2020. június 7., vasárnap

Zemplén hegyei között

(Hosszú bejegyzés következik.)

Egy hete ilyenkor már a hegyekben időztünk. Sőt, az első túránkon is túl voltunk. Haj, de jó lenne még egy kör arrafelé!

Pénteken reggel indultunk, mert innen, az alvégről minden messze van. Hárman suhantunk zötyögős utakon, autópályákon Erdőhorvátiig, ám mielőtt bevackoltuk volna magunkat a szállásra, megálltunk Tokajban - hogy is jöhettünk volna haza bor nélkül a hegyaljai borok fővárosa mellől? Szerencsére volt elég hely a csomagtartóban...
A kilátóról körülnéztünk - alattunk folyt össze a Tisza és a Bodrog. A korlát mellett felnőttek a bokrok, de fölöttük láthattuk a szemközti kalandparkot a Tisza túlpartján. Fent csend volt és madárdal, a napfény korcsolyázott a vizen, szél borzolta a hajunkat fényképezkedés közben. A városba nem mentünk beljebb, annyi időnk nem volt - gondoltuk mi. Mindenesetre kellemes majd' egy óra volt.

Erdőhorváti a hegyek lábánál fekszik, erdők szélén. Itt foglalt szállást a kényelmet választóknak túránk szervezője, Matyi (ezúton is hálás köszönet érte). Csöndes utcában, a Bárány Vendégházban várt ránk két ágy. Közelben lakó házigazdánk beinvitált minket és becuccoltunk a szobánkba, kivéve elnökünket, aki a faházas megoldást választotta az Újhuta melletti táborhelyen.
De mielőtt Józsi is elfoglalhatta volna a maga pár négyzetméterét, tettünk egy kis kitérőt Óhuta felé, hogy végigjárjuk a tanösvényt, ami szerintünk ott kezdődött, az egykori pálos kolostor romjának dombja alatt.
Annak ellenére, hogy egy fia tábla sem jelezte, hogy onnan bármerre is tanösvény indulna, leparkoltunk a faluszéli tisztáson, és az út másik oldaláról indulva egy bemelegítő kaptatón felmásztunk a romokhoz. Sokat nem láttunk belőlük, mivel fólia borítja a falakat. Viszont a környező hegyekre nyíló kilátás ízelítőt nyújtott a ránk váró látványból, bármerre is terveztünk menni a következő két napban.

 Kilátás a romoktól

A tanösvényt végül nem találtuk meg, bár elindultunk a Regéc felé vezető piros négyzet jelzésen, melyből a Humap szerint egykor a Denevér-tanösvény ágazott le. Nyomvonalán ballagtunk nyugatnak az erdei úton, felmásztunk egy hegyre, majd, miután a jelzés is, az út is elfogyott, visszakeveregtünk a fűvel benőtt dűlőútra, onnan a pedig vissza a tisztásra. Arra pont elég volt ez a kis erdőben kevergés, hogy a hosszú autóúton elgémberedett tagjainkat kinyűjtóztassuk. A tanösvényt meg elmosta az idő és a karbantartás hiánya - no meg, később kiderült számomra, hogy van egy másik a huták környékén, amit nagyobb sikerrel járhattunk volna végig...

Némi nehézség árán odataláltunk az ifjúsági táborba, és a hűvösödő estében megismerkedtünk a táborlakókkal. Meg azokkal is, akik még nem értek célba, és csak később csatlakoztak hozzánk.
A merészek - dacára a várhatóan hűvös éjszakának és esőnek - sátrat vertek, a társaság másik fele pedig a faházas megoldást választotta. Volt is sürgés-forgás, berámolás, fagyűjtés a tábortűzhöz, viccelődés és várakozással teli pillanatok.
Mi, "bárányosok" visszaautóztunk a szállásra, de volt, aki átöltözés után visszament a tábortűzhöz beszélgetni. Nem tagadtam meg magam - sose voltam a "nagy körök kedvelője -, inkább a házban maradtam pihenni, olvasgatni, beszélgetni újdonsült szobatársunkkal. Másnap legalább frissen, magamat kialudva indulhattam neki a többiekkel együtt az első túrának.

Szombatra Matyi a Boldogkőváralja - Bónyi-kút - Újhuta távot tervezte. Némi toporgás után az egész társaság autókba szállt és átgurultunk a boldogkői vár alá, alkalmas parkolóhelyet találva a faluban.
A Nap egyre melegebben sütött, és mire felmásztunk a déli lejtőn a várig, egészen kimelegedtem.
Boldogkő vára sajna, csak részlegesen látogatható a felújítás miatt. Ezért csak kívülről jártuk be a vár tereit, belehallgattunk a várkisasszony ízes, várkorabeli magyarsággal előadott idegenvezetésébe, és persze fotóztunk meg fotóztunk.

Akkora szerencsénk volt, hogy ottlétünk idején kezdte meg koncertjét a Hollóének Hungarica együttes három tagja. A kecskeduda, a dob és a buzuki megszólaltatói táncra perdítő dallamokat csaltak elő hangszereikből, és bár nem táncoltunk, élveztük a muzsikát.
Nem siettünk, és bizony már tizenegy felé járt az idő, mire nekivágtunk a kék sáv jelzésnek "hazafelé".
Boldogkőváralját az Arka felé tartó műúton hagytuk el, kétoldalt felhagyott külszíni fejtések között haladva. A csapat széthúzódott, ami nem is csoda - negyven, edzettségben, túrázási gyakorlatban különböző ember igencsak nehezen tudott volna egy bolyban menni. De jó volt ez így, legalább nem tapostuk egymás sarkát.

A Bónyi-kútig a Boldogkőváraljai-patak völgyében gyalogoltunk, kellemes terepen - miután magunk mögött hagytuk az aszfaltot -, alig-alig emelkedő ösvényeken. A hegyoldalt mohával fedett sziklák borították, a patak hol jobbról, hol balról kanyargott mellettünk, többször át is kellett kelnünk rajta. Útközben tekintetemmel az erdő alját fürkésztem - Matyi optimistán cipelte magával a kosarát, gombára várva. De csak egy árva sárga gévagombát talált egy útmenti fán, amit aztán mind körbeszagoltunk, egyesek meg is kóstoltak. Úgy tűnt, elkelt volna még egy kis eső, hogy megszaporodjanak a gombák - vagy nem kellett volna a környékbelieknek összeszedni őket előlünk...

Mire a Bónyi-kúthoz értünk, a Nap már rég búcsút intett a tájnak, szemerkélő esőben vágtunk át a réten, hogy a kút melletti pihenőhelyen megebédeljünk. A kutat eltakarták a fák, de amúgy sem nyújt különleges látványt - csőbe foglalt vízsugár, mely soványan csörgedez le a domboldalon.

Mogyoróskán kitérőt tettünk a kilátóhoz, melyről kiderült, hogy legfeljebb egymást láthatjuk róla, olyan alacsony. Néztünk fel, és néztek le, nevettünk és viccelődtünk, aztán visszamentünk a turistaútra, hogy egészen a regéci vár dombjáig tapossuk tovább, más, a kellemes időt kihasználva, a természetbe kiszabadult kirándulókat kerülgetve.
Ott aztán, miután lekanyarodtunk a piros sávra, és egy kis emelkedő után elértük az Óhutára vivő elágazást, mi, bárányosok, elbúcsúztunk a többiektől. Nem láttuk értelmét, hogy visszagyalogoljunk a táborba, ahonnan csak újabb autózással juthattunk volna vissza Erdőhorvátiba. Főleg, hogy a piros éppen oda vitt, nagyjából ugyanannyi kilométer megtételével.
No de micsoda kilométerek voltak azok! Felkapaszkodtunk a hegyoldalba, kanyarogtunk bükkösökben, szétnéztünk a kilátópontokon, és persze - a másnapi esős időre gondolva - lefotóztam mindent, amit érdemesnek tartottam rá. Az erdőszéleken hol közönséges méreggyilok, hol csokros harangvirág nyílott, a naposabb, ligetes szakaszokon legyezőfű és lila ökörfarkkóró bólogatott a gyenge szélben. Merthogy közben a nap is kisütött, még élvezetesebbé téve a vendégházba vezető 9 kilométert.

