2022. szeptember 22., csütörtök

Balaton IVV

Augusztus első vasárnapján a Balaton túlsó oldalán, a Balaton-felvidéken túráztunk. Alsóörsről indulva tettem meg 25 km-t, árnyas erdők,learatott mezők és napos ligetek között. A reggeli hűvös időt gyorsan felváltotta a tikkasztó nyári meleg, úgyhogy nem is fáztam sokáig.

A Csákány-hegyig ismerős volt az út, tavaly ősszel jártam arra utoljára, amikor a Balaton-felvidéki Kéken gyalogoltunk végig az egyesülettel. Csak most minden zöld volt – már, ahol volt zöld –, kevésbé volt párás a levegő, és Alsóörs végén a nyírfa nem őszi sárga volt, hanem nyári zöld. A Balatonra pedig szép, tiszta kilátás nyílt, nem nehezítette a gyönyörködést pára. Még a tihanyi apátság épületét is egész jól ki lehetett venni a hegytetőről.

Csákány-hegy után kövekkel borított úton értem le a hegy aljába, ahonnan könnyű utam volt a nosztori élményparkig, amely első ránézésre néptelennek látszott. Aztán, ahogy odaértem a bejárathoz, kerülgetnem kellett a parkoló autókat, hogy az országútra jussak. Az átkelés nem volt veszélytelen – elég nagy volt a forgalom –, de azért sikerült átszaladnom egy lassabban érkező autó előtt.

A zöld, majd a piros kereszt jelzésen könnyű utam volt, se komolyabb emelkedő, se érdekes látnivaló nem zavarta a szinte-mozgásos meditációt, amin a gyaloglás alatt átestem. Csak mentem, néztem ki a fejemből, kergettem a lepkéket – nagy nehezen sikerült lencsevégre kapnom pár szemes feketelepkét –, örültem a gyönyörű fáknak. Ez az állapot egészen a Veszprémfajsz előtti pihenőhelyig tartott, ahol pár percre behúzódtam az esőbeálló teteje alá, az árnyékba, és kifújtam magam.

Fekete szemeslepke

Onnan már nem volt messze a következő ellenőrzőpont, amit majdnem kihagytam, mert az úttól kicsit távolabb várta a turistahadat a sok finomsággal felszerelkezett pontőrség. Még jó, hogy rám fütyültek, így időben oda tudtam kanyarodni hozzájuk. A pecsét mellett kaptam egy kis cukorpótlót meg vidám beszélgetést is. Innen – az országúton való átkelés után – felfelé vitt az út, köveken kapaszkodtam felfelé, egészen a Kálvária-hegy tetejéig. Ez volt az egyetlen hely, ahol hosszabb ideig megálltam (a pihenőnél tényleg csak pár percet időztem korábban), és a csodás panorámában gyönyörködve fogyasztottam el zabszeletből és paradicsomból álló ebédemet (nem volt kedvem szendvicsezni, na).

Veszprémfajsz fölött

Ebéd után megnéztem a kálváriát és a három keresztet elölről-hátulról, meg a hegyeket messze távol, és a Veszprémfajsz szélén tett kanyarral hamarosan már a borókásban gyalogoltam a Király-kút felé.

Örültem az árnyas erdőnek, de kibírtam a széles, kopár, néhány fával tarkított réten át vezető szakaszt is. Végül is, nem volt 40 fok… A vízbázist jelző táblánál reménykedve kanyarodtam jobbra, és nem is csalódtam: újra zöldellő fák alatt vitt az út. Bánatomra, a Király-kútból egy csepp víz se csordogált, száraz, sekély medrén átkelve folytattam az utat a bélyegzés után délnek. (Valahol ott akadt ki megint az útrögzítés, csak pár tíz méter után vettem észre és kapcsolta vissza.) Arrafelé megszaporodtak a kirándulók, családok, baráti társaságok, bringások jöttek szembe és ballagtak előttem (jó, a bringások nem ballagtak. A csengőt viszont már rég feltalálták…).

Itt valamikor még folyt a víz...

Az ösvény a kiszáradt patak mellett futott, egészen addig, míg el nem érte a Lovasi-sédet, amiben volt víz! Nem sok, de azért biztatóan csörgedezett, az út mellett kókadozó bokrok ellentéteként. Már nem volt messze Lovas, melynek református templomát a másik oldaláról is megnézhettem, miközben elmentem mellette (és lefotóztam a különös kis piros autót előtte). Az út mellett, egy kerítésnél üldögélve társaimmal találkoztam (a rövidebb távon indultak), de nem maradtam ott velük a buszunkra várni, besétáltam Alsóörsre a napfényes aszfaltút szélén (meg a járdán, ahol volt). A falu fölött jól látszott a hegy tetején pompázó kilátó, ahová anno felmásztunk már.

