A hiányzó szakasz

Abból a bizonyos Zselic Turistája mozgalomból, amit tavaly hirdettek meg, már csak egy szakasz hiányzott nekem: a Kaposgyarmattól Szentbalázsra (vagy fordított irányba) tartó. Nem voltam rest, meghirdettem az egyesületünk tagjai között, és hívtam másokat is, aztán pénteken buszra szálltunk Kaposgyarmat felé. (Megjegyzem, a Volán ünnepnapi bevételét megdobtuk - ha mi nem szállunk fel, egyetlen utas zötykölődött volna a reggeli járaton.)

A múlt heti csöpörgős esős idő után felüdülést jelentett a ragyogó napsütés, az erdők-mezők üde zöldje. Madárdal és tavaszillat, amerre a szem és az orr ellátott. Nem is tétováztunk sokat, megörökítettük magunkat a falut bemutató táblánál - kell a bizonyíték, hogy ott jártunk, ugyebár -, aztán nekivágtunk a dombnak a takaros farm mellett elhaladva.

Az első izgalom a falu fölötti réten ért minket: egyszer csak előszökellt az erdőből egy fiatal őz (szarvas?), és látványunktól némileg megzavarodva tett egy kanyart a fűben, mielőtt, kellő távolságban kis csoportunktól, beszaladt volna mögöttünk a másik erdőszélbe. Csak álltunk és bámultuk, legalább annyira meglepődve, mint ő. 

A rét túlsó felén elágazáshoz értünk. "Fapados" tábla nyilazott jobbra is meg balra is: ha erre megyünk, Gálosfára érünk, ha arra, akkor meg Kaposgyarmatra. Mi az "erre" opciót választottuk, bár Gálosfáig nem szándékoztunk elgyalogolni. 

Ahogy mentünk előre, egyre erőteljesebben éreztük a milliónyi medvehagyma átható illatát. Miközben azt kutattuk, hol is kell lekanyarodni az útról a mésztufa-hasadék felé, felfedeztünk néhány tő éppen nyíló szamócát is. Jó napja lesz annak, aki az érés idején jár arra! 
Végül sacc-per-kábé alapon bevágtunk az erdőbe, és jó hosszan mentünk az úton, remélve, hogy nem tévedünk el (nagyon). Mindenesetre, annak könnyebb dolga van, aki Hajmás felől közelíti meg a hasadékot, mert abból az irányból jelzett turistaút vezet hozzá. Nem ártana emerről is felrajzolni néhány jelzést a fákra, mert K.gyarmatról indulva is van olyan szép az útvonal, és nem ártana segíteni az odajutásban a vállalkozóknak.

Bizony, találomra kellett letérnünk az útról, találomra vágtunk át a gerincen, derékig érő bokrocskák között, hogy aztán toronyiránt másszunk le a patakhoz, korhadó faágak és csúszós kövek között botladozva, ott, ahol a dombok összeérnek. De a látvány kárpótolt a nehézségekért. A patakvölgyet medvehagymaszőnyeg borította, fehér fejecskéjükkel bólogató virágja oldotta a tömény zöldet. Csúszós levele óvatosságra intett - nem akartunk leszánkázni az utolsó (meredek) métereken, bele a sekély patakba.

A patak mellett nem vezetett ösvény, magunknak kellett utat találni a hasadékhoz. A sekély vízfolyás mellett, a domb aljában araszolva, kidőlt fák alatt bujkálva értünk el végre a nevezetességhez. Útközben már láttunk kisebb, a föld alól előbújt sziklatömböket, mintegy a fő látványosság előhírnökeiként.

Íme, a mésztufa-hasadék!

És ott, ahol vége szakadt a patakvölgynek, áll a hasadék. Jól megnéztük, lefotóztuk, aztán elméláztunk rajta, merre tovább. A lányok a patakpart ismételt végigjárása helyett inkább a meredek partoldal megmászását választották, mi ketten pedig visszamentünk néhány tíz métert a patak mellett, és egy lankásabb helyen hagytuk el a völgyet.

Innen már szinte sétagalopp volt az út Hajmás felé. Visszakanyarodtunk Kaposgyarmat alá, a fák között felénk csillant a farm kis tava. Felkapaszkodtunk egy enyhe emelkedőn, és hamarosan elértük az elágazást, ahol ki kellett kanyarodni a műút felé. Itt egy újabb amatőr tábla támasztotta egy fa törzsét, rajta a felirat a mésztufa-hasadék felé mutatott. Nem is értettük, hogy ha már pénzt és időt szántak arra, hogy ebből az irányból turistautat jelöljenek ki a hasadékhoz, arra miért nem volt gondjuk, hogy normális táblákat állítsanak a kritikus pontokra...

Hajmásra a zöld négyzet jelzésen akartunk beérni, de úgy elbeszélgettük az elágazást, hogy hamarosan a falu fölötti domb oldalában találtuk magunkat. A többiek úgy döntöttek, maradnak ebben az irányban, és oldalról közelítik meg a falut, én viszont árkon-bokron át lebaktattam az út közelébe, és megkerestem a jelzett utat. A temető kerítése viszont visszakényszerített az országút mellé, bár inkább a mező szélét választottam gyaloglásra a kemény aszfalt helyett.