A piros sáv - Szent Erzsébet-zarándokút kombinált jelzésen

Jólesett a zuhany a házban, miután kissé megnyújtóztattuk, kilazítottuk tagjainkat. Házigazdánknak hála, kellően meleg volt mindenhol - a ház még nem melegedett fel magától, "hála" a hűvös májusi időnek. Bevallom, aznap este se vágytam visszamenni a táborba, hogy az ott lakókkal költsem el a csirkepörköltet (úgyis késő volt már az evéshez).

Táv: 23,8 km

Ahány időjárás-előrejelző oldalt megnéztem, mind azt mondta, hogy vasárnap esni fog, ne is számítsunk ideális túrázós időre. Mivel pedig mindennek van határa, az eredetileg tervezettnél rövidebb útvonalat néztem magamnak és a többieknek, akik csatlakozni szerettek volna hozzám. El is telt az este a tervezgetéssel-szervezgetéssel, és még egy kis olvasásra is maradt idő, mielőtt az álom befészkelte magát a REM-fázisomba.

Vasárnap csendes reggelre ébredtünk. Az eső már és még nem esett, csak az illata áradt be az ablakon, mikor kinyitottuk szellőztetés céljából. Nagy hiba lett volna az esőköpenyt otthon hagyni, úgyhogy el is csomagoltam a hátizsákba.
Azok, akik szintén kirándulást terveztek aznapra, szintén így tettek. Az ifitáborban, az étkező teteje alatt gyülekezve próbálta mindenki eldönteni, hogy mit kezdjen magával ebben a szürke, borongós időben. Mire tisztázódott, hogy ki melyik csapathoz csatlakozik, nekieredt az eső.
Végül heten vágtunk neki az útnak Makkoshotyka felé. Laci sporttársunk volt olyan kedves, és átszállított minket Újhuta északi végébe, a zöld sáv kiindulópontjáig (eredetileg én már a tábortól gyaloglást terveztem), ahol az első transzport bevárta a következőt. Együtt indultunk el felfelé, enyhe emelkedőn tartva az eszkalai erdészházhoz.
Utunk a Tolcsva mellékága mellett vitt, és az első néhány tíz méter után fel is fedeztük az első szalamandrát. Közeledésünket érzékelve igyekezett visszaslisszolni az útszéli aljnövényzetbe. Az időjárás legalább nekik kedvezett: később több is elénk került ezekből a vicces kis jószágokból, amiket azért jobb nem simogatni, tekintettel mérgező váladékot termelő bőrükre.


A zöld sáv jelzés alig másfél kilométer után torkollott bele a kék sávba a Gerendás-réten. Az addig kellemesen puha erdei talajt felváltotta az első sáros szakasz, melyen elértünk az Eszkaláig. Az eső már csak alig csöpörgött, ami kifejezetten jól jött, amikor rányomtuk a bélyegzőt a füzetünk megfelelő kockájára. Rövid pihenőt tartottunk, mielőtt visszatértünk volna a kékre - az erdészházhoz ugyanis kis kitérő vezetett fel -, hogy szebbnél szebb erdőkön keresztül érjünk el a Kecske-háti-nyeregig, ahonnan szinte csak lefelé mentünk egészen Makkoshotykáig.

De közben találkoztunk egy szegedi párral, akik épp onnan jöttek. Felkészítettek minket a rettentően sáros út képében várható nehézségekre, és megkaptuk tőlük a hotykai ikon, Vilma néni telefonszámát is - ha esetleg ennénk valami meleget a faluba érve.
És ettünk volna, úgyhogy az ismét eleredő esőben állva, Kecske-háton felhívtuk Vilma nénit. Úgy számoltuk, két óra múlva érünk a faluba, és bármit szívesen fogadtunk, amit fel tudott ajánlani. A szegediek nem túloztak - Vilma néni kedvesen megígérte, hogy összedob nekünk valami egyszerű ebédet.

Ám addig még várt ránk a sár. A Labanc-réten, az erdő szélén kialakított pihenőhelyen álltunk meg újra, mielőtt lekanyarodtunk keletre, a makkoshotykai egyenesbe. Dél felé, amerre kiláttunk a rétről, szinte párologtak a hegyek. Az eső nem unta meg - hol elállt, hol újra nekieredt. A szalamandrák meg csak jöttek-mentek, nemhiába volt nekik való idő. (Kék csigát viszont nem láttunk egyet se.)
A beharangozott nagy sár tényleg nagy volt. Annyira, hogy ahol csak lehetett, inkább bementünk az útmenti erdőbe, kerülgettük a bokrokat és kidőlt fákat, hogy előre jussunk. Eső helyett a fákról csöpögött ránk a víz, a bakancsomon kilónyi sár és avar halmozódott fel, és alig vártam, hogy végre vége legyen ennek a szakasznak.

Sár után, lombok alatt

És vége lett. Az út ösvényre váltott, oldalt sűrű bokrokkal, lábunk alatt csúszós kövekkel. De már nem volt messze a falu, ahová beérve először Vitányi Jánosné vagy ahogy a kéktúrázók ismerik, Vilma néni házát kerestük meg (akit útközben értesítettünk arról, hogy kicsit késni fogunk, hála az útviszonyoknak). Megviselt lábbelinket a teraszon hagyva besorjáztunk a házba, ahol igazán finom tárkonyos ragulevest fogyasztottunk el, mellé kéktúrázós történeteket hallgatva Vilma néni előadásában.
Csak ezután gyalogoltunk el a falu északi végén álló Metzner-kastélyig, ahol kis kutatás után megtaláltuk a kéktúra bélyegzőt. (A mókus, ami előttünk futott fel egy fára nem segített.) Nagy szerencsénkre Dóriék, akik nem túráztak aznap, a közelben jártak autóval, és hármónkat vissza is vittek Erdőhorvátiba. A többiekért megint Laci jött, akinek nem lehetünk elég hálásak a négy nap alatt tanúsított önzetlenségéért... Visszafelé újra rácsodálkoztam a bodzaültetvényekre, amikkel már pénteken is találkoztunk, űtban Tokaj felé. (Nem álltunk meg akkor se, vasárnap se, nincs róluk rendes fényképem. Talán majd legközelebb.)

Táv: 12,2 km

Utolsó esténk a Bárányban beszélgetéssel, találóskérdések megfejtésével és kártyázással telt. Jó hangulat, kedves szobatársak - mi más kell egy kellemes estéhez? Nekünk ennyi pont elég volt.

Hétfői terveink fölött ott lebegett a hazautazás ténye. Ügy akartunk időzíteni mindent, hogy még emberi időben el tudjunk indulni, és lehetőleg ne éjfélre érjünk haza. Ezért hát még vasárnap megegyeztünk Dórival és Mártival, hogy az autós problémát velük fogjuk megoldani.
Együtt köszöntünk el a társaságtól, majd átgurultunk Középhutára, ahol egy alkalmas helyen ott hagytuk Józsi autóját, átültünk a lányokéba - pedig senki se mondta, hogy üljünk át másik kocsiba... -, és hamarosan már a regéci vár alatt kerestük a parkolót.
Mázlink volt: alig néhány perccel utánunk megérkezett a gondnok, aki kinyitotta nekünk a felvezető utat lezáró sorompót, és biztosított minket, hogy a vár alatt is le lehet parkolni, menjünk nyugodtan. Mentünk, ha nem is egészen nyugodtan, mert az egysávnyi köves, földes út, amely egyre feljebb kanyargott alattunk, nem tűnt túl bizalomgerjesztőnek. De megérte felmenni rajta.

A regéci vár mindannyiunk véleménye szerint übereli a boldogkőit. Nem csak azért, mert az itt zajló építkezés ellenére is több részét lehetett megtekinteni, hanem a páratlan panoráma miatt is. A vár 639 méteres magasából kinyílt előttünk a táj, hegyek vettek körbe, bármerre néztünk. És néztünk, mi az, hogy! A fényes nap alatt, enyhe szélben, az alsóvár magaslatán állva elláttunk... ameddig a szem ellát.
Körbejártuk a várat töviről-hegyire, fénykép készült itt is, ott is, jót derültünk Zrínyi Ilona várrendtartásán (itthon is ki lehetne rakni a falra...), és mire beteltünk a látvánnyal, élményekkel, és a kijárat felé vettük az irányt, a többiek is megérkeztek. Még egy utolsó odaköszönés a lányoknak, búcsútintés a társaságnak, és már zötyögtünk is lefelé a szerpentinen.