A célban átvettem az emléklapot és a jelvényt, és hazainduláselőtt még elfogyasztottam egy jó hideg üdítőt a többiekkel a közeli kocsmában (vagy mi is az, szemben a sportcsarnokkal).

A szervezők mindent megtettek annak érdekében, hogy különösebb gond nélkül végig lehessen menni az útvonalon: a kritikus pontokon szalagozással jelölték, hogy merre van az arra, az ellenőrzőpontokon pedig frissítővel, jó szóval és mosollyalfogadtak mindenkit. Példaszerű szervezés, szép útvonal, teljesíthető táv és nehézség. Talán megyek jövőre is...

A túra időpontja: 2022. 08. 07.

Táv: 24,35 km, szint: 403 m

Teljesítési idő: 5 óra 19 perc

A fotóalbumot itt találod.

2022. augusztus 9., kedd

Tökölés Ságvár körül

Tudtuk, hogy meleg lesz. Sejtettük, hogy nagyon meleg. Na de, hogy ennyire!

Gondoltuk, ha elég korán indulunk, megússzuk a saját levünkben fővést. Nem úsztuk meg, pedig nyolckor már úton voltunk a Landor-hegy irányába.

Hat éve jártam ezelőtt ságvári túrán, igaz, akkor a Löszölőt gyalogoltuk végig, kissé hűvösebb időben. A faluszéli „szurdik” már akkor is tetszett, és úgy rémlik, ugyanúgy nézett ki, mint most. Igaz, akkor egy erdei siklót – ha az volt – is láttam a szemközti löszfalon tovacsúszkálni. Kígyó most nem volt, és nem volt ott már a segítő kötél sem a szurdik utáni első emelkedőn. Pedig jól jött volna – a kijárt, sima, szárazon is csúszós kaptatón nehezen kapaszkodik meg a láb.

A szurdik eleje

Hamarosan már a szép, széles, sima aljú, magas falú horhóban fényképeztük egymást meg-megállva – hiába, no, szeretjük a horhókat, én meg aztán különösen. (Bár nem tudom, honnan ez a vonzódás a mélyutak iránt…)

A piros kereszt és az első szalagozás leágazásánál lévő ellenőrzőponton épp csak addig álltunk meg, míg pecsételtünk és ittunk egyet. Ránk is fért, odatartva megelőzött minket egy nem épp lépésben haladó autó, alaposan felverve a port. A bögrémre is ráfért egy öblítés, mielőtt a hűs szódával megtöltöttem volna.

Az északnak elnyúló szakadék mellett sikerült a bal helyett a jobb oldalon mennünk, de szerencsére kb. 100 méter után ocsúdtunk és visszakanyarodtunk, hogy megkeressük az utolsó szalagot. (Oda talán nem ártott volna sűrűbben kirakni – nem mi voltunk az egyetlen csapat, aki nem vette észre a letérőt.) Láttuk a nálunk figyelmesebb túratársakat, amint a szakadék másik oldalán araszolnak felfelé, és mivel nem volt mély a két ösvény közti nyiladék, leereszkedtünk bele és ki meredekebb, ki lankásabb utat választva jutott fel a jó útra.

Újra a jó úton

A következő kellemes, árnyas szakaszon az egyik fa törzsén több kabóca”bőrt” találtam a kéregre ragadva. Mint az idegenek kirajzása…

Az erdőt tágas rét váltotta fel, ahogy kibukkantunk a fák közül. Ott már éreztük, hogy hamarosan meglehetősen meleg lesz. Jobbra,a Jaba-patak medrében nem volt víz, a szomorú tényt bokrok és reménykedő réti füzények takarták. Nemsokára elkanyarodtunk a pataktól, hogy a barlang jelzésre rátérve megkezdjük az emelkedést a következő fontos pont felé.

A barlangba – alias 12-es szoba – most nem mentem be, a Löszölőn annak idején szerét ejtettem, hogy tegyek benne egy kört. Csak beszereztem a pecsétet az itinerre és – újra csapattársaim nélkül – tovább másztam felfelé, és bevallom, igazán nem voltam bánatos, amikor végre elértem a hegytetőt.