Hajmáson csak a templom előtt álltunk meg néhány percre, és mivel mindenképpen el akartuk érni a hazafelé tartó első buszt, tovább is mentünk a Szentbalázsra vivő széles úton, fel, a dombtetőre. Erősen sütött a nap a nyakunkba, a köves talajon kényelmetlen volt a járás, de hátrafordulva csodás kilátás tárult elénk a Zselic dombjaira, Hajmás viharvert házai mögött.

A szőlőskerteket elhagyva végre ismét erdőbe értünk. Itt már nem borította medvehagymatenger a talajt, helyette szemünket kényeztette a fölénk boruló zöld lombok látványa. Nem is hagyott el bennünket addig, míg el nem értük az egykori hatos utat, ami bevezetett Szentbalázsra. 

Egy kellemes pihenőhely mellett értünk ki az erdőből. Jobbról, az út túloldalán már sárgállott a dombtető a repcétől, bár az illata nem ért el hozzánk. 

Szentbalázson - ahogy a másik két faluban sem - nem találtunk nyitva lévő boltot vagy kocsmát, így a túrajelentés lepecsételése elmaradt. átgyalogoltunk a falu túlsó végére - útközben nosztalgiáztam kicsit a még mindig működő Fenyves vendéglő láttán -, és néhány perces várakozás után meg is érkezett a busz, ami visszaröptetett minket Kaposvárra.
Elégedetten, szép élményekkel telve, a húsvét hangulatát megalapozó túra után értünk haza. Nem bántuk meg, hogy ezt a délelőttöt túrázással töltöttük tavaszi nagytakarítás vagy ebédfőzés helyett...

Megtett táv: 11 km, szint: 250 m

A teljes fotóalbumot itt találod.

36 km a Művészetek Völgyében

Éppen egy hete bizakodva tekintettünk a szombati túra elébe, reméltük, hogy a beharangozott zápor el fog kerülni minket. Útközben be-begurultunk egy-egy könnyező felhő alá, de a nagy esőket megúsztuk. Ezt jó ómennek vettük.

A korai indulásnak hála, az elsők között tudtunk regisztrálni a monostorapáti iskolában, mind a négyen a 36 km teljesítését véve célba. Egy kis ébresztő kávézás után – a közeli ivóban – neki is vágtunk a távnak.

Az út első szakaszán lazán túltettük magunkat, könnyebb emelkedő csak Taliándörögd előtt akadt az utunkba. Széles, gépek által kijárt, homokos útszakasz volt ez, kisebb-nagyobb pocsolyákkal tűzdelve, de nagy sár nem volt. Egy kanyar után még bámulóink is akadtak: a ligetesben marhacsorda állta az időjárás viszontagságait, még néhány bocit is láttunk köztük.

Az első ellenőrzőponton nem időztünk sokat, épp csak pecsételtettünk az itinerekre, rövid technikai szünetet tartottunk, és már indultunk is tovább a templomrom felé.

A falut elhagyva nem is kellett sokat gyalogolnunk, hogy megpillantsuk. Egy kis domb tetején áll a Szent András templom maradványa, magas ablakával, itt-ott megfeketedett falaival. Jól körbejártuk, fotózkodtunk – ha már ott voltunk –, aztán visszakanyarodtunk az útra. Természetesen pont akkor sütött ki a nap, amikor már magunk mögött hagytuk a múltnak eme tanúját. Jól mutatott a zöld vetések mellett, párás háttér előtt.

Utolértünk egy kisebb csoportot, akikkel aztán a túra végéig kerülgettük egymást. A következő domb tetejéről, a felszántott föld mögött már látszott a Szputnyik, hazánk egyetlen űrtávközlési állomása. Már nyugdíjba vonult, de azért vigyáznak rá, amennyire a távolból látszott.

Mivel úgy éreztem, nem bírom tovább a lötyögést, kissé elhúztam a csoporttól, és egyedül bandukolva tettem meg a következő néhány kilométert. Kellett a csönd, a magány, az „üres fej”, és hogy ne kelljen másokat hallgatnom…

Öcs előtt, a falu alatti völgyben megálltam megszemlélni a kis, náddal benőtt tavat. A térkép szerint ez volt a Csigás-tó. A felhős, párás időben semmi sem látszott tisztán, pedig a tavon kívül a völgyet övező összes hegyre szép kilátás nyílt. Napos időben, zöldellő növényzet mellett még szebb látvány lehet. A kilátás persze egy magasabb pontról még lenyűgözőbb – ahogy Öcs fölött, a faluszélen tapasztaltam is, visszapillantva a Szputnyiktól addig megtett szakaszra.

Pula előtt, az útról letérve felkapaszkodtam egy kisebb dombra, mely mögött az egykori, már felhagyott alginit-bánya gyomokkal benőtt helye lapul. Geológusoknak, lenyomatvadászoknak izgalmas kutatnivalókkal szolgálhat.