Egy darabig még folyik a felújítás

 Tetszettek ezek a kis táblák

Regéc közepén hagytuk a kocsit, és hamarosan megtaláltuk a kéktúra bélyegzőt az álvárban. Pecsételés, szerelvényigazítás, és nekivágtunk a Középhutára vezető útnak.

A tehenek, és főleg a kisbocik cukik voltak a falu határában, és annyira belefeledkeztünk a látványukba, hogy mindjárt el is kanyarodtunk - rossz irányba. Szerencsére úgy kétszáz méter után feltűnt, hogy rossz oldalunkon van a patak, és a mögöttünk kissé lemaradt sporttársak is ránk csörögtek - őket nem tévesztette meg az elágazás. Megvártak minket a rét mellett, az erdő szélén, a dombtetőn. Innen már, mondhatni, egyenes utunk volt, bár be kell vallanom, nem voltunk elégedettek a jelzésekkel: csak ott nem volt, ahol kellett volna - elágazásokban, kereszteződésekben. Mintha kissé mostoha terület lenne ez jelzésfestés szempontjából.

A Kemence-kőhöz vezető ösvény egészen elbűvölt, az a sok mohos kő, szikla! Már csak az erdei tündérek és manók hiányoztak közülük. Azok ugyan nem voltak, de találtunk gombát - a nedves talajon júdásfülebomba nőtt, és leginkább egy jól megtermett rózsára hasonlított. Kicsit odább pedig nőszirom nyílt az erdő szélén, a mocsarasban.

Hamarossan elhagytuk a patakot, és az útvonal legnagyobb szintemelkedése várt ránk, felfelé a Dorgó-nyergen, a tetőig. A lombok között átszűrődő napfényben kerülgettük a közben beért kirándulócsapatot. Az útelágazásnál fényképezőgépvégre kaptunk egy komótosan mozgó rózsabogarat, körbelelkendeztünk egy csomónyi kankalint - felénk a szártalan változat a jellemzőbb, ezt a hosszú szárú fajtát ritkábban látjuk -, és hirtelen azon kaptam magamat, hogy borzongok. A szél hidegebbre fordult, sötét felhők gyülekeztek északról, és nemsokára elcsöppentek az első esőcseppek is. Mire a Pengő-kőhöz értünk, már túl voltunk egy záporon, melyet kivédendő be-beálltunk az útszéli fák alá, a gazba...

A lányok lent vártak ránk az úton, míg mi hárman felmásztunk a Pengő-kőhöz. Megütögettük, nem pengett. A kilátás biztos szép lett volna, ha nem nő fel körülötte az erdő. Így viszont csak a sziklákban tudtunk gyönyörködni és a lábunk alá nézni, nehogy úgy járjunk, mint Anikó, akinek sikerült beleesnie egy szikla alatti gödörbe (szerencsére nem lett semmi baja).

Ott fenn van a Pengő-kő

Hamarosan kiderült az ég, és a nap olyan erősen tűzött, hogy már nem hiányzott a pulóver vagy a dzseki. Kényelmes tempóban gyalogoltunk tovább, beszélgetve, míg oda nem értünk az Istvánkúthoz, ahol megpihentünk egy ebéd erejéig.
Innen már igazán könnyű utunk volt, folyton csak lefelé, át a Mlaka-réten. A fákon a megszokott jelzéseken kívül még mindig fel-feltűnt a fákra festve egy rózsaszín turista alakja - nem tudtuk mire vélni a jelenlétét...
Alig 3 és fél kilométer múlva - immár a sárga sáv jelzésen haladva - beértünk Középhutára, és kis keveredés után megtaláltuk a kocsit is. Cipőcsere, berámolás a kocsiba, és újra úton voltunk Regécre, hogy Dóriék átülhessenek a saját autójukba, mi pedig megkezdjük hosszú gurulásunkat hazafelé.

Táv: 12,5 km

A Covid-járvány miatti nagy "maradj otthon" után nagyon kellett ez a pár nap, ismét úton, hegyek között, erdőben. Feltöltődve, élményekkel telve értünk haza, és már tervezzük a következő utat, vissza a Zemplénbe, a keleti oldalra...

Fotóalbum a szokott helyen.

2020. május 20., szerda

Mese karantén idején

Most csak sétákra futja, családdal, többnyire. Meg barátnőkkel, egymástól tisztes távolban ballagva. Meg egyedül is, ha más nem lesz (mert a fiúk lusták).
De, hogy ne maradjon el beszámoló és enyhítsem egy kicsit a bloghiányt, írok néhány sort a másik két, még a járvány előtt megvalósítani sikerült egyesületi túráról.

Az egyik a - vírushelyzet miatt elmaradt - Koppány-túra útvonalának bejárása volt, még februárban. Tavaszias idő volt, az elején még borongós, a végére napfényes, langyos, üde. Az útvonal ugyanaz volt, értelemszerűen, mint tavaly, végig a 20 km-es táv ösvényén. Az erdő még alig éledt, levelező bokrot vagy fát csak elvétve láttunk, és a virágzásnak se volt még itt az ideje.
Az első ellenőrzőpontnak "helyet adó" kápolna mellől ugyanolyan messzire láttunk el, mint tavaly, de a képből hiányoznak a virágzó fák.


Nem kényeztetett el minket a helyi fauna se, bár a Török-kút környékén jópár nyulat láttunk tovaugrálni. A nagyobb vadak nyomát inkább a ledörzsölt fatörzsek, a vízzel teli dagonyázóhelyek mutatták.


Viszont végre - néhány év után - újra találkoztam a szerény, szép, kék csillagvirág példányaival. Az elsőt egy fa tövénél fedeztem fel, úton a Gyertyános-kút felé. Később  már tömegével kerültek elénk, csomókba nyílva az út szélén.


A gombákat leginkább a piros csészegomba képviselte, a száraz időjárás miatt más még nem bújt elő téli rejtekéből.
Nem mutatok képet most a keltikékről, pettyegetett tüdőfűről és egyéb, tavaszi virágokról, melyek már szintén megjelentek itt-ott a melegnek köszönhetően. Szebbé tették a kissé kopár tájat.
Ahogy ezek a különös felhők is, amelyek az út végén, Törökkoppány fölött függve ragadták magukhoz a figyelmünket:


Kényelmes, szép kirándulás volt, és reméljük, hogy az elmaradt teljesítménytúrát ősszel meg tudjuk tartani. Ha meg mégse, akkor találkozunk mindenkivel jövőre!

Útvonal: Törökkoppány, Hangya-ház - Kápolna-hegy - Török-kút - Gyertyánosi-forrás - Patkó-kút - Hunyadi-ház elágazó - Szorosadi szőlőhegy - Szorosad határa - Koppány-patak partján keletre - Törökkoppány

Fényképek itt.


Valamikor régen, még a '90-es években elkezdtem végigjárni a Dél-dunántúli Kék Túrát. Hogy miért nem értem a végére, arra van tippem, a lényeg, hogy 1-2 szakasz kimaradt. S mivel nem csak én szeretném teljesíteni a Kék Kör eme részét, március 8-án nekivágtunk a Dél-dunántúli Kék Túra Újvárfalvától Mesztegnyőig tartó szakaszának.
Időjárás: napos, meleg (bár reggel még elég hűvös volt), száraz. Szintek: szinte semmi, hiányzott is, hogy nem akadt legalább egy valamirevaló nagyobbacska domb vagy hegy, amit megmászhattunk volna. A csapat: Nőnapi nők, egymás között, az egyesület leglelkesebb tagjai.


Buszos túra volt: busszal mentünk a kezdőpontra és busszal érkeztünk haza. Nem ugyanonnan, nem körtúra volt. Ha körtúrát akartunk volna tenni, akkor jó pár kilométerrel többet gyalogoltunk volna, nemcsak azt a kb. 17-et.

Mivel még nem volt új DDK-s füzetem, a pecsételés elmaradt a rajtnál és a célban is - majd bepótolom egyszer. Hiszen folytatjuk mindkét irányban.

De ezen a szombaton, amellett, hogy végigjártuk ezt a kevéssé ismert szakaszt, kétféle látnivalót is rejtett az útvonal. Egyrészt, folyton-folyvást őzekbe botlottunk. Csönd volt és nyugalom, ők meg csak úgy jártak-keltek át előttünk az úton, hol csak ketten-hárman, hol csapatostul. Aki nem maradt le nagyon közülünk az elejétől, az láthatta is őket. Megálltunk, megvártuk, míg az erdő szélén elvonulnak, csak aztán mentünk tovább. Valahogy mindig mosolyognom kell, ha őzeket látok...