Idegen túrázókat kerülgetve, a puha erdei talajt élvezve tempóztam el a lejtőig, amelyen leereszkedve visszaértem a piros kereszttel jelzett, bokáig poros útra. A közeli magasles létráján megtámaszkodva tartottam egy csokievésnyi szünetet, lefotóztam egy szép, kövér farkasalmát, kortyoltam a kulacsomból és meg sem álltam a Virágmányi-kunyhóig.

Népes csoport múlatta az időt a padok és a kis kunyhó mellett, kutyusok kerülgették a bokákat, de azért akadtak hozzám hasonló gyorsjárásúak is, akik csak bélyegezni meg inni álltak meg. Tudtam, hogy már nincs messze a dombtető, ahol majd lesül rólam a gatya is, és mielőbb szerettem volna elérni – hátha megúszom a hőséget…

Egyik horhó, másik horhó

De addig még egy újabb szép horhón – és a bedőlt fákon – kellett átverekednem magam. A hosszú horhó végének ellaposodó oldalát farakások támasztották, a beeső napfényben boglárkalepkék táncoltak. Láttam egy-két kardoslepkét is, de persze nem vártak meg.

A kocsiútra leérve meglátogattam a közelben álló Képes-fát (éppen nem ácsorgott előtte senki, sikerült embermentes fotót készítenem róla), és nemsokára már a Bögöcse felé kanyarogtam a kék pluszon. A rétre kiérve megint tartottam egy ivásnyi szünetet, aztán visszamentem a fák közé, hogy megkeressem a szűk letérőt a kerítés mellett. Legalább volt még néhány méternyi árnyék, mielőtt kiértem a verőfényre, és megkezdtem az utolsó, legmelegebb szakasz legyűrését.

A Bögöcse tetején

Mit mondjak, fárasztó kilométerek voltak. Nem a terep miatt, hiszen sem a dombtetőn való gyaloglás, sem utána a völgyben történő homoktaposás nem okozott nehézséget. Viszont árnyék nem volt, míg a negyven fokos hőségben, kb. 3 kilométer múlva le nem értem a völgybe, ahol már akadtak fák az út mellett. Addig viszont száraz fűben, zöld mezei iringók és elszáradt tövises iglicék között, szomorú, kiszáradt fák mellett vezetett az út, és a környező zöldellő dombok látványa sem tudott mosolyra deríteni.

Valahonnan onnan jöttem

A domb aljába – egy néhány méteres eltévelyedés után – egy mosdósi hölggyel értem le, akivel az utolsó ellenőrzőpontnál találkoztam ismét. Ő korábban, én később ültem le szusszanni az árnyékba, mielőtt nekivágtam volna a pormenetnek a pincéig. Hogy szerettem volna magammal vinni egy-egy lombos fát – talán hársak voltak –, hogy ott is árnyékot tartsanak fölém, ahol egyébként nem volt! De hát, a teljesítménytúra nem kívánságműsor, ahol nem volt fa, ott nem volt árnyék és kész. A Jaba hídján átkelve egy utolsó emelkedő után érkeztem meg a pincéhez, ahol hűsítővel és jó szóval várták a túrázókat.

Arra gondoltam, hogy a pihenő hűvösében üldögélve megvárom a többieket, kifújom magam. Végül félórányi üldögélés és beszélgetés után tovább indultam, kényelmes tempóban, kicsit még a tűző napon felfelé mászva, aztán a Likas-dombnál fotószünetet tartva. Mosdósi túratársammal beszélgetve értünk vissza végül az iskolához, mely a túra kezdő- és végpontja is volt.

A Bújó-liknál

Nagyon rám fért egy felfrissülés a mosdó vízcsapjánál, és a hideg bodzaszörp is jólesett. Meg a jégkrém a közeli kocsmában, ahol a többiekkel együtt üldögéltünk még egy kicsit, mielőtt visszaültünk a buszba és hazagurultunk.

Szép útvonalú túra volt, de érdemes lenne megfontolni, hogy megfordítsák az irányt, és a nagyon napos, árnyéktalan szakasz jusson a friss, reggeli időszakra. Még akkor is, ha a Betyár-barlangtól fárasztóbb lenne leereszkedni a meredélyen…

A túra időpontja: 2022. 07. 23., szombat

(Általam mért) táv: 19 km, szint: kb. 470 m

További fotók itt.