Rövid technikai szünet után utolért Anikó, akivel aztán együtt gyalogoltuk végig a túra hátralévő részét. A faluba az északi szélén értünk be, hamarosan megtaláltuk a buszmegállót, ahol a következő „emberes” ellenőrzőpont várt minket. (A Szputnyiknál csak kódot kellett felírni a papírra.) A folyékony és/vagy szilárd gyümölcs magunkhoz vétele és egy rövid, pontőrrel folytatott beszélgetés után már galoppoztunk is tovább.

A falut elhagyva, a tálodi elágazásnál rendőrautó állt villogva, mellette a rend két őre egy túrázó társaságában. Találgattuk, mi történhetett vajon?

Később, bent, az erdőben megtaláltuk a választ: az ösvény mellett, a domboldalon egy szarvas (vagy őz?) teteme hevert. Talán vadorzók lőtték le szegényt. Nem álltunk meg bámészkodni, a két rendőr úgyis intézte, amit kellett. Inkább csodáltuk a patak lusta folyamát, partján a sok-sok hóvirágot.

Később, az út szélén egy másik vad „nyomára” akadtunk: gazdátlan rókafarok hevert a fűben, ki tudja, ki vagy mi fosztotta meg tőle a gazdáját…

Az egykori tálodi tó síkját elhagyva, kis kaptató után meg is érkeztünk a Kinizsi-forráshoz, mely mellett a tálodi kolostor egyetlen falból álló maradványa látható. De rég jártam itt! Még valamikor a kilencvenes évek végén, kéktúrázva, Lackóval… Akkor vele fényképeztük egymást, most a csapat többi – időközben megérkezett – tagjával.

A rengeteg hóvirág között, az egész túra útvonalán itt találtam egyedül egy kis foltnyi téltemetőt. Persze, nem hagyhattam megörökítetlenül, óvatosan odagázoltam a hóvirágcsomókat kerülgetve, és kattintottam néhány képet róluk.

Az ebédszünet után felfelé vitt az út, aztán kicsit lefelé is Vigántpetendig. Nem bántam volna, ha már zöldül az erdő, és a szürke fatörzseket, avarillatú talajt eltakarják a tavaszi virágok, rügyező bokrok. De legalább a madarak nem hagytak cserben, hol innen, hol onnan hangzott fel egy-egy vidám trilla, incselkedő nyitnikék. Az egyik fa ágán pedig egy szorgoskodó fakopáncsot is megcsodálhattunk, bár nem hagyta sokáig bámulni magát a kis ügyes, huss!, elrepült, mi pedig továbbmentünk a következő állomás felé.

A petendi iskolánál a bélyegző mellé meleg tea, zsíros vagy margarinos kenyér is járt. Ki is használtuk a lehetőséget, jólesett a (kissé vízízű) tea, és az energiát adó kenyér. Szükség is volt az energiára, hisz hamarosan a Királykőhöz vezető sziklás, keskeny ösvényen kapaszkodtunk felfelé, hogy meglegyen az az előirányzott 650 méter szint is…

A Királykő sziklás csúcsát kár is lett volna kihagyni. A feltámadó szélben kiálltunk a mélység fölé, hogy tekintetünk elkószálhasson Kapolcs felé, egészen a Bakonyig.

Kapolcson csak egy szusszanásnyi szünetre álltunk meg a patak mellett, aztán élénken figyelve, nehogy eltévesszük a letérőt a halacskás háznál, átsuhantunk a falun.

A célig visszalévő kb. 4 kilométert előbb erdőben, hegynek fel (érintve a következő kódos e.p.-t), majd a Kinlód nevű mezőn átvágva, lefelé tettük meg. Amint kiértünk az erdőből Monostorapáti fölött, ez a csodás panoráma fogadott minket:

Nem lehetett csak úgy továbbgaloppozni, meg kellett állni néhány percre, hogy eltárolhassuk a látványt a következő alkalomig, amikor újra erre vet túrázó vérünk.

Mire leértünk a faluba, ismét csöpörögni kezdett az eső, de nem bántuk. Teljesítettük, amit vállaltunk, és az utolsó pecsét, az emléklap átvétele után azt se nagyon bántuk, hogy a kitűzőre – mely ott készült, azon melegében – várni kellett egy kicsit. A csapat másik fele úgyis lemaradt, nélkülük pedig nem indulhattunk hazafelé.

Nem túl nehéz útvonalon szép túra volt, érdemes lenne belőle egy nyári vagy őszi verziót is megszervezni. (Ami elszomorított: ezen a tájon is rengeteg szemét csúfította az erdőszéleket, főleg a települések közelében. Kidobott tévéktől kezdve háztartási szeméten át csorba vécécsészéig minden volt. Olyan nehéz a szemetet az átvevőhelyen leadni, emberek? Örömmel átveszik, ingyér'.)

Táv: 36 km a kiírás szerint, 34 km a bikecomputer szerint, amivel mértem, bár az utolsó kilométereken lemerült a telefonom.