A másik látnivaló a tőziketenger volt, amit hosszas gyaloglás és az erdő aljának vizslatása után találtunk meg. A mesztegnyői Tőzike-tanösvény déli széle esett útba, hol száraz, hol igencsak ingoványos talajjal. Óvatosan lépkedtünk köztük, nehogy egyet is letapossunk. A kis fehér harangok mezejét aranyveselke halmok szakították meg, és feltűnt néhány tő szellőrózsa is. Ha nem lettünk volna időhöz kötve, elnézelődtünk volna ott még egy ideig.


A Fehér-tó úgy szikrázott, hogy a Napba lehetett nézni, de rá nem - szinte. Mire odaértünk igazán tavaszias idő lett. A tó mellett mocsári boglárkák napoztatták sárga fejüket, mi meg körbenéztünk és mentünk is tovább. Hiába, az idő nagy úr!


Mesztegnyőn csend fogadott, alig volt lélek az utcán, bicikliző gyerekek és célirányosan haladó felnőttek között értük el a faluházat. Pecsételtünk - már, aki -, és míg a busz befutott a megállóba, volt időnk napfürdőt venni a padokon ücsörögve.

E kellemes szombati kirándulás útvonala: Újvárfalva - Fehértópuszta - Felsőkak vasútállomás - Szúnyogvári rakodó - Mesztegnyő volt.

A fotóalbumért ide kattints!

2020. február 15., szombat

Év eleje, túrával

Visszafogtam magam, úgy terveztem, hogy idén kevesebb túrára megyek, mert tanulni kell. Ha már elkezdtem, be is kéne fejezni. Ahhoz pedig idő kell, hétvégi idő is.
Azt is elhatároztam, hogy igyekszem olyan túrákat választani, amelyeken még nem voltam. Mert valljuk be, szép a Balaton-felvidék, még szebb (nekem) a Bakony, de amikor harmadszor megyek ugyanarra a teljesítménytúrára, akkor már kezdem unni. Sőt, a teljesítménytúrázást is vissza kéne szorítani a császkálós, bambulós, faölelgetős kirándulások kedvéért. Úgy érzem, most azokra nagyobb szükségem van. Lenne.

A fentieket - is - megfontolva csatlakoztam a többiekhez, amikor a Kőszegi-hegységbe indultak túrázni január elején. A Bakonyi Kalandorok szervezték ezt a kellemes kis évnyitó túrát, melynek során a Kőszeg fölötti Hörmann-forrás közelében lévő parkolóból indulva barangoltuk be a közeli hegyeket.

Kilátás délnek, útközben

Elsőnek mindjárt az Írottkőhöz másztunk fel, borongós időben, sötét árnyat adó fenyveseken és magas fűvel hullámzó réteken át. Útközben kisütött a nap, és amikor végre felértünk a hegytetőre, csodás kilátásban gyönyörködhettünk.



Jól el is álmélkodtuk az időt, és mire egy másik útvonalon visszaértünk a parkolóba, már dél volt. A rendező egyesület igazi terülj, asztalkámmal vendégelte meg a társaságot, folyt a pálinka, az üdítő, a zsíros kenyér nagyon finom hagymával és uborkával, hogy a remek sajtos sütit ne is említsem...

Miután feltöltekeztünk, folytattuk a második kört a Stájer-házak felé, majd gyönyörű bükkösökön és sáros patakon át érkeztünk a Szikla-forráshoz, ahol mindenki akart egy fotót magáról a sziklába vájt kis fülkében pihenő Mária-szoborral...


Aztán mentünk egy kicsit felfelé, egy kicsit hegyoldalban, ahonnan beláttuk a környéket - bár az élményt rontotta, hogy alaposan befelhősödött és elkezdett szemerkélni az eső. Az Óház-tetőről nem is nyílt olyan szép panoráma, mint az Írott-kőről - Kőszeg párába burkolózott.

Óház egykori alsó szintje

A Vörös-keresztig nem volt hosszú az út, és nosztalgiázva állapítottam meg, hogy anno, nagyon régen, amikor itt jártam, az ellenkező irányból érkeztem a kéken, és az Alpannonia-útnak - amely az ausztriai Semmeringtől Kőszegig vezető útvonal, és egy szakaszát most mi is érintettük - akkoriban még híre-hamva sem volt. De hát, változnak az idők, változnak a túraútvonalak...

Egy kis technikai kitérő után, ismét felfelé haladva eredtem a többiek nyomába. Hamarosan megint fenyves mellett vitt az út, és feltűnt balról egy lehanyagolt kerítés is, talán az egykori határsáv maradványa lehet. Lebontott épületek enyészetnek hagyott alapozása tarkította az erdei látnivalókat a korán kinyílt szártalan kankalinok mellett. Érdekes szakasz volt.

Lefelé a Kopasz-Kendigről

Mire felértünk a Kopasz-Kendigre, ismét szemerkélni kezdett az eső, és hideg, kellemetlen szél fújt körülöttünk. A nap futólag megmutatta magát, átnyomakodva a szürke felhősávon, aztán, mire átértünk a Kendigre, eltűnt. Megkerültük a tetőn álló épületet, és egy utolsó nekirugaszkodással megmásztuk a fennsíkra vezető, száraz, köves utat. Innen már nem volt messze a parkoló, ahol búcsút vettünk egymástól és némi rendezkedés után buszba szálltunk, hogy kellemesen elpilledve, hazáig aludjunk egy jót.

Mivel többen tervezzük, hogy (ismét) végigjárjuk a Dél-Dunántúli Kék Túra útvonalát, van rá esély, hogy visszatérünk még erre a szép tájra, talán melegebb időben, amikor a természet a csodás kilátás mellé csodás flórát is kanyarít körénk...

Megtett táv: kb. 18 km

Fotóalbum itt!

2020. január 5., vasárnap

Visszatekintő túrákra, amikről nem írtam

Az a szerencsém, hogy minden túrán fotózok. Nem csak azért, hogy megörökítsem a táj szépségét vagy csúnyaságát (az is van neki néha), hanem azért is, hogy megkönnyítsem magamnak az emlékezést. Az útvonalra, az érdekességekre, a hangulatokra. A fotóknak csak egy kisebb része kerül bele az albumokba, hiszen akármilyen szép is egy útvonal, elég unalmas lenne évi több fotógyűjteményt végignézni úgy, hogy a képek legnagyobb részét tavaszi/nyári/őszi/téli erdők fotója képezi. Akármennyire is odavagyok az erdőkért.
Ám most, év végén-év elején, amikor visszatekintek az elmúlt 12 hónap túráira, jó szolgálatot tesznek ezek a fotók. Van ugyanis jónéhány túra, amiről nem számoltam be. Így beszéljenek helyettem a képek, én csak néhány soros "pillanatfelvételt" biggyesztek eléjük:

2019. január 19.: Jubileumi Bartina TT

A 20. Bartina volt, a 15 km-es távot választottam, mert a hosszabbat már végigjártam egy évvel korábban. Hűvös, felhős idő volt, bár kisebb sarat kaptunk, mint tavaly. A természet vigasztalan, szürke arcát mutatta, és akkora volt a tömeg, hogy alig volt néhány százméternyi szakasz, ahol egyedül tudtam menni. (Bevallom, nem szeretem a tömeget.) Nem álltam meg sokszor, fényképezni való se sok akadt: se virág, se gomba nem látszott sehol. Mondhatni, gyorsan letudtuk a távot.
Viszont igen jópofa kitűzőt kaptunk a végén.


Útvonal: Szekszárd (rendezvényközpont) - utazás busszal - Baranya-völgy - Bati-kereszt kilátó - Szarvas-szurdik - Sötétvölgyi-gyermektábor - Bükkös-erdő - Gurovica-tető - Szekszárd (rendezvényközpont)
Táv: 14,5 km, szint: 250 m
Teljesítési idő: 3 óra 35 perc

Fotóalbum ITT

Február 10.: PITE 20

Kellemes tél végi időt kaptunk aznapra az égiektől. A mecseki táj színtelenségét a korán kibújt hóvirágok csokrai törték meg. Az abaligeti és az orfűi tó vizén vidáman korcsolyázott a napsugár, az előbbin vadkacsák napoztak. Tüdőt és lábizmokat megmozgató első rész után - ahogy a lenti képen is látszik - hosszú ereszkedéssel zártuk a túrát. Sok ismerős helyet látogattam meg, sok szép emléket idézve fel...