2022. június 26., vasárnap

Hosszú gyaloglás a Bakonyban

2022. 06. 03., péntek:

Pünkösd hétvégéjén felkerekedtünk, hogy az egyik, OKT-ből hiányzó szakaszt végigjárjuk a Bakonyban, az első napon Bodajktól Kisgyónig. Egész nap szikrázó nyár volt, amit nem bántam volna, de sok olyan szakaszon gyalogoltunk végig, ahol alig volt fa, telibe kapott minket a nap.

Bodajk fölött, a hegyoldalból visszanézve

Fehérvárcsurgónál egy helyen eltévesztettük a letérőt és a régi úton jutottunk el a tóig. A bélyegzőt azért megtaláltuk, a szelfikészítést kicsit nehezítette a többi, utánunk érkező kiránduló. Minden bélyegzőhelynél készítettünk (nem igazán díjnyertes) szelfit, dátummal, időponttal ellátva. Úgy is hagytam a telefont, a többi kép is vízjelezve készült, a fene akarta állandóan átállítgatni…

Akadtak ismerős szakaszok, korábbi túrákon meg a Kincsesbánya TT valamelyik távján már jártunk arra. No meg az első OKT-teljesítés során, de az már olyan régen volt, hogy szinte minden megváltozott. Pl. több kis létrán kellett átkelnünk a Gaja-völgyi tájcentrum területén.

Napfényes Gaja-patak

Az első nagyobb pihenőt Bakonykúti szélén tartottuk, egy tavaly ősszel nyílt kis büfénél. Az oda vezető úton, az állattartó telep szélén tábla figyelmeztetett az elterelésre – kb. 800 méteres kitérőt kell tenni a bekerített legelő miatt… A pihenőkertnél jólesett a hideg narancslé, amit jégkockával hűtöttek még hidegebbre a kedvemért.

Mindenhol is volt jelzés

Délelőtt a nyugodt, csendes Gaja-patak völgye, délután a Burok-völgy jutott nekünk, bár ez utóbbit nem is láttuk, hiszen az útvonal a hegyoldalban, magasan a völgy fölött visz át a hegyen, és olyan meredek a völgyfal, ráadásul úgy felnőttek a fák és az aljnövényzet, hogy le sem láttunk a völgyig.

Mielőtt északnak kanyarodtunk volna Kisgyón felé, a szántó szélén kellemes, padokkal, asztalokkal ellátott pihenőhelyhez értünk. Ott üldögélve töltöttük fel erőtartalékainkat, hogy a célig meg se álljunk.

Az egyik, ligetes szakasz, Bakonykúti után

Bevallom, néha elfogott a kétely útközben: Kisgyón csak a térképen létezik, valójában sose lesz vége az erdőnek, és ott fogunk szomjan halni az árnyas horhóban…

Végre, majdnem este hétre odaértünk. A kora reggeli kelés (busszal mentünk Bodajkig Kaposvárról), és a megtett 35 km hatására „kissé” elfáradtunk. Még az se zavart, hogy a szomszéd háznál fiatalok buliztak hangos zeneszóval...

06. 04., szombat:

Hajnalban többször felébredtem, heves vihar zúdult a környékre. Szerencsénkre reggelre kitombolta magát, és mire ¾ 8 körül nekivágtunk a napnak, már ismét sütött a Nap, a levegőben pedig nehéz pára terjengett.

A kötelező fotó után – mert előző este arra már nem volt energiám – a bányász emlékmű mellett elhaladva értünk ki a településről. Szerencsére hamar felváltotta a kátyúkkal teli aszfaltot az erdő puha földje. A Kígyó-völgyi erdei szentélynél éppen csak beleszippan-tottunk a hely levegőjébe (vizesek voltak a padok), és már előttünk is volt az emelkedő.

A Kígyó-völgy bejáratánál

A Tűzköves-völgyben tűzkő helyett rengeteg szederindát, derékig érő csalánt és mindenféle, bokánkhoz ragaszkodó gazt találtunk a keskeny ösvény mentén. Jó lenne, ha oda is kijutna valaki néha egy kaszával… Apró öröm: találtunk majdnem egészen megérett szamócát, amit persze, nem hagytunk magára, a gyomrunkban végezte valamennyi szem.

Az egyik - szelídebb - csalános ösvény

Csőszpusztán, ahová Józsit barlangász emlékek fűzik, egy másik csoporttal találkoztunk. Ők nem a jubileum alkalmából járták a kéket, hanem „csak úgy”. Segítségükkel legalább béna szelfi helyett rendes kép készült rólunk, bizonyítandó ottjártunkat.