Szint: 650 m

Teljesítési idő: 8 óra

Fotóalbum itt

Szervező: CATS Egyesület

Kehidai Mikuláskereső túra

Rendhagyó módon autóval keltünk útra, és kétszer négy keréken gurulva értünk épp időben Kehidára, hogy a képzeletbeli startpisztoly eldördülésénél nekivághassunk a nem egészen 15 kilométernyi útnak.
A rajtként és célként egyaránt szolgáló művelődési házból kisebb kanyarral dél felé vettük az irányt, és bemelegítésként mindjárt fel is kapaszkodtunk egy kisebb hegyre. Mire az aszfaltot felváltotta a sáros földút, kellemesen bemelegedtünk a hűvös reggelben.
Balról friss vetés, jobbról erdősáv kísérte utunkat, aztán fordult a kocka, és jobbra került a vetés - villanypásztorral védve -, balra az erdő. A pocsolyák miatt a táj helyett a lábunk alá néztünk, nehogy közelebbi kapcsolatba kerüljünk az alant terjengő vízzel.

A kisütéssel próbálkozó napot időnként eltakarták az arra kószáló felhők, és ezt a játékot egész nap folytatták. Melegünk nem volt, de nem is fáztunk, miközben beértünk a rozsdás lombjukat vesztett tölgyek alá.
Hamarosan már a kallósdi pincesor felé vezető emelkedőről tekintgettünk visszafelé, ahol a domb aljában - az alkalomhoz illően - télapósapkát viselő társaink épp kiértek az erdőből.
A pincesort követő útról felkapaszkodtunk a partra, inkább választottuk a magas füvet, mint a sáros földet. Körülnézve hol egy szépen karbantartott, hol egy omladozófélben lévő házon pihent meg a tekintetünk. Az egyik ház előtt még egy ki tudja, hogyan odakerült vadveszélyre figyelmeztető közlekedési tábla is helyet kapott...

Mielőtt ismét délnek kanyarodtunk volna a hatodik kilométer tájékán, pecsétet kaptunk az itinerünkre a frissítőponton. Megkínáltak minket mindenféle földi jóval: nápolyival, itókával, és aki nem sietett, nyugodtan megpihenhetett az ott összegyűlt jókedvű társaság mellett. Mi csak egy-két fotó készítése erejéig lassítottunk, aztán tovább-ballagtunk a közeli házak felé.
Be kell vallanom, úgy elbeszélgettünk, hogy itt egy kissé tovább mentünk az úton, mint kellett volna. Mire elfogyott alólunk az út a domb teteje felé, rádöbbentünk, hogy elfelejtettünk lekanyarodni valahol. Rutinos túrázó ilyenkor nem esik kétségbe, hanem visszafordul és megkeresi - esetünkben - az utolsó szalagot. AZ út ugyanis végig ki volt szalagozva, tekintve, hogy a környék nem igazán bővelkedik turistajelzésben.

Csak egy fej lóg ki az árokból, épp nem sapkás...

Sikeresen megtaláltuk az elágazást, és bevettük magunkat a keskeny, gazzal gazdagon benőtt kis horhósba. Amint felkanyarodtunk a dombtető felé, visszanézve mulatságos látványt nyújtottak az utánunk jövők - sok is mikulássapka kandikált ki a horhó széle fölé a hasadékból... Az emelkedő tetejéről szép kilátás nyílt a nem túl rég elhagyott ellenőrzőpontra és egy kicsit odébb, Kallósdra.

Ismét kisütött a nap, meleg fénnyel árasztva el a közeli temető hegyes tetejű halottasházát, és a megművelt földeket. Kényelmes séta és pár kilométer után jött a következő domb, és míg felfelé kaptattunk rajta, egy fotón megörökítettem az egyik oldalon zöldellő vetés, a másikon a felszántott föld képezte kontrasztot. 

Ezen a szakaszon az útvonal hurkot képezett, melynek tetején egy "magánkilátó" magasodott, vele átellenben levert karón függött a kódot tartalmazó papírlap. Gondosan felírtuk - az első mellett úgyis olyan ügyesen elhúztunk, hogy észre se vettük -, majd a repülőmodell szélkakassal ékesített házat is elhagyva, a szalagozást követve jutottunk le az erdőn át a völgybe, a Deák-kúthoz, ahol várt ránk a Mikulás.

A pecsét mellé virslit és lekváros, illetve mézes meg mindenféle finom kenyeret kapott a vándor - bár egy kis fennakadást okozott, hogy a kenyér épp elfogyott, és piros ruhás vendéglátónk kénytelen volt telefonos segítséget kérni a hiba kiküszöbölésére. No de nem zavartattuk magunkat, evés-ivás közben - mert ott gőzölgött a forró tea és a forralt bor a bográcsokban - megörökítettük a környéket, a kutat, amit kis kapu óvott, és Lajosunkat, aki fáradhatatlanul készítette videóit most is.

A völgyből kifelé vezető néhány lépcsőfok után nemsokára ismét megálltunk, hogy közelebbről is megnézzük a Kerékgyártó-család által emelt kis kápolnát, ahová bemenni sajnos, nem tudtunk, csak az ajtóból kukkanthattunk be a színes üvegablakra.

Innen már közel volt a falu, lankásan ereszkedő utunk volt vissza a művelődési házig. Egy pillanatra még megálltunk a lyukakkal tűzdelt - talán homokkő - fal mellett, azt találgatva, milyen madarak vájhattak bele lakótelepet.
A falu északi végéről érkezve elhaladtunk a templom és a - vélhetően korábban iskolaként működő - emeletes épület között, és a patak hídján átkelve be is értünk a célba.
A kedves mosoly mellé megkaptuk az emléklapot és a kitűzőt, elmajszoltunk egy lekváros kenyeret, és mire végeztünk vele, megérkeztek a többiek is. A csapat itt kettévált - nem véletlenül mentünk két kocsival -, mi hazafelé, a többiek a gyógyfürdőbe mentek tovább.