Útvonal: Orfű - Abaliget – Viganvár - Jakab-hegy - Orfű
Táv: 19,84 km, szint: 595 m
Teljesítési idő: 4 óra 10 perc

Fotóalbum ITT

Március 15.: Tekeres-völgy TT

Egy túra, amelynek útvonala részben általam ismert területen húzódik végig, de nagyobb részén még nem jártam. Gyönyörű idő, sok napos szakasz, tavaszi virágok özöne (még találtunk kónya vicsorgót és héricset, már nyílott a májvirág, az ibolya, a keltikék és sárgállottak a sombokrok is), néhol egyedül, máshol a többiekkel gyalogolva.
Átvágtunk Veszprémen, vidám fotókat készítettünk egymásról a várban, a papírfigurák között. Volt egy kis hegymenet, a Tekeres-völgy szikláin megsimogattam a mohát és rámosolyogtam a falon kinőtt szellőrózsára. Délutánra beborult az ég, és mire visszaértünk Nemesvámosra a büféhez, már csöpörgött is az eső.


Útvonal: Nemesvámos - Likas-domb - Veszprém, Óváros tér - Benedek-hegy - Gulya-domb - Ördög-szikla - Ördögrágta-kő - Vilmapuszta - Tekeres-völgy - Vámosi Csárda, Nemesvámos
Táv: 20,73 km, szint: 300 m
Teljesítési idő: 5 óra

Fotóalbum ITT

Március 23.: Ács Károly Emléktúra, Ráckeve

Ezt a túrát önhatalmúlag megszavazom az év legunalmasabb gyaloglásának. Talán elég, ha annyit mondok, hogy Csepel-sziget, tök lapos táj, erdő sehol, csak ligetek a Duna mellett, amiket a gátról nézegethettünk több kilométeren keresztül. Tűző nap, március végéhez képest meleg idő, sehol egy domb, hegyekről ne is beszéljünk. A legnagyobb szintemelkedés a felmászás a gátra volt.
A hajómalom tetszett, érdekes volt a lelkesen előadott ismertető róla - még szerencse, hogy pont volt ott valaki, aki megismertetett minket a történetével.

Útvonal: Ráckeve, iskola – Duna-gát – Ráckeve, Hajómalom – Ráckeve, iskola
Táv: 17,14 km, szint: 50 m
Teljesítési idő: 4 óra 20 perc

Fotóalbum ITT

Március 24.: Koppány TT bejárás

A Koppány teljesítménytúra rendezőiként fogtuk magunkat, és egy szép szombati napon nekivágtunk, hogy végigjárjuk a 20 kilométeres táv útvonalát. Hátha változott valami tavalyhoz képest. Meg egyébként is.
A faluban felállított - bevallom, általam nem igazán kedvelt - Koppány vezér szobortól indultunk a Török-kút felé, és ahogy az alanti térképen is látható, tettünk egy kört az erdőkben. A túra elején megpróbáltuk összeszedni a szemetet, amit mások széthajigáltak az erdőszélen, de néhány zsák megtömése után feladtuk. Vagy túrázunk, vagy szemetet szedünk. Inkább - a kitűzött célnak megfelelően - túráztunk. Olyan meleg volt, hogy májusban se lehetett volna különb idő. Meglepetésemre az egyik hűvösebb domboldalban még találtam csillagvirágot az ibolyák mellett. Még néhány szarvast is láttunk, amint a domb aljában átvágtak előttünk az úton. Csendes csapat voltunk.
Jólesett a séta, közben néhol levágtuk a szederbokrokat a fára festett jelzések körül, és az út vége felé átjárót kerestünk a jól kiásott árkon át, a Koppány-patak mellett. Nem találtunk. Megállapítottuk, hogy van még mit javítani az útvonalon (lekopott felirat, kidőlt oszlop), aztán összeszedtük a szemeteszsákokat és hazaautóztunk.


Útvonal: Törökkoppány - Török-kút - Patkós-kút - Szorosadi szőlőhegy - Törökkoppány
Táv: 19,8 km, szint: 420 m
Teljesítési idő: 5 óra

Fotóalbum ITT

Március 30.: Zselic Turistája 6.

Csodás tavaszi időben buszoztunk el Mosdósig, hogy a faluból kigyalogolva járjuk végig a ZsT 6. szakaszát. Nem volt nehéz a terep, rohannunk sem kellett, lazán, jókedvűen gyalogoltuk le az alig 17 kilométert. Virágzott a kökény, a japán borbolya, az összes kora tavaszi növény. A Tüskés-patak völgye tele volt medvehagymával, amit persze nem hagytunk leszedés nélkül. Csupa friss vitamin, szendvics mellé, otthon salátának kiváló.
Egy helyen térültünk el kissé az útvonaltól: a bekerített erdőrész után túlságosan jobbra tartottunk, amit persze még időben észrevettünk és korrigáltunk egy kis hegymászással. Emiatt aztán izgultunk, hogy elérjük-e vonatot hazafelé vagy túl sok időt vesztettünk.
Nagyberkibe gyönyörű, tyúkhúrral borított horhón át értünk be, és kicsit belehúztunk a tempóba, de mint kiderült, fölösleges volt - várni kellett a vonatra bőven. Egy helyszín maradt ki, a halomsírok. Legközelebb azokat is megnézzük.


Útvonal: Mosdós - Sárkánytó-puszta - Szalacska - Kisberki – Nagyberki 
Táv: 16,94 km, szint: 280 m
Teljesítési idő: lényegtelen, nem teljesítménytúra volt.

Fotóalbum ITT

Április 14.: Kerteskői-szurdok

Jártunk már ebben a szurdokban, a Bakony vadregényes szegletében, de az teljesítménytúra volt. Szerettünk volna kényelmesen, körülbámészkodva is végigmenni rajta, úgyhogy felkerekedtünk és elbuszoztunk Pénzesgyőrbe, ahonnan indulva bejártuk a Kerteskői-szurdokot.
Igaz, hogy borús, csöpörgő esős idő volt, de nem zavart minket a patakvölgy megcsodálásában, se abban, hogy utána felmásszunk az Oltárkőre, ahonnan ugyan nem sok mindent láttunk, de legalább megdolgoztattuk a tüdőnket. A természet teljes tavaszi szépségében mutatta meg magát, az erdők-rétek tele voltak kedvenc tavaszi virágaimmal (képek az albumban).
Bakonybél határában felmásztunk a Szent-kút fölötti dombra is - ha már ott voltunk -, onnan gyalogoltunk be a faluba, ahol visszaszálltunk a buszba, és a látvánnyal eltelve, elégedetten utaztunk haza.


Útvonal: Pénzesgyőr - Kerteskő - Oltárkő - (Zöld kereszt) - (Piros kereszt) - Szent-kút - Bakonybéli kálvária - Bakonybél
Táv: 7,96 km, szint: 311 m

Fotóalbum ITT

Április 19.: Zselic Turistája 4.

Egy újabb szakasz a jubileumi Zselic Turistája-mozgalomból: Kaposgyarmattól Szentbalázsig. Napos, vidám idő, kis létszámú csapat, megriasztott őz a réten, izgalmas hegymászás, térdig gázolás a virágzó medvehagymában - csicsergő tavasz...
Sajnos, Kaposgyarmat irányából nem vezet jelzett út a mésztufa-hasadékhoz, kénytelenek voltunk "irányba állva", szó szerint hegyen-völgyön át megközelíteni az úti célt. Érdemes lenne egy jelzett ösvényt kialakítani oda, mert igazán érdekes látvány a hasadék, a megye egyetlen ilyen természeti képződménye. De megérte a fűbe-fába kapaszkodva ereszkedés és kimászás a patakvölgyből, ajánlom mindenkinek!

Útvonal: Kaposgyarmat - Mésztufa-hasadék - Hajmás - Szentbalázs
Táv: 11 km, szint: 250 m

Fotóalbum ITT

Május 25-26.: Kirándulás Salgótarjánba és Ipolytarnócra

Mondogatjuk néha, hogy tőlünk minden messze van. Innen, a Dél-Dunántúl délebbik végéről meglehetősen nehézkes eljutni az ország északibb részére, "hála" a lehetetlen tömegközlekedésnek. Nem is törtük magunkat a menetrendek végigböngészésével, inkább szerveztünk egy kétnapos kirándulást magunknak Nógrádba.