Innen gyorsan átértünk Tésre, ahol a faluszéli presszóban hagytam útitársamat, míg én elindultam meglátogatni a szélmalmokat. Ha már odáig eljutottam, hogy hagyhattam volna ki őket? Pechemre, a kovácsmúzeum zárva volt – azon át akartam a malmokhoz jutni, jókislány módjára. Persze, ha rendesen megnéztem volna a térképet, láthattam volna, hogy ha már korábban letérek balra, a dűlőútra, egyenesen a malmokhoz jutok. Így viszont fordulhattam vissza, plusz kilométert rakva a lábamba…

A tési szélmalmok

De végre ott álltam az Ozi szélmalom mellett, és hallgatva a balesetveszélyt jelző táblára, nem a fala mellett jártam körbe, tartottam vagy egy méter távolságot. A távolabbi malom, a Helt, kicsit jobb állapotban van.

Jásdig egyfolytában lefelé mentünk – állítólag van Tés szélén egy bükk tanösvény, de a bükköket kivágták vagy kipusztultak, csak néhány szép szál szürke törzs áll az út mellett –, óvatosan, tyúklépésben, mert az ösvény csúszott, mint a csoki le a gigámon. Egyikünk se úszta meg a hátsójára való huppanást, bár nekem csak egyszer jutott ki belőle, szerencsére..

Jásdon nem időztünk sokat, a kocsma nem volt nyitva, még jó, hogy a bélyegző kívül van. A falu után széles völgyben kísértük a sártengerré változott Gaja-patakot, mely sebesen szaladva sodorta el az átkelőket, így nekünk is más lehetőséget kellett keresnünk.

Elmosott átjáró Tés után

Szerencsénkre útközben találkoztunk egy szemből jövő sporttársnővel, aki a Tési malomnál (ami nem azonos a tési szélmalmokkal) lévő hidat ajánlotta. Kicsit odébb meg is találtuk, és a patak másik partján, széles, kavicsos, árnyéktalan úton értük el az elmosott átkelőt (amin, persze, nem kellett átgázolnunk, csak megnéztük). Néhány száz méterrel odébb, az újabb átkelési pontnál már jártak előttünk leleményes emberkék, akik nagyobb köveket hordtak a mederbe, ideiglenes gázlót készítve maguknak és az utánuk jövőknek. Arrafelé már meglehetősen sokan kirándultak a Bakonyban, rengeteg volt a gyerekcsoport. Bevallom, én szívesebben hallgattam a madarakat és fotóztam a vadvirágokat...

Búzavirág...

Bakonynánán ebédszünetet, Nagyesztergáron üdítőzős ejtőzést tartottunk, és már előttünk is hevert Zirc, ahová a műúton vezetett be a kék. Épp ideje volt, alig vártam, hogy lehúzhassam a bakancsot. Bélyegzés a vasútállomáson, aztán átvágtunk a városon a szállásig. Jólesett a zuhany.

06. 05.: 

Vasárnapra jutott a legnagyobb csúcs: a Kőris-hegy. Bakonybél már a Magas-Bakony területére esik, így aznap belekóstolhattunk a hosszú, kényelmesen emelkedő utakba is. Merthogy logisztikai okokból - biztosan el akartuk érni a hazafelé tartó buszt délután - megfordítottuk az útirányt, és Bakonybélből gyalogoltunk vissza Zircre, így a Kőris-hegy 709 méter magas csúcsára a déli lejtőn másztunk fel.

Pára Bakonybél fölött

A reggeli pára – előző éjjel megint volt egy kis zuhé – megülte a hegyeket, az erdőn átvezető útra pedig csodás fényfüggöny szűrődött be. Az út többnyire jól járható dűlőút volt, a pocsolyák pedig már meg se kottyantak. Az erdőt meg-megszakította egy kis ligetes-tisztásos rész, és volt, hogy keskeny, kövekkel nehezített ösvényen kapaszkodtunk felfelé, a szakadék szélén.

Magas bükkösökben gyalogoltunk felfelé

A kék levág néhány kanyart a hegytetőre vezető útról, mondhatni, célirányban gyalogolva értünk fel a kilátóhoz, ahol két fiatal ért utol minket - nekik köszönhető a normális kép az ellenőrzőpontnál. Persze, ha már ott voltunk, felmásztunk a kilátóba is, bár a párától és a csaknem felnőtt fáktól nem láttunk sok mindent.

Radarállomás a Kőris-hegyen

Innen már jóformán csak lefelé mentünk, az a pár, enyhe emelkedő meg se kottyant. Nagyobb kihívás volt a lejtőkön lefelé csúszkálni – főleg a Kőris-hegyről le, a hegy lábáig. Az ösvényen bedőlt, leszakadt vaskos faágak és nedves kövek nehezítették a haladást – igaz, a minket leelőző futónak mintha meg se kottyant volna a dolog.