Az útvonal. Ott fent, az a kis ficak az "eltévedés"

Kellemes séta volt, nem a szokásos gyors tempóban, december eleji hűvösben, jó hangulatban. Legközelebb talán én is maradok, hogy megkóstoljam a gyógyvizet...

Táv: 14,5 km, szint: 250 m
Teljesítési idő: 3 óra 35 perc

Fotóalbum: ide kattints

Szervező: Zöld Bakancs Klub

Szent Márton emlékére

Vannak helyek, ahová szívesen visszajár az ember. Meg én is. A környék, ahová múlt vasárnap - éppen Márton napján - mentünk, a szívem csücske, ide jártam főiskolára, és bármikor örömmel visszajövök. Most épp túrázni.

A Szt. Márton Emléktúrák nevű teljesítménytúrát céloztuk meg hajnali ötös indulással, hogy időben odaérjünk indításra. Hiába, Szombathely messze van Somogyból!

Hűvös, párás időben vágtunk neki a bevállalt húsz kilométerecskének regisztrálás és szerelvényigazítás után. Bevallom, megint elhúztam előre, hogy egyedül küzdjek meg a tereppel. Bár, ami azt illeti, az első pár kilométeren, úgy a dozmati játszótérig, nem volt nagyon mivel megküzdeni. Az Arany-patak partján vitt az út, aszfalton és füves ösvényen váltakozva, a város közelében megbúvó kis falvak mellett. A harmatos rétről felszálló pára mesebeli hangulatot kölcsönzött a tájnak, melynek hátterében ott magasodtak a dombok.

Mielőtt elértem volna azt a bizonyos játszóteret, Torony falu határába érve, az útról letérve - megfogadva az itineren tett ajánlást - lekanyarodtam az egykori Esterházy-kastély felé. Az épület hátsó felén épp felújítási munkák zajlanak, a homlokzati rész viszont már szépen fel van újítva, előtte kedves szobor, gyönyörű fák állnak. Érdemes legalább kívülről megnézni.
A már említett játszótéren kis pihenőt tartottam, és hálás szívvel elfogadtam egy pohár jó forró teát a
Dozmatért Egyesület tagjaitól. Míg felhörpölgettem a frissítőt, megszabadultam az immár fölöslegessé vált pulóvertől, és hamarosan már a zöld háromszög jelzésen tartottam felfelé, a Krisztina-kilátó irányába.

Végre erdő, végre színes fák! Sárga leveleken átszűrődő napfény, lenge szellő, egymást kerülgető sporttársak, fel-felhangzó madárdal - ebből volt a legkevesebb, sajnos. A tanösvény táblái mellett megálltam egy pillanatra, némelyikre csak egy pillantást vetettem, másokat el is olvastam, legalább nagyjából. Sajna, a késő őszi időpont nem kedvezett annak, hogy a kitáblázott madarakból vagy a gombákból többel találkozhassak...

Hamarosan feltűnt a fák mögött a Krisztina-kilátó kilövőállványhoz hasonlatos alakja. Mellette várt az első ellenőrzőpont, ahol helyes kis bélyegző került a papíromra. Persze nem hagytam ki a kilátást se, mert a turista, ha kilátó mellé ér, akkor arra felmászik. Megérte: gyönyörű, tiszta kilátás nyílt a hegyekre.

Innen kövekkel sűrűn teleszórt úton mentem tovább, először egy kicsit felfelé, aztán lefelé, az Életfának elnevezett parkerdő irányába. Széles, homokos, majd füves út vezetett át az erdőn meg mellette, hol színes szilek, hol magasra nőtt fenyők vagy tölgyek között. Újabb tanösvény akadt utamba, mely az erdő életét volt hivatott jobban megismertetni az arra haladóval.

A Halomsíroknál kódos ellenőrzőpont várt, no meg a tábla, amiről megtudhattuk, hogy mik is azok a halomsírok.
Innen szebbnél szebb, és jobbára (ártalmatlan) tölgyesekben gyalogoltam tovább, mélyen beszíva az erdő illatát, látványát, kerülgetve a többi résztvevőt. Akár percenként megállhattam volna fotózni, annyi szép fa, szemnek-szívnek kellemes látvány vett körül.

Hamarosan elértem a parkerdei büfét, ahol összeért a huszas és a tízes táv legénysége. A büfé előtt hosszas sorban állás várt (miután begyűjtöttem a második, aranyos bélyegzőt), míg hozzájuthattam némi gyümölcsléhez és az elmaradhatatlan "túracsokihoz". De kellett is ennyi megállás, még akkor is, ha nem vagyok kifejezetten tömegpárti.