1. nap:
Első napunkon Szécsényben álltunk meg hosszabb időre, hogy körülnézzünk a városka közepén, aztán visszaültünk a buszba, hogy az ipolytarnóci ősmaradványokat megnézhessük. 
A geológiai tanösvényen szakértő vezetésével mentünk végig, megállva az ősállatok lábnyomát őrző fedett csarnoknál, megcsodálva a megkövesedett fákat, ősfenyőt. A Kubinyi-pincében nagyon tetszett a kiállítás és hologramos-kivetítős állatismertetés. Sajnos, a Kőszikla-tanösvény annyira sáros és csúszós volt, hogy inkább kihagytuk a végigjárását. Helyette a látogatóközpontban beültünk a 4D-s vetítésre, hogy a zötyögő-tekergő székbe szíjazva tettünk időutazást a környék többtízmillió évvel ezelőtti múltjába.
Salgótarjánba tartva megálltunk a Páris-patak völgyénél, a "palóc Grand Canyonnál", mert ha már ott voltunk, nem lehetett kihagyni. A néhány száz méter hosszú, andezites, vulkanikus kőzetek alkotta szurdokot - sajnos - sűrűn tarkították a turisták által épített kőrakások... A szurdok tetején is sétáltunk egyet, bár az ott található ösvény végül nem vezetett sehová.


2. nap:
Kora délelőtt indultunk a szállásról - csomagolás és elköszönés után - észak felé, terveink szerint Somoskőig. Átvágtunk a városon, és első pihenőnket Pécskőn tartottuk. A szokásos fényképezős-bámulászós - volt mit, csodás volt a kilátás - megálló után északnak gyalogoltunk tovább, a Boszorkánykő felé. Mire odaértünk, már láttuk, hogy nem lesz elég az idő ahhoz, hogy gyalog menjünk el egészen Somoskőig, ha délután még a salgótarjáni bányamúzeumba is el akarunk látogatni. Azért azok a hegyek magasabbak, mint szűkebb hazánk szelíd dombjai, és nem éppen sétaúton lehetett felmenni a csúcsokra, amiket persze nem lehetett kihagyni. Úgy döntöttünk hát, hogy a Salgó várához még felmászunk, aztán az utat Salgóbányán megszakítottuk. Buszunk értünk jött az ifjúsági táborhoz, és felvitt minket Somoskőre, hogy a falu várát - mely valójában már a határ másik oldalán áll - megnézhessük. 
Hogy nyerjünk egy kis időt, a társaság nagyobbik fele visszament Salgótarjánba, lemászni a bányába, mi ketten pedig addig tettünk egy sétát a környékbeli rétes-ligetes tanösvényen, sziklákat nézegetve, aztán töviről-hegyire felfedeztük a somoskői várat. Mire a csapat másik része is megérkezett a vár alá, mi már a Petőfi-kunyhó mellett süttettük magunkat a napon.
Megérte a sok hegymászás, szép 11 kilométer volt.

Táv: 15,2 km, szint: kb. 330 m

Fotóalbum ITT

Június 21-23.: Bajai túrakerékpáros találkozó

Néha bringázunk is, bár az egyesület tagságának nagy része a gyaloglást részesíti előnyben. Hogy a kerekezésnek is hódolhassunk és kirándulhassunk egy általunk kevéssé látogatott tájra, részt vettünk a Baján tartott országos túrakerékpáros találkozón. A találkozó két napján bicikliztünk, tűző nap alatt, a Duna gátján, kis falvak között.

Az első túra Bajától Mohácsra és vissza tartott. Mohácson belátogattunk a Fogadalmi templomba és tartottunk egy kis busómúzeum-néző pihenőt. A társaság egy része innen a nemzeti emlékhelyre ment tovább, mi néhányan pedig inkább ismét kompoztunk egyet vissza, a másik partra. Kényelmes tempóban tekertünk vissza Baja felé, pihenőt tartva Dunaszekcsőnél, a parton. Továbbindulva már látszott, hogy jön az eső, de reménykedtünk, hogy megússzuk a zuhét. Majdnem így történt: épp beértünk Szeremlére, amikor sűrűbben kezdett esni az addig csak csöpörgő eső. Az út menti tágas buszmegállóban húztuk meg magunkat, ahol a bringák is fedél alá kerülhettek, és uzsonnázva vártuk ki a zápor végét, és tértünk vissza Bajára.
Az estét a borfesztivál sátrai között töltöttük jó hangulatban, vidáman zárva a napot.

A pénteki túra útvonala (Baja-Mohács oda-vissza):


Táv: 69,55 km

Szombaton északnak indultunk, nagy csapatban, autós felvezetéssel és -zárással Pörbölyig. A helyi kis múzeum megtekintése után az erdőszéli műúton bringáztunk tovább Keselyűsig, ahol ismét egy hosszabb pihenőt tartottunk. A Szent László-hídon átkelve folytattuk az utat, immár vissza, Baja felé, széthúzódott csapatban, a gáton tekerve. Aznap is meleg volt, elkelt a sapka és a napszemüveg, és csak egy termetes szederfánál álltunk meg némi vitamint magunkhoz venni, de ott se maradtunk sokáig - rengeteg szúnyog csapott le ránk a maguk vitaminadagjáért...
Érsekcsanád magasságában, a sörözőnél szívesen ettünk volna valamit, de nem találtunk szíves fogadtatásra - nem számítottak vendégre az étteremben, igen érdekes üzleti meggondolásból... Inkább továbbmentünk, meg se álltunk a Petőfi-szigetig, a szállásunkig.

Vasárnap, hazaindulás előtt még részt vettünk egy esős városismereti sétán, majd beültünk az autóba és hazajöttünk. 

A szombati túra útvonala (Baja - Pörböly - Keselyűs - Ósükösd - Baja):


Táv: 61,12 km

Fotóalbum ITT

Július 7.: Spartacus-ösvény, Pilis

Ismét egy túra, ahol nem a sebesség volt a lényeg, hanem, hogy megnézzünk egy tájat, végigjárjunk egy útvonalat, ahol még nem gyalogoltunk. Ezúttal a Pilisbe látogattunk el, Pilisszentlászlóig buszozva.
A Spartacus-ösvényt a faluból közelítettük meg, egy szép, hosszú réten átvágva, megtorpanva minden vadvirágbokor mellett - legalábbis mi, ketten. Mert fotózni mindenhol kell, akkor is, ha van már kép a füzényről meg a gyalogbodzáról...
Végre elértük az ösvény bejáratát, és leginkább hegyoldalban araszoltunk tovább, néhol kidőlt fákon átmászva, sziklafalba kapaszkodva. Nyitottabb részeken csodás kilátás nyílt a Dunára és a hegyekre.
Hosszabb pihenőt a Jenő-kunyhónál tartottunk, aztán a Bánya-tetői kilátóig meg sem álltunk (annyit). Ezután kissé leszakadtam a csoporttól, mert meg akartam keresni egy másik kilátópontot, míg a többiek egy dombbal odébb kerülve ereszkedtek le Visegrádra. 
A panoráma csodás volt a város fölül nézve, a lebontott(nak látszó) kilátótól balra a Dunakanyarban, jobbra a visegrádi várban gyönyörködhettem az erős szélben. Innen ereszkedtem le a városba, a kikötőig, ahonnan elsétáltam a Dunaparton a vár vonaláig, és a víz mellett üldögélve vártam be a többieket. 
A túrát némi frissítő elfogyasztásával zártuk, és mire eleredt az eső, már végeztünk is, és nem lettünk nagyon vizesek, mire bejutottunk a buszba. Hosszú nap volt, de megérte! 


Táv: 11,73 km, szint: kb. 330 m

Fotóalbum ITT

Október 6.: Papi Pipa, 15 km

Kihasználva a kellemes őszi időt, kettesben gurultunk el Terecsenybe Erikával, hogy a Papi Pipa teljesítménytúra rövidebb, 15 kilométeres szakaszát végigjárjuk. Ennyi fért bele a hétvégébe, és kedvünk se volt többhöz.
Ismerős utakon jártunk, Sasrét és Almamellék ösvényeit is tapostuk már, csak másik irányból érkezve. Almamelléken iskolás csapat nézegette a vonatot, míg mi beszereztük a pecsétet az itinerünkre. A régi vasút nyomvonalán mélyebb sár tarkította a programot, de mire a pihenőházhoz értünk, lekopott a bakancsunkról. 
Terecsenyben átvettük a kitűzőt és az emléklapot, épp csak kifújtuk magunkat, és már indultunk is hazafelé. Ajándék volt az a nap.