Egy a sok tájékoztatótábla közül (a Kőris-hegy aljában)

Szépalmapusztánál alma helyett lovakat láttunk, békésen legelésztek a karámban. Erre már újra többen sétáltak a napsütésben, és később, a Borzavár előtti szakaszon gombászókkal is találkoztunk. Talán ők több kalapost találtak, mint mi – alig akadt egy-kettő, amit lencsevégre kaphattam.

Gyönyörűségek

Borzaváron, a sörözőben népes csapat ebédelgetett. Mi is leültünk kis időre – ráértünk. Onnan szinte egyszerre indultunk tovább, egymást és a sárt kerülgetve jutottunk el hamarosan Zirc határába. Itt a kék sáv a tanösvénnyel fonódik össze, amelyen jólesik a séta, és gyorsan be lehet érni a város szélére.

A távot ott fejeztük be, ahová szombat estig mentünk – a Pintér-hegyi erdősor végén. Az egykori postás üdülőnél várt a zsákom, aminek visszaszerzése, majd cipőcsere - de jó érzés volt újra szandálban lenni! - és szerelvényigazítás után bementünk a városba, ahol kifújhattuk magunkat, míg a buszra vártunk.

A megtett táv végül így alakult: Bodajk - Kisgyón: 35 km, Kisgyón - Zirc: 32 km (nekem +4 a szélmalmok miatt), Bakonybél - Zirc: 20 km. A fotók mellett további infókat találtok.

Ui.: Ezt a túrát alapvetően az OKT 70 teljesítésének szántuk. Bevallom, nem olvastam el elég figyelmesen a kiírást, és nem gondoltam, hogy ennyire véresen komolyan veszik (egyesek), hogy csak egy irányban haladva lehet teljesíteni. Csak a harmadik napon váltottunk útirányt, hogy biztosan elérjük hazafelé az egyetlen buszt, ami átszállás nélkül hoz el Kaposvárig. Nem tudom még, hogy elfogadják-e teljesítésnek az utunkat, de már nem is érdekel. Szép túra volt, szép vidéken, és úgyis végigjártam volna előbb-utóbb. Az évnek pedig még nincs vége, ki tudja, lehet, hogy belevágok újra a 70-et 70 alatt teljesítésébe – szigorúan egy irányban gyalogolva...

Fotókért ide kattints!

2022. május 29., vasárnap

5 nap a Bükkben

(Hosszú bejegyzés következik.)

1. nap (szerda): Siroktól Szarvaskőig

Az Északi-Középhegység még mindig messze van, de rendületlenül megyünk – amíg végig nem járjuk (újra) a Kéket. Május első hetében egészen Sirokig gurultunk, hogy ott csatlakozzunk a (leginkább) Pestről érkezett túratársakhoz.

Megint olyan öt nap várt rám, olyan túra, ami tele lesz emlékekkel. Az akkor is ilyen volt-e, amikor anno először erre jártam, a hogy is volt akkor és a most miért nincs itt-jellegű gondolatfoszlányok végig ott zümmögtek a fejemben, legtöbbször sikertelenül stimulálva az emlékező idegsejtjeimet. Hol vannak már azok az idők, hol van az a táj! Némely hegytetőn azóta felnőttek a fák, hogy ki se lehet látni tőlük, a siroki várat felújították – annak idején csak úgy felmásztunk, körbejártuk a maradványokat, nem volt se pénztár, se belépő, se ajándékbolt alatta. Akkor még „csak” a történelem szele lengedezett körülötte, most már a pénz szaga...

A siroki vár

Több helyen készült csoportkép, az elsőt a Barát és Apácasziklánál készítette rólunk Tamás. Mondanom sem kell, hogy bármerre néztünk, bármikor az öt nap során, csodát láttunk: Sirok fölött, a Törökasztaltól visszanézve a várra vagy az út végén, a szarvaskői kilátóból kitekintve végre-zöld erdőkkel borított hegyeket, tágas réteket, alattunk a falvakkal. Már arrafelé is nyiladoznak a kosborok, tömegével virul a kutyatej (valamelyik), és a Szarvaskő fölötti szívatós, kék háromszöggel jelölt lejtőn – melyen igencsak lassan, óvatosan botorkáltunk le – lednekek lilulnak.