A büfét magam mögött hagyva átvágtam a kis játszótéren, ahol kisgyerekes anyukák gardírozták mindenre felmászni óhajtó csemetéiket, és hamarosan rákanyarodtam az utolsó szakaszra, mely visszavitt Oladra, az iskolához. Volt szerencsém még lencsevégre kapni egy kedves kis gombacsoportot, rácsodálkozni a még mindig harmatos tölgylevelekre az út mellett, és fel-le hullámozni az ösvényeken, mert azért volt még egy kis szint is a távban.

A déli harangszót felém fújta a szél, mielőtt elértem volna az oladi templomot. Csak elballagtam mellette, aztán bekanyarodtam a buszállomás mellett is, immár célirányba. Onnan nem volt messze az iskola, ahol az emléklap és a jelvény mellé zsíroskenyér járt a sikeres teljesítőknek. Bevallom, ez utóbbiról lemondtam, és inkább némi édességet vettem magamhoz a szemközti pizzériában, a már beérkezett sporttársak társaságában...

Köszönet a szervezőknek, hála a gyönyörű időért. Talán visszatérünk még.

Táv: 21,27 km, szint: 356 m
Teljesítési idő: 4 óra 22 perc

A szokásos fotóalbumot itt tudod megnézni, akár diavetítés formájában is.

Szervező: Borostyánkő Természetbarát SE

Aranylott az ősz

A Mecsek közel van. A Mecsekben vannak szintek. Nagyobb szintek, mint a Zselicben. A Mecsek szép. A Mecsekben is van ősz. Most. Meg túra is. Úgyhogy menni kellett.

Autóval, mert pont egy kocsinyi vállalkozó szellem gyűlt össze múlt szombatra. Na jó, még élünk. 
Épp kezdésre találtuk meg Szászváron a Vadrózsa Éttermet, mely elől a jelentkezők népes táborát útnak indították a szervezők az Aranyló Ősz fedőnevű teljesítménytúrára. A szokásos adminisztráció után a csapat egyik fele - vagyis E. és én - nekivágott a hosszabb távnak, míg a másik kényelmesen kivárta, hogy kinyisson az étterem. Rájuk majdnem feleannyi kilométer várt, mint ránk, arról nem is beszélve, hogy beérkezésük után ránk is várniuk kellett.

No de ne szaladjunk ennyire előre! Mi sem szaladtunk, igyekeztem magamhoz képest lassabban menni. Aznap sem annyira a teljesítmény került előtérbe, mint inkább az együtt gyaloglás, beszélgetés. A szemünk nyitva, fülünk kihegyezve, úgyhogy terefere közben láttunk is, hallottunk is. Ez nem akadályozott meg bennünket abban, hogy kritikusabb pontokon egy kicsit elkanyarodjunk rossz irányba, de szerencsére volt a közelben szemfüles sporttárs, aki utánunk szólt, hogy inkább kanyarodjunk vissza...

Színesedik, de még nem az igazi

Bár az útvonal szinttérképe elsőre riasztónak hatott - azért nem egészen 27 kilométeren 888 m szint nem kismiska! -, valójában nem éreztük annyira kimerítőnek a túrát. Az első szakasz egy kis emelkedő után gyönyörű völgybe vezetett, és a domboldalon kanyargás után meredek lejtővel ért véget. Bizony, kapaszkodtunk fába-bokorba, míg leóvakodtunk az aljára! Jó szolgálatot tett volna egy túrabot, de még öregapám fokosát is itthon hagytam (botom meg amúgy sincs).

Átkeltünk a patakon, és később még néhányszor. Nem ugyanezen, a terület ugyanis bővelkedik mindenféle folyadékban: patakok szelik keresztül-kasul az útvonalat, források csordogálnak mindenfelé. Már amelyik, mert például az Iharos-kútból csak a víz emléke lesett kifelé.

Az út során egészen a Máré-várig eljutottunk a Keleti-Mecsek hegyei között. A várnál tett rövidke szusszanás közben körbejártuk az épületet, készítettünk néhány fotót, és már mentünk is tovább, visszakanyarodva keletnek, majd északnak, hogy a startnál fejezzük be a túrát. 
De addig még állt előttünk néhány újabb hegy, amit természetesen völgy követett. Még mindig nem szeretek hosszasan leereszkedni, de mivel a szárnyam még mindig nem nőtt ki, térdem legnagyobb bánatára csak lebotladoztunk a köves, avarral borított lejtőkön. A kövek miatt akadtak olyan szakaszok, ahol az erdő szépségében nem tudtunk igazán gyönyörködni, mert ha nem akartunk bokaficammal félreállni, bizony, orrunkat a föld felé kellett fordítani és vizslatni a talajt a lábunk előtt.

Több helyen is láthatóvá váltak a gyökerek a víz által kimosott patakpartokon

(Időközben a GPS megint elvesztette magát, és csak néhány száz méterrel vettem ezt észre. Így hát e túra útvonala is két részben marad meg.)

De szerencsére útba ejtettük a Cigány-hegyet is Kisújbánya fölött, ahonnan pazar kilátás nyílt a Mecsekre. Igaz, hogy a szél még a szavainkat is összekócolta, olyan erősen fújt, de megérte felmászni a toronyba és szétnézni. Délre egészen a tévétoronyig elláttunk, alattunk tarkállott a környék.
A kilátó falán pedig harlekinkaticák légiója sütkérezett a ki-kibukkanó nap sugaraiban (merthogy ott még borongós volt az idő, a ragyogó napsütés csak később tört ránk). Ezek az erőszakos kis rovarok sokáig társaink voltak az utolsó szakaszon, hol a karomról, hol a nyakamról söpörtem le őket. Némelyik még csípett is.