Útvonal: Terecseny - Sasrét - Almamellék - Terecseny
Táv: 14,26 km, szint: 269 m
Teljesítési idő: 3 óra 27 perc

Fotóalbum ITT

Október 12.: Tarjánka-szurdok, Mátra és kirándulás Markaz környékén

Mivel a szurdok régebb óta szigorúan védett terület, csak vezetett túrák során lehet végigmenni rajta. Mi is jó időben jelentkeztünk - köszönet érte szemfüles elnökünknek -, és kis buszunkkal elzötyögtünk a Mátrába. A szurdok nem hosszú, de mivel lépten-nyomon megálltunk, hogy megnézzük a tizenhatmillió éves sziklafalat, az andezitet és a sziklákra kiült hialitot (addig nem is hallottam róla), eltelt vagy két óra, mire visszaértünk az elejére. Bár a nap melegen sütött, a magas sziklafalak közé alig ért be a fénye, hűvösebb volt a levegő. De ennek köszönhetően összetalálkoztunk egy foltos szalamandrával, aki köztudomásúlag nem strandkedvelő állat, és még egy erdei béka is az utunkba akadt. Rajtuk kívül a falakról csüngő páfrányokat és a patakon képződött mini vízeséseket csodálhattuk meg. A szurdokon magán kívül, persze. 
Akinek van rá lehetősége, menjen el és nézze meg a szurdokot! Izgalmas, érdekes világ, amelyről sok-sok információt elárult két vezetőnk.
Csak, hogy ne térjek el a formától: íme, a túra útvonala, nem igazán "ösvényhűen", és megint hiányzik a vége...

Fotóalbum a szurdokról ITT

A markazi kirándulásról:
A csodás idő kitartott délután is, amit egy rövid, ebéddel eltöltött pihenő után ki is használtunk. Térképet elő, és irány a hegyek! Markaz főteréről a zöld sáv jelzésen indultunk északnak, és előbb a tűző napon gyalogolva, majd a bozótoson átkelve értük el az erdőt. Szép kilátás nyílt délkeletre, bár az alant elterülő mátrai erőmű jobb lett volna, ha nincs ott...
Hol erdőszélben, hol árnyas fák alatt bandukoltunk valahol a kényelmes tempó és a "ne lötyögjünk annyira"-tempó között. Mielőtt a Mária-képesfa felé kanyarodtunk volna, Mónival visszafordultunk, hogy a szerelvényigazítás (levette a pulcsiját) közben elveszett szemüvegét megkeressük. Az okuláré meglett, szerencsére, de közben - kényelmi szempontok miatt - az út mellett hagyott túrabotját magáévá tette egy arra járó (és velünk amúgy barátságosan elbeszélgető) kiránduló...
A markazi várromnál hosszabb pihenőt tartottunk, jól körbebámészkodtunk, körbefotózkodtunk, és leereszkedtünk a faluba. Kellemes őszi kirándulás volt, Markaz pedig egy szép, csendes, túrázóknak való falu.

Útvonal: Markaz - Zöld sáv jelzésen - Grun-tisztás - Mária-képesfa - Rókalyuk-tető - Markazi várrom - Markaz
Táv: 12,68 km, szint: kb. 330 m

Fotóalbum ITT

Igyekszem 2020-ban időben mesélni a túrákról, kirándulásokról, ha meg mégsem sikerül, majd rittyentek egy újabb beszámolócsomagot év végén...

2019. december 21., szombat

Havas soproni hegyek

 A hó mennyisége nem volt igazán számottevő, de mivel nálunk egy grammnyi sincs, az a pár milliméternyi is lelkendezésre adott okot múlt szombaton. Aznap ugyanis a Soproni-hegységben túráztunk, a nyugati végeken - Civitas Fidelissima-túra volt.

Brennbergbányáról indultunk három órányi autózás után, valamivel fél 9 előtt. Gyors regisztráció és egy jobbkanyar után már másztunk is felfelé, jeges, havas úton a Magas-bérc irányába. A hegytetőn ránk tűzött a nap, ezüstös sziporkákkal szórva be a kanyarodó, havas utat. Óvatosan, de tempósan lépkedtünk tovább, és hamarosan ott magasodott előttünk a magas-bérci kilátó.

Az a keskeny páracsík a Fertő-tavat takarja

Felmásztam a tetejére, naná! A reggeli 5 fokban, a hideg, tiszta időben messzire látott a szem. Északkeleten pára takarta a Fertő-tavat, mögötte szélerőművek ligete kavarta lustán a levegőt.
Nyugaton az Alpok egy közeli tömbje magasodott a szürke erdőkkel borított hegyek fölé. Alattam, a havas pihenőhelyen szívecskére lyuggatott asztal várta a fáradt vándort a magassági pont szomszédságában. Szép volt, de hiányzott a fák zöldje, a madarak csicsergése - nem kényeztettek el a dalukkal aznap -, a természet életigenlő derűje, ami tavasztól lombhullásig körülvesz kint. Tíz percnyi nézelődés után vissza is tértem a talajszintre és csatlakoztam a többiekhez.

A határ mellett gyalogoltunk, a Vadászati tanösvény, az egykori kelta út vonalán. Jobbról erdő, balról bozótos, fölöttünk a ragyogó Nap. Körülöttünk más, 2-3 emberes csoportok, némelyik kutyával gazdagítva. Így értünk el az Urak Asztalához, a "sarokba". Még pár lépés, és már osztrák ösvényt taposott volna a lábunk. Helyette megkerestük a kódot - ahogy a többi, ember nélküli ellenőrzőpontnál is -, aztán körbenéztem egy kicsit a pihenőhelyen.
Van ott minden: magyar és német nyelvű tájékoztató, jelképes kapu, tetején szép kereszttel, Mária-kegyhely, asztalok, padok. Ha nem teljesítménytúrán lettem volna és nem vizes minden, bizonyára eltöltöttem volna ott hosszabb időt is, mint amennyi most jutott. De tovább kellett menni, visszakanyarodva Brennberg felé, a Hidegvíz-völgyön át.

Miután egy tisztás mellett elhaladva megsüttettem az arcomat a nappal, és leóvatoskodtam a lejtőn a domb aljába, hosszú aszfaltos szakasz következett. Nemsokára utolértem a többieket, akik nem időztek annyit az Urak Asztalánál, mint én. Egy kis szerelvényigazítás - levettem a mellényt, mert melegem volt - után hol a jeges aszfalt szélén, hol a csúszásmentesre száradt úton tempóztunk tovább. A papírszáraz tölgyleveleket néhol hó lepte, izgalmas kontrasztot alkotva. Jobbról szakadék, balról a domboldal kísérte utunkat. 


Nemsokára elértük a Roth Gyulának ajánlott emlékhelyet, ahonnan leereszkedett az út a Hidegvíz-völgybe. A fák lábánál kedvenc mohám, a csillagos nyújtózott a fény felé, havasan, csillogón.
Az út szélén elhagyatott, félig átépített házat érintettünk - a térkép szerint az egykori határőr őrs épülete volt az. Bekerítve, félbehagyva, jobb sorsra várón emelkedik az erdő szélén.


Végre lekanyarodtunk az aszfaltról, ismét avar zörgött a bakancsunk alatt. Magas fenyők mellett bandukoltunk felfelé, és hamarosan szép, itt-ott jeges tavat vettünk észre jobbkéz felől: a Fehér-úti tó vonzott magához helybeli kirándulókat is, sokan szellőztették tüdejüket a partján, a közeli sétautakon. 
Innen már nem volt messze Görbehalom, mely falun reggel átutaztunk túránk célja felé tartva. A főtéren két csille áll, emlékeztetvén szebb napokra, amikor a környéken még bányászok népes csapata élt és dolgozott. 