Több helyen is találkoztunk az erdőgazdálkodás nyomaival

A több napra jósolt esőből délután kaptunk ízelítőt, épp csak annyit, hogy összevizezzük magunkat kb. két és fél óra alatt. Mire a Vodafone-kilátóból lelépcsőztünk és óvatosan lecsúszkáltunk Szarvaskő felé, el is állt. A következő napokban, a túra további szakaszain száraz utakon lábaltunk át.

Kilátás a Vodafone-toronyból a Szarvaskő körüli hegyekre

Táv: 20 km, szint: kb. 470 m

2. nap: Szarvaskőtől Bélapátfalváig

Szarvaskő egykori váráról gyönyörű kilátás nyílt a falura és a tegnap megmászott kilátóra. Utána a kilátásban még kétszer gyönyörködhettünk (és fotózhattuk szét magunkat) a hegytető kilátópontjairól. A Kis-hegyen először láttam fürtös kőtörőfüvet, az erdőben pedig, az ösvény mellett tömegével nyílott a gyöngyvirág.

Fürtös kőtörőfű

Az útvonal kellemes erdőkben, kényelmes ösvényeken vezetett, kisebb emelkedőkkel tarkítva. A legnagyobbat már a vármaradványhoz felmászva letudtuk… A vadvirágokat a már előző nap is látott tavaszi lednek, a rengeteg hagymás fogasír, a magasra nyújtózó tavaszi kankalinok hada képviselte. Meg még több más, amiket szinte észre se vettem, annyira megszoktam őket (aggófű pl.).

Ebédszünetet a Gilitka-kápolnánál iktattunk be, amely közelében friss vizű forrást találtunk, az út mellett pedig fonnyadásnak indult kónya vicsorgókat (meglepő volt ott találkozni velük, mifelénk már március végére elnyílott az összes). A kápolna előtt csordogáló patakot mocsári boglárkaszőnyeg szegélyezte, csak, hogy legyen még mit fotózni.

Egy a gyönyörű, lábkímélő avaros utak közül

Az út második felébe is belefért még néhány emelkedő, bélyegeztünk a Telekessy vendégháznál, aztán meg sem álltunk a bélapátfalvai apátságig. A csapat addigra meglehetősen szétszakadt, ketten maradtunk az élen Tamással, a többiek az új utat választva (az apátság felújítása miatt elterelték a kéket, de minket ez nem zavart) gyalogoltak be a faluba. Mivel jól körbekerítették az apátság épületét, csak kívülről tudtam nem túl előnyös fotókat készíteni róla, bemenni pedig egyáltalán nem lehetett. Onnan már nem volt messze a falu, ahová a legvidámabb pontján, a temetőnél értünk be...

Bélyegzőhely a Telekessy vendégháznál

Táv: 13,5 km, a szint 450 m körül volt.

3. nap: Bélapátfalváról Bánkútra

A mai volt a túránk leghosszabb és legnehezebb napja. Eleinte kellemes szakaszon gyalogoltunk - a falu melletti tóig -, majd lassan emelkedő, széles úton haladtunk. Magunk mögött hagytuk a lépcsőzetesre bányászott Bél-követ, és a lassan emelkedő úton felkapaszkodtunk a Katonasírokig. (Meglepően sok katonasír van a Bükkben.) 

A Katonasíroknál

Tartottunk egy kis pihenőt, majd még magasabbra másztunk fel a meredek úton, míg el nem értünk az Őr-kőig. A hegytetőre csak négyen másztunk fel - a kilátás bőven megérte a plusz emelkedőt. Elláttunk a Kékesig, az út mellett pedig pirosló hunyorok érlelték a termésüket. A messzelátásban gyönyörködve ebédeltünk meg, és mire leereszkedtünk a kékre, a többiek is odaértek és már csak a sor végét láttuk.

Kilátás az Őr-kőről

A következő érdekes pont - egy kis lejtő és újabb emelkedő után - a Cserepes-kő barlangja volt, ahol bélyegeznünk is kellett. A barlang az egyik menedékhely a Bükk 4 ilyen jellegű helye közül: benne kis kályha, polc, fekhelynek alkalmas deszkapriccsek várják a vándort.

Innen még egy csúcsra fel kellett kapaszkodnunk, utunk legmagasabb pontjára, a 949 méteren álló Tar-kőre.

Ezután egy csúszós kövekkel szórt ösvényen ereszkedtünk lejjebb, és az utolsó, kb. 7 km-t aránylag kényelmes, részben aszfaltozott úton tettük meg. Mellettünk mély töbrök, kankalinnal teleszórt rétek maradtak el. Egy helyen még hóvirágot is találtam.