A Máré-vár környékén és főleg utána több útjelzőbe botlottunk

Lefelé a Cigány-hegyről végre madarak népesebb csapata is az utunkba akadt. Addig ugyanis olyan csendes volt az erdő - nem számítva a körülöttünk csicsergő túrázókat -, hogy már azt hittem, mindenki melegebb égtájra távozott. Itt azonban többen surrantak el fölöttünk, mások a bokrok gubancos ágai között bújócskáztak. A hangjukból ítélve cinkék és őszapók voltak. (Sajna, lefotózni egyet se sikerült.)

Az utolsó szakaszon várt ránk a legnagyobb emelkedő, a legmagasabb csúcs, a Szamár-hegy, mely után a Mézes-réten találtuk meg az utolsó, harmadik ellenőrzőpontot. Innen már ismét lankásabb útvonal vezetett tovább, egészen a faluig, melynek határában, a pincéknél nem várt "frissítőpontra" bukkantunk: egy élelmes, jó reklámérzékkel megáldott gazda kínálta borával és szörpjével a megfáradt túrázókat. A szörpöt mi is megkóstoltuk, és bár nem vagyok jó barátságban a bodzával, ez igencsak finomnak bizonyult.

A célban - a szép túra mellé - szép emléklapot és kitűzőt kaptunk, meleg kézfogással körítve. Az út - nem létező - porát az étterem teraszán ülve finom kapucsínóval öblítettük le, a társaság rég beérkezett tagjai körében. Aztán a lóerők közé csaptunk, és kellemesen elpilledve hazagurultunk.

Igazán szép túra volt, és még azt a rövid, aszfalton megtett szakaszt is megbocsátom, ami a Cigány-hegyig szalad alattunk a hegyoldalban. A szervezőknek nagy piros pont jár, nem hagyták éhezni-szomjazni a túrázókat, volt zsírosdeszka és ásványvíz dögivel, melléjük pedig kedves szó és mosoly.
Szerintem megyünk még Szászvárra túrázni, és ezt nem fenyegetésnek szánom...

Táv: 26,8 km, szint: 888 m
Teljesítési idő: 7 óra 5 perc

A teljes fotóalbumot itt tudod megnézni.

Szervező: Szászvári Mocorgók Szabadidő Egyesület

Süni

Az ősz nem csak a színesedő erdőt és a kipusztuló szúnyogokat jelenti, nem csak a korábban sötétedést és hűvösödő reggeleket, amikor kendőt kell kötni a nyakba. Az ősz elvonulást is jelent, bekuckózást, hibernációt - nekem talán lelkileg, egyes állatoknak viszont szó szerint.
Ilyen a süni. A süni amellett, hogy nagyon tüskés és imádnivaló állat (amíg közelebbről meg nem ismeri az ember), télen alvó üzemmódba kapcsol. Bevackolja magát egy alkalmatos helyen, és tavaszig elő se mászik.

No de amíg megtalálja az elvackolódásra alkalmas helyet, jó alaposan körülnéz. Itt is, ott is, nálunk is. Az elmúlt pár hétben már a harmadik sünt fedezte fel a kertben a kutyánk. Az első kettő lehet, hogy ugyanaz volt, csak átvándorolt a kert másik felébe.
A ma esti sün viszont csak fele akkora, kíváncsi és mozgékony. A rézsű oldalában találta meg Zserbó, ott szöszmötölt a mezei juhar és a csörgőfa lehullott levelei között. Mi pedig jól megnéztük magunknak. Még egy kis macskatápot is szórtam az orra elé, hátha kedve támad vacsorázni.
A sün azonban tett a vacsorára. Szaglászott kicsit jobbra is, balra is, hol behúzta az orrát (amikor elvettem egy-egy gazt a közeléből, hogy jobban lássuk), hol ismét kidugta. Megmosolyogtuk  nagy, ívelt fülét, belevakuztam szegényke gombszemébe, aztán hagytuk, hadd menjen, amerre akar.

Holnap viszont felülvizsgálom az egy hónapja épített sünmenedéket, és ha nem lakik még benne senki, átépítem. Hátha nem elég tágas vagy nincs elég gally és avar rajta, emiatt bóklásznak a sünik összevissza a kertben ahelyett, hogy jól belemásznának és álomba merülnének. Jó, tudom, még meleg van, de ha jön a lehűlés, tudniuk kell, hogy van hová iszkolni.

Mindenesetre a kutyát megint megkötöttük, hogy ne ugassa egész éjjel a sünt. És tudjunk aludni...

Apró gyöngyszem Zalában

Elhatároztuk, hogy többet rendezünk nem-teljesítménytúrázós hétvégéket. Mert jólesik együtt lenni, beszélgetni, nevetni, nem rohanni. Ennek jegyében látogattunk el 14-én a Kőszikla-szurdokba, ehhez az általunk még fel nem fedezett természeti csodához. Persze, busszal, hogy ne legyünk tömegközlekedéshez kötve. Meg kényelmesek is vagyunk...