A falu szélén lévő Dr. Fehér Dániel-forrásnál volt a következő ellenőrzőpont, ahonnan egy kis hegymenettel fordultunk be a cél irányába délnek, Brennbergbánya felé. 
Ezt a hegytetőn mindjárt meg is ünnepeltem egy jó kis elcsúszással - nehogy sértetlenül és tiszta gatyával menjek haza - csúszott a sár, na... (Szerencsére csak a csuklóm bánta, de egy kis borogatás-kenegetés helyre is hozta...)


Célfalunk szélén érdekes jelenségre lettem figyelmes: a patak vizét sárgára színezte a vas (?), a patak alján kis párnácskák tenyésztek. Igen érdekes látvány volt, muszáj volt megörökíteni.
A temető mellett vezetett az út a kocsmatemplomhoz. Árgus szemekkel kerestük Szálasi bunkerét, de  hiába néztünk erősen, úgy elmentünk mellette, mint a sicc! Talán jobban kellene jelölni...


A főútra kiérve jólesett volna egy határozott szalagjelzés, hogy jobbra avagy balra kell továbbmennünk. Aki nem ismerős a faluban, annak egyáltalán nem egyértelmű, hogy merre keresse a célt. Szerencsére legalább GPS-ünk volt, az mutatta az utat, mint Jancsi és Juliskának a kenyérmorzsa..

A kocsmatemplomban népesebb csoport várt előttünk a sorára, úgyhogy lemálháztuk magunkat az egyik szabad asztal mellett, aztán mi is beálltunk a sorba a jól megérdemelt emléklapért és jelvényért. Hamarosan két társunk is megérkezett, és az adminisztráció, díjak átvétele és evés-ivás után visszaültünk a kocsiba, hogy majdnem annyi ideig autózzunk haza, ameddig a túra tartott. 
Sajna, a hegyek-völgyek megint megtréfálták az útvonal-rögzítőmet, egy szakasz hiányzik belőle. Sebaj, visszamegyek még oda, zöld időben, virágnyíláskor, majd lejárom újra!

Megtett táv: 18,3 km, szint: 419 m
Teljesítési idő: 4,5 óra
Szervező: Területi Honvédelmi Klub

(A fotóalbumot itt találod.)


2019. november 29., péntek

Kinizsi 525

Mielőtt bárki a szívéhez kapna - az 525 nem kilométert jelöl, hanem évfordulót: 525 éve távozott az élők sorából a középkor egyik nagy harcosa, Kinizsi Pál. A túrát az ő emlékére szervezték, miatta indultunk útnak hajnalok hajnalán, múlt hétvégén.

A nagyvázsonyi kocsmából - Kinizsi Söröző - regisztrálás és szerelvényigazítás után indultunk neki a félmaraton távnak, fázós kézzel és kissé rozsdás lábbal (hosszú volt az út). Borult ég, csípős idő, várhatóan hűvös nappal várt ránk. Meg a vár.

A Kinizsi-vár kapuja

Amit kapásból rossz irányból kerültünk meg a kék sáv jelzésen, így rögtön egy kis plusz távval indítottuk a túrát. Aztán észbe kaptunk és visszagyalogoltunk a várhoz, hogy végre jó irányba állítsuk magunkat. Oda már magányosan értem - galádul lehagytam a többieket és előre loholtam. Bevallom, szerettem volna egyedül menni. Ébresztett bennem némi emléket ez a túraútvonal...

A pálos kolostor romjaihoz érve egy kis mókus szaladt ki elém az ösvényre. Várakozón megállt egy fenyő lábánál, mintha várt volna valamire. Sajna, mire előkotortam a gépemet a zsebemből, már a fa koronájában mászott felfelé.

A pálos kolostor maradványai

A kolostor romjai most is ugyanolyan impozáns látványt nyújtottak, mint anno, amikor arra kéktúráztunk Lackóval. Csak a környezete "épült ki": pihenőhelyek előtte, mellette, új tájékoztatótábla, amin mellesleg a felírandó kódot is megtaláltam.

Szálegyenes fák között vitt tovább az ösvény nyugatnak, a Szent Mihály-dombon át, aztán lefelé, fagyönggyel lepett magányos tölgyek között. A Szent Ilona kápolnához rövid leágazás vezetett, ahonnan a patakot követve, egyre sárosabb úton mentem tovább. A tálodi rom felé haladva, mielőtt kiértem volna a rétre, kissé elbizonytalanodtam - elfogytak a jelzések, a fát pedig, amely magán viselte a következőt, magas bozót takarta.

A kolostorhoz egy másik magányos túrázóval együtt értem, egymást kerülgetve igyekeztünk előnyös fotókat készíteni a Kinizsi-forrásról és a bekerített, omladozó tálodi romról. Amikor tavasszal erre túráztunk, a sárga szalagnak még nyoma sem volt.

Kinizsi-forrás

Szép, de nem túl izgalmas szakasz következett, egészen a csicsói erdészházig a kéktúra útvonalán haladva. Egy rettentő hangos varjú riogatott a közelben embert, állatot, mintha csak engem követett volna. Az erdészház felé galoppozva pedig egy rókát vettem észre mellettem az erőben, aki merészen elém kanyarodott az útra, alig húsz méteres távolságban, és kényelmesen átkocogott a másik oldalra, a bokrok közé. Persze, a fényképezőm megint későn szabadult ki a zsebemből, és ezután már hiába dajkáltam a kezemben, se mókus, se róka nem volt több sehol.

Az erdészház melletti kis pihenőhelyen népesebb társaság vette birtokba a bélyegzőt, aztán én is rányomtam a jelzést a papíromra. Az út délnek fordult, a nap kisütött, én pedig hol le-, hol felhúztam a dzsekim cipzárját, ahogy kicsit fel, majd kicsit lefelé kaptattam a dombokon.

A piroson

A következő irányváltásra a kék és a piros sáv találkozásánál, keletnek fordulás formájában került sor. Gyors kódfelírás után legurultam Mencshely felé, ahová egy kis erdő után mezőkön, réteken át vitt az út. Az egyiken kecskenyájjal találkoztam, a másikat mintha vaddisznóhordák túrtak volna fel, gombát keresve. Észak felé szép kilátás nyílt a környező hegyekre.

Feltúrva

Mencshelyre az aszfalt útra kanyarodással értem be. Múltból maradt, alacsony házak, vadszőlővel befuttatott kerítések, a központban kultúrotthon - mintha visszaugrottam volna az "átkosba"...
A buszmegállóban felírtam a következő kódot, kiráztam a bakancsomból a kavicsokat, és nekivágtam az utolsó szakasznak - aszfalton Nagyvázsonyig. Nem mondanám, hogy nagyon élveztem, és alig vártam, hogy újra a vázsonyi várhoz érjek.

 Mencshely, Kultúrotthon

Merthogy célba érés előtt várt még egy kör a faluban: fel a Szent István-templomhoz, el északnak az országúton, és vissza a várhoz a falu túlsó végéről. A templomba nem lehetett bemenni,  épp felújítják. Így - ahelyett, hogy a többiek "példáját" követve simán visszafordultam volna a központ felé, továbbmentem a túra útvonalán. Az egykori Zichy-kastély fölött magasan sütött a nap, nehéz volt jó fotót készíteni róla, csak féloldalról sikerült. A Kinizsi-várnál rányomtam a kéktúra bélyegzőjét a rajtlapra, és hamarosan már a cukrászdában álltam sorba, hogy átvegyem az emléklapot és a jelvényt, majd elfogyasszam jól megérdemelt sütimet és kapucsínómat.
Bevallom, a nevezési díj nagysága és a szolgáltatások között tapasztaltam némi aránytalanságot - az út végi kuponon kívül (amit a cukrászdában lehetett "leenni") semmit sem kapott a túrázó. Szerencse, hogy nem volt nyári hőség, nem hiányzott útközben a víz (meg forrás is volt), de legalább egy almát megérdemeltünk volna valahol.

Utólag vettem észre, hogy az útvonalrögzítés megint idő előtt leállt, kb. egy kilométer hiányzik a végéről. Lehet, hogy le kell cserélnem az eddig jó kis BikeComputert...

Az a bizonyos lemaradt kilométer...

Mindent összevetve, kellemes útvonal volt, szép tájon, látnivalókkal, jó időben. Megjegyzem, Kinizsi helyében én is szívesen építettem volna oda várat...

Megtett táv (eltévedéssel együtt): 25 km, szint: 330 m
Teljesíts idő: 5 óra 5 perc

(Fotóalbum a szokott helyen.)