelmes tempóban gyalogoltunk tovább, beszélgetve, míg oda nem értünk az Istvánkúthoz, ahol megpihentünk egy ebéd erejéig.
Innen már igazán könnyű utunk volt, folyton csak lefelé, át a Mlaka-réten. A fákon a megszokott jelzéseken kívül még mindig fel-feltűnt a fákra festve egy rózsaszín turista alakja - nem tudtuk mire vélni a jelenlétét...
Alig 3 és fél kilométer múlva - immár a sárga sáv jelzésen haladva - beértünk Középhutára, és kis keveredés után megtaláltuk a kocsit is. Cipőcsere, berámolás a kocsiba, és újra úton voltunk Regécre, hogy Dóriék átülhessenek a saját autójukba, mi pedig megkezdjük hosszú gurulásunkat hazafelé.
A Covid-járvány miatti nagy "maradj otthon" után nagyon kellett ez a pár nap, ismét úton, hegyek között, erdőben. Feltöltődve, élményekkel telve értünk haza, és már tervezzük a következő utat, vissza a Zemplénbe, a keleti oldalra...
Fotóalbum a szokott helyen.