A szurdok Nagybakónak szomszédságában mélyült a homokkő sziklák közé valamikor nagyon régen. A faluban tábla tájékoztatja róla az odautazót, turistajelzés mutatja az utat hozzá.

Napsütésben indultunk arrafelé, és bár a hőmérséklet nem kényeztetett el sok fokkal, jól éreztük magunkat. Annyira, hogy nem hagytuk ki a forrásokat, melyek a szurdok felé vezető útról leágazó ösvényen közelíthetőek meg (jól megmondtam...). Meglepetésünkre egy tágas völgyet találtunk a patak mellett, asztalokkal, padokkal, felújított forrásokkal - és egy energiaparkkal. A két eszperantó forrás az út végén csorgatta vizét az árokba, közöttük a víz nélküli "emlékforrással". 

Az energiát adó Szent György-vonalak áldásos hatását nem sokáig élvezhettük, mennünk kellett tovább. De érdemes lenne ide tavasszal visszatérni, feltöltődni, amikor már mindenkiből kifogy az "elem"...

Visszakanyarodtunk a főcsapásra (lefényképeztünk néhány gombát), és hamarosan elértük a szurdok bejáratát, a tévétorony alatt elterülő domb aljában. Az aljnövényzetben még nyílott a keserűcsucsor, szálldosott néhány nappali pávaszem, ám a szurdok kezdetét jelző táblával a napsütést is magunk mögött hagytuk. 

Keskeny, domboldalba vágott lépcsőn kapaszkodtunk fel a szurdokhoz, melynek homokkő- és márga falai vizet könnyeztek körülöttünk. Nem ártott a lábunk alá nézni, a keskeny ösvény néhol csak épp lábnyomnyi széles. Balról májmohával borított, gyökerekkel támasztott fal, jobbról sziklás szakadék, mely egyre mélyült, ahogy beljebb értünk a szurdokba. A kilátást nehezítette a sok bedőlt fa, melyek néhol "faltól-falig" értek.

Ahhoz, hogy a szurdok izgalmasabb részét elérjük, egy kicsit feljebb kellett kapaszkodnunk. Szerencsére ismét segítségünkre voltak a lépcsők. Nem mondom, hogy a kissé nedves talajon könnyű volt feljutni, de nem szólhattunk egy szót se - esős időben az egész szurdok veszélyesebb terep lett volna.

És hamarosan ott voltunk az út végén, hiszen az egész szurdok nem hosszabb egy kilométernél. Óvatosan megközelítettük a kifelé vezető létrasort, mely meredeken nyúlt fel a dombtetőre. Mivel egyszerre csak egy ember mászhatott fel rajta, türelmesen kivártuk a sorunkat, ki fényképezve, ki beszélgetve, kommunikációs felelősünk pedig mozgólép formájában dokumentálva a haladást.

A meredek sziklafalak sárgán, ki-kiszögellve fogják közre a létrákat, leginkább torkos gyerekek által kivájt vaníliajégkrém-tömbre emlékeztetve. Mintha egy időalagútban másztunk volna felfelé.
Az utolsó néhány métert egy szép, sárga lépcsőn tettük meg, aztán elkanyarodtunk a tévétorony felé. Fölénk boruló fák alatt jutottunk ki a mezőre, onnan egy éles balkanyarral a faluba vezető útra. Nem álltam meg, hogy a lankás horhót le ne fényképezzem - mert a horhómánia, ugye, gyógyíthatatlan...

Felmelegedett az idő, erősen tűzött a nap, miközben visszaértünk a buszhoz, elhaladva a helyi turistaház mellett (is). Úton Zalakaros felé kifújtuk magunkat egy kicsit, aztán hamarosan ismét leszálltunk, hogy végrehajtsunk egy kis toroköblögetést az egyik borozónál a sok közül, a karosi szőlőhegyen.

Innen már nem volt messze az Erdészkilátó, ahonnan elláttunk a Balatonig, és bár a Keszthelyi-hegység vonulatát pára takarta, nézelődtünk egy kicsit fentről is.

A kilátó közelében kezdődik a Csiga-túra tanösvény, egy egy kilométeres sétaút, igen szép szálfák között vezetve le a városba. Mivel azt terveztük, hogy a napot kellemes fürdőzéssel fejezzük be, néhányan inkább a tanösvényt választották, így itt kettévált a csapat. Döntését senki se bánta meg: a sétálóknak tetszett a környék, a fürdőzőknek jólesett a meleg víz. (No meg nem felejtkezhetünk el Lajos önkéntes alapon nyújtott talpmasszázsáról sem.)

Még egy utolsó napfürdőzés a padokon, a fürdő mellett - míg mindenki előkerült -, aztán visszaültünk a buszba, és meg sem álltunk hazáig. Kellemes nap volt, ismétlés következik - csak más tájak felé.

(A Bikecomputer szerint helyenként repültünk - nem tudta pontosan követni a szurdok "nyomvonalát". Elnéztem neki. Az egész túra hossza kb. 5 km volt, szintemelkedés 190 méter.)

(Fotóalbum itt.)