Rét hóvirággal

Végre, 24 km és kb. 1000 méter szint után, fél 5-re értünk Bánkútra. Abban a turistaházban szálltunk meg, ahol egyszer, sok-sok éve már aludtunk, bár akkor még máshogy nézett ki a ház és más volt a társaság is...

4. nap: Bánkúttól Dédestapolcsányig

Könnyű nap, kényelmes utakon, ösvényeken. Már reggel látszott – szombat volt –, hogy a kirándulók lényegesen nagyobb számban fognak szembejönni, mint az előző napokon. Csodás idő volt, kellemes levegő és persze, a tájra se lehetett panasz.

Vásárhely-kőnél

A Vásárhely-kőnél, ahol megálltunk megcsodálni a kilátást, hirtelen olyan sokan lettek körülöttünk, hogy alig tudtam rendesen fotózni. Odébb, a dédesi vár romjánál, ahová tettünk egy kis kitérőt, mert egyébként kívül esik a kék túra útvonalán, gyöngyvirágtenger takarta a talajt, és sokfelé nyílott már a salamonpecsét és valamelyik bangita is.

Szagosmüge, a fotózhatatlan

A Baróc-patakig, ahol az út élesen visszakanyarodott Mályinka felé, a többiekkel együtt mentem. Onnan viszont kicsit előresiettem – jólesett egyedül lenni néhány kilométeren át, romantikus ösvényeken, sziklafalak árnyékában.

Kis zuhogó a Baróc-patakon

Mályinkán, ahol rövid ebédszünetet akartam tartani bélyegzés után, beért a csapat, és együtt pihentünk egy félórácskát.

Dédestapolcsányig az országúton ballagtunk, a falu túlsó végén lévő szállásig pedig még 2-3 km aszfalton és betonjárdán kellett átküzdenünk magunkat - nem esett jól a talpamnak. De legalább az estét kellemes beszélgetéssel és evéssel-ivással, majd a tízünket befogadó nekézsenyi vendégházban römipartival töltöttük el.

Táv: 15,9 km, szint: kb. 190 m

5. nap: Dédestapolcsány – Putnok

Az utolsó nap a Bükkben. Dédes után, a hosszan elnyúló, festői upponyi víztározó mellett elhaladva felmásztunk az egykori Festékbányához. Érintettük a megszűnt szalamandra tanösvényt is, amiből leginkább csak a táblája maradt meg, majd az aszfaltos úton beértünk Upponyba. 

A Festékbánya fala

A tűző napon, a naptárhoz nem illő melegben álltunk meg bélyegezni a falu északi végén lévő elágazásnál (helyes kis tacsi ugrált a kerítés mellett simiért kuncsorogva), aztán a helységet elhagyva, folyamatosan egyre magasabbra törve jutottunk fel a Három-kői kilátóponthoz. A csodás panoráma mellett - alattunk az imént elhagyott falu - tartottunk ebédszünetet, a sziklákon ücsörögve. Mellettem egy kis zöld gyík szaladt ki a kövek közül, és bemenekült az avarba. A sziklák között valami sárga virág és rózsaszín szurokszegfű nőtt, a fák aljában bolynyi hangya nyüzsgött. Idilli hely pihenésre.

Ezt láttuk ki

Innen egy darabig árnyas erdőben, a gerincen gyalogoltunk tovább, míg meg nem kezdtük az ereszkedést Putnok felé. A széles dűlőút mellett egy helyen utolsó szálig kivágták a fenyvest, nem is túl régen. Mellette fiatal fákkal teli erdőrészt pucoltak ki kopárra – nekem hiányzott alóluk az aljnövényzet.

Fiatal, nagyon fiatal még...

Amint leértünk a célba vivő műúthoz, megálltunk, hogy bevárjuk a csapat másik felét. Na, itt vettem észre, hogy leállt az útvonal-rögzítés és kezdhettem elölről az utolsó 3,5 kilométeren...

Amit szívesen kihagytam volna. Aszfalt, tűző nap, nyári meleg. Nem fáztam. Hogy minél előbb beérjek a célba, kicsit előrementem. A Sajó hídján elbámészkodtam kicsit, majd egy utolsó bélyegzés következett a putnoki vasútállomáson, búcsúzkodás, és már gurultunk is hazafelé.

Viszlát, Bükk, megyek még!

Táv: 18,5 km, szint: kb. 450 m

(Teljes fotóalbum itt!